The Project Gutenberg eBook of Budapest by Tamás Kóbor

Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

BUDAPEST

Valamikor régen éppenséggel nem kellett az írónak bocsánatot kérnie, amiért az első pár sorral nem viszi az olvasót témája érdekes kellő közepébe. Magam is soká töprenkedtem, miképpen kerülhetném ki a hosszú és száraz leírást, próbáltam is kezdetül néhány dialógust kifaragni hősöm és hősnőm között, de mindenképpen arra a megismerésre jutottam, hogy a szinhely ismerete nélkül az olvasóval nem tudom magamat megértetni.

A világosság kedvéért le kell mondanom a megvesztegető érdekes kezdetről s szárazon, pedánsan leírom regényem színhelyét, a Koronaherceg-utcát.

Budapestnek legfővárosiasabb és legfalusiasabb utcája ez. Este kilenc órakor már alszik. A trafikosüzlet kivételével, mely csak legutóbb nyilt, minden boltja ilyenkor már be van csukva. Ennélfogva ember alig jár már benne. Nyáron a Rémi kioszk egy-egy fagylaltozó társasága szokott rajta keresztül hazasietni: ez az egész forgalma. A hangos beszéd és kacagás idegenszerüen hangzik benne vissza: nem idevaló többé s a házak falai fölriadnak szürke álmukból. Sötét és félelmes utca ez, mint a falué, akár itt, akár a külső csömörei úton egyaránt nem jó járni -4- éjszaka. Össze-vissza egyetlen tejüveges lámpa virraszt benne, a táviró-hivatalé. Ott ébren vannak még. S az ékszeres boltok apró nyilásain át látni, hogy odabent gázláng őrzi a kincseket, betörő tolvajok ellen. A bakter ezeken kukucskál be s megnyugodva áll odébb, amíg a gázláng nyugodt lelkiismerettel és éberen világítja be az üvegszekrényeket.

Vasárnap délután is csak falusias a Koronaherceg-utca. Az ő üzletei mind olyanok, hogy a munkaszünetes törvény alól nem kivánnak kivételt.

De amilyen korán alszik az utca, éppoly későn ébred. Ah, reggel egyet fordul a világ s a Koronaherceg-utca nagyvilágivá válik. Félnyolc van már, mire megelevenedik. Cilinderes urak és sietős léptű kisasszonyok elevenítik meg. Csörögnek a vasredők, koppannak az emelőrudak. Ennivaló szép lányok feszegetik a zárakat, hogy ragyogó tükörajtók mögé bújjanak raboskodni. Vásárra nem számítanak még, a kora reggeli órákban ezeknek az üzleteknek nincs keresetük. De rakosgatni, takarítani, söpörni és porolni csak ilyenkor érnek rá. Az üzletnek ragyogni kell, mert csupa finom holmi van benne, azaz olyan, amilyet igen finom öltözetű emberek vásárolnak. Nem igen találom a kellő szót: ezt is rosszul mondtam. Nem mind finom öltözetű ember, csak olyan, mintha finom öltözetű volna. Teszem egy Kerepesi-úti nőidivatkereskedőnél ugyanazt a tizenkilenckrajcáros mosható kartont kapni, mint Szénássy Gyulánál, de nem ugyanaz a fejkendős, csatakos szoknyájú józsefvárosi munkásasszony veszi, aki ott. Ennek sincs több pénze, mint a munkásasszonynak, de úgy látszik, mintha volna. Ennélfogva Szénássy Gyula bársonyszékeket is állít a pultja elé és a segédei mind olyanok, mintha skatulyából vették volna ki. -5-

Igaz, az olcsó karton mellett ott kapni a legdrágább francia kelméket is, de éppen az a nevezetessége annak az üzletnek, valamint a Koronaherceg-utca üzleteinek mind, hogy a gazdagság egy gyékényen árul a szegénységgel.

Tessék például benézni a magasin français-nek nevezett csecsebecse és ékszeres boltba. Az arany és drágaköves érmek kirakatában ott csillog a snob feleségének káprázatos brilláns boutonja, de kapni ott két forintos aranykarikát és ötvenkrajcáros gyémánt melltűt is. A műipar drága remekei mellett árulják a norinbergi diszműáruk értéktelenségeit, melyeknek árát a különböző nemzetek valutája szabja meg. Velencében egy lirába kerül, ami nálunk egy korona, Németországban egy márkába, ami itt egy forint. Ragyog, díszlik minden, a kirakaton keresztül, vagy messziről a ruhán, az üvegszekrény polcán, csak ha az ember kezébe veszi, látja az egy koronás bazár-származását. De hiszen ha egy szép kisasszony végig sétál az utcán, nincs az a szemtelen jogász, aki közelről nézné meg az öve kövekkel kirakott csatját.

Végig az utca kereskedelme a hiuság vásárja. Egyebet, mint díszítő cikkeket benne nem találsz. Aki cséplőgépet, kályhát, szövetet, konyhaedényt, húst, zöldséget, tüzelőfát, szerszámot akar vásárolni, az ne menjen a Koronaherceg-utcába. Ellenben Éva a paradicsomból kiüldöztetvén, ha végig megy rajta, tökéletesen kiöltözve s minden toilette-szükséglettel ellátva indulhat haza. Fehérneműek, ruhaneműek és prémek, fűző, cipő, kalap, fogkefe, parfum, pirosító, ékszer, legyező, fésű, hajtű, élő- és művirág, szalondíszek, luxuslámpák, porcellán darabok, iparművészeti bronz és márvány dolgok, kárpitok, szőnyegek és fotografiák, tükrök és üvegek a legdrágább és a legolcsóbb -6- árakon itt kaphatók. Aztán elején, meg a végén egy-egy templom, a közepén meg a szinházjegyiroda és a főposta, örökidőn szolgáló telegráffal és poste-restante hivatallal.

Nem vagyok én tudós ember, azért nem is érdekel: az utca közönsége teremtette-e meg a kereskedelmét, avagy megfordítva. Látom a tényt, hogy ez a kettő mindenütt együvé való. S mi más közönsége lehet a Koronaherceg-utcának, mint öltözni vágyó, tetszeni akaró gazdag és szegény hölgyek serege? Nyolc órakor nyílnak a boltok, féltíz órakor kezd befelé szűrődni a rendes publikuma: koránkelő, korántakarító polgárasszonyok lányaikkal ekkor mennek vásárolni, mivelhogy kevesen vannak még s a boltos jobban rá ér mutogatni és rábeszélni. Korán jönnek, hogy korán mehessenek vissza, de hatalmába keríti őket a boltok varázsa, őket is, másokat is és a kora bevásárlásnak be nem vallott célja, hogy több boltot járhassanak be, több kelmét lássanak, több kirakat előtt élvezzék a képzelt birtoklás gyönyörűségeit. A legszolidabb és legtakarékosabb gazdasszony is ott felejti magát ebben a bűvös, végzetes utcában s a legmegelégedettebb is, amint műértő szemmel és fogékony idegekkel végigélvezte az elérhetetlent, halk sóhajjal és révedező szemmel egybeveti szűk havi budgetjét titkos asszonyi kivánságaival és nézi a földet, vagy az osztálysorsjátékos kirakatokat: (kettő is van a koronaherceg-utcában) ha most találna vagy nyerne százezer forintot!

Mentől közelebb ér a dél, annál elevenebb lesz az utca. Szép időben tizenegy óra tájt egy csapásra megelevenedik. Alig lehet benne járni. A kirakatok előtt csoportosulások, az üzletekben tolongás. Budapest asszonyai mintha mind ide sereglenének minden áldott nap és az összes -7- délelőttjeiket bevásárlással töltenék. Úristen, mennyi időn át kell az uruknak dolgoznia, hogy a pénzkiadásnak e rengeteg idejével versenyezhessen? Ez az igazi tantalusi állapot. Folyton beszerezni, folyton sóvárogni a beszerzendő után, megszakítás nélkül, a beteltségnek minden reménye nélkül… ifjúsága rózsás hajnalán kezdi és ezüst hajjal, nagymama korában sem végzi be. Az embernek mindig szüksége van arra, amit nélkülözhet s egy asszony a ruházkodásával sohasem készülhet el.

Látszólag a gondatlanok járnak itt ajtóról-ajtóra. Látszólag mosolygó, tetszeni vágyó és csinosításra gondoló nősereg sárga cipője koptatja a szűk járó köveit. Látszólag fölösleges a jól öltözött úrihölgynek ez a költekezése ujabb ruhára. Látszólag megvan a pénz, amit apró bugyellárisukban, keztyűs öklükben szorongatnak. Látszólag komolyabban foghatnák föl e hölgyek az életük hivatását és látszólag körülbelül egy osztályból valók volnának. Aki asszony itt a másik után megfordul, legfölebb egy különösebb façont bámul meg és nem a kelme elérhetetlen drágább voltát. Prém a nyakon és drága kalap a főn – legujabb a szoknya szabása és a kabáton is meglátszik, hogy nem készen vették.

A vásárló asszonysereg ilyenkor már átváltozott sétáló társasággá. Megindult a korzó. Föl-alá az utcán, kettesével hármasával és magánosan. Tarka, színes, csábító látomások váltakoznak. Mintha bemutatnák most, amit előbb beszereztek: a hölgyek megjelenése ragyogó. Természetes, hogy akad, aki megbámulja. A férfiaknak erre felé semmi dolguk, de ők ilyenkor szintén sétálnak. Meg-megállnak különösen a szervita-tér és a kigyó-tér sarkán és defiliroztatják maguk előtt a sétáló szépségeket. Ezek nem igen -8- bánják. Hiszen arra valók, hogy megbámulják őket. Amellett ők is látnak. Titkos ismeretségek kötődnek a távolból. Az ünnepelt színésznőket itt ismeri meg a közönség polgári ruhájukban. Polgárleányok itt vetnek csodálóan ellenséges pillantásokat az arisztokrácia hideg szépségeire, akik fogataikon hajtanak keresztül a polgári pompázók sorfalain, egy-egy üzlet előtt lebegő léptekkel leszállván. A híres muzsikus és neves író itt hallgatja kéjesen hegyezett füllel és tettetett közömbösséggel, a háta mögött hogyan sugnak össze, rámutogatván: itt megy a híres…

A hiúság vásárja ez, a ragyogó gazdagság, Budapest társadalmi életének valóságos potemkiniádája. A prémek között vannak hamisak, az asszonyok között olyanok, akiknek sürgősebb dolguk is volna, de itt vannak, mosolyogva és pompázva és akik képmutatóan szintén mosolyognak és pompáznak, holott fűzőik pántjai alatt szorong a gond és boldogtalanság, hisznek a mások külső színében és úgy lehet, hogy az egyik Lázár sóhajtva vágyódik a másik Lázár sorsára.

Déli tizenkét órakor. A városháza ó harangja kezdi, finoman és öblösen egyaránt, aztán belekapnak a többi harangok mind: a koronaherceg-utcában lehetetlen sietni, egyik ember szorong a másik mellett. A férfit négy-ötféle parfum illata bódítja és lehetetlenség minden kalap alá nézni. És ekkor, az utolsó harangszóval mintha új élet költözködnék a zsibongó utcába. Olyan, mint amikor a tenger fodrai alatt hömpölyög egy új áramlat. A tollas kalapok közül kipiroslanak, kikékellenek a szalagosak. Az új szabású kabátok közé belesötételnek régiek. A fehér glacé keztyűk mellett láthatod a durva pamutkeztyűket. Tekenősbéka héja helyett drótból való hajtűk tartanak össze ugyanolyan ragyogó szőke, meg barna -9- hajat, mint a korzó hölgyeiét. Olcsó kék, meg fekete szoknyácskák libegnek fakult, kitaposott cipőkön és látni engedi a szaladó leánykák karcsu fekete harisnyáit. És vannak köztük egészen díszes eleganciájuak is és mégis meglátni rajtuk, hogy nem sétálnak, hanem mennek haza. Közben meg egészen szegényes öltözetüek, kendővel a nyakukon, didergőn vékony, viseltes szoknyában és nevetségesen elnyűtt kalapkával – valóságos karikaturái a sétáló urihölgyeknek. Egész rajok hatják át a fényes társaságot s találnak maguknak utat a sorok közeiben, akadálytalanul törtetve előre ott is, ahol mindenki más megakadna.

A Munka torlódik bele a Sétába. Boltoskisasszonyok, varrónők, masamódleányok, probirmamzellek, hímzőleányok, virágárusok. Akik a pult mögött és a sötétes műhelyben dolgoznak, míg az úri népség kinn sétál. Akik szintén ismerik a pompát, meg a fényt, de csak a nyomoruságból, mely előteremti. Akiknek a keze finom selymeken kopik keményre és feketére, akiknek a szeme fénye belepusztul a kábító drágaságok előállításába.

Aztán egy másik áradat – boldog, mint az ifjúság, ragyogó, színes és a maga egyszerűségében életkedvet, jólétet és gondtalanságot mutató. Az iskolás lányok éppoly sietősen és éppoly ügyesen törtetnek keresztül a sétáló tömegen. Varrólány és iskolás növendék összeszorul s az egyik gőgös, a másik ellenséges pillantással áll odébb. Ah, ezeknek van étvágyuk, nem sétálnak, hanem sietnek ebédelni. Rövid az idő – két órakor ismét itt kell lenni. A pult mögött, a kincsek között, mik örökké ott vannak és örökké elérhetetlenek. Ah, micsoda lelke lehet a kis masamódnak, aki ötven forintos kalapokat staffiroz ki, száz lépésről megismeri egy kalap értékét, -10- mikor az ő háromkoronás girardiját a hajára tűzi. Akkor már boldogabb a virágos bolt tanulóleánya még kopottabb kalapban, mert ő csak a virágokat ismeri, de egyebekben az értelme és a tudása tompa. Neki nincs szakérzése, ő a szegénység ölében fölnevekedve, nem ismeri meg a gazdagság értékeit.

Látszólag idegen emberáramlatok lefolyása ez, különböző mélységben, különböző sebességgel és különböző irányban. Látszólag a szegény varróleány csak úgy sietne haza, ha a koronaherceg-utcában nem volna korzó és a kis zenésleány épp oly érintetlenül ülne a levesestálhoz, ha az üllői-úton menne végig, mint most a korzós utcán. Látszólag egyiknek sincs köze a másikhoz és mégis életpályák irányai változnak, érzelmek és gondolkodások, erények és bűnök érlelődnek meg itt, éppen itt és éppen azért, mert oly emberek útjai kereszteződnek, akik más világból valók és akiknek semmi közük egymáshoz.

Itt, a hiuság utcájában áll ki a képmutatás és éled a vágy. A nők szocialista hajlamai minden skálában kifejlődnek. Az úridámáé, aki valódi persianerben jár, de nem fizette ki, irigyli a másikat, aki kifizette. A hivatalnok felesége egyenlőségesen szembejön az igazgató feleségével és irigykedő keserűséggel néz utána. És a munkásleány irigyli a léhütőt és a masamód gúnyos mosollyal ismer egyik-másik kalapra és gondolja: ez sem fog soká ilyet viselni.

És egyre tart a rejtelmes hatás – egyikről a másikra. A koronaherceg-utca szűk járóin egy új női osztály fejlődik ki. Napról-napra szemmel látható a növekedése. Nem kell hozzá nagy megfigyelés. Csak látni kell, hogy aki tegnap még déli harangszóra hazafelé sietett, ma már lassabban jár. Aki még tegnap két óra tájt ismét a város -11- felé tartott, azt ma már hiába várod az utcasarkon. Szép, jóra született szegény és szorgalmas leányok elhagyják a munkát, mert a koronaherceg-utcában sétálni és pompázni látják a jómódban dologtalanokat. A tisztességeseket, akik nem tisztességesek, de mivel úri a viseletük, hát forma szerint mindenki megbecsüli őket.

Hogy nevezzem őket? Megvannak, szaporodnak, pusztulnak és pusztítanak. Bogárfélék ha volnának, a tudomány már régen berubrikázta volna őket. De csak emberek, nem veszi őket észre senki. Valami negyedvilágfélét alkotnak. Leányok, kik lemondtak a férjhezmenés lehetőségéről, elkedvetlenedtek vagy belefáradtak a munkába, foglalkozás, remény és rendeltetés nélkül nézik magukat a fényes kirakatok tükrében. Az utca tükre a legveszedelmesebb kerítő. Ami mézes-mázos hizelgést hazudik, ami megtántorodást okoz, azt nyomban lecövekeli. Nincs idő a megbánáshoz, megtéréshez. Az egyiknek azt mondja: hát a te szépséged száradjon, mint a kóró? Hát a holnap csak olyan lesz, mint a ma s a mának vége az egyedülvaló, örömtelen vénség, tetézve nélkülözéssel és a mult minden édes emléke nélkül? A másiknak azt mondja: az sem gazdagabb, mint te, mégis kacag és jólétben pompázik. A harmadiknak: tisztességes vagy? Csak azt látják rajtad, hogy rongyos vagy. Így kérkedhetik magában a vadvirág, hogy senki sem tépte le, amíg elfonyad vagy valami állat kérődző gyomrába kerül, holott a rózsát leszakasztják és keblükön viselik.

Minden rangosztályból kerülnek ki e révedező, veszendő teremtések, mert mindegyiknek van irigyelni valója. Messziről megismerni őket lassú, leselkedő járásukról, mintha együtt járnának valakivel, különös, hátra hallgatódzó fejtartásukról -12- s arcukon a cserkésző vadász merev figyelmességéről. Rendes útjuk a Kossuth Lajos-utcán át vezeti őket ide, innen a Haris-bazáron keresztül kerülnek a váci-utcába, ahonnan a Kristóf-téren keresztül ismét a koronaherceg-utcába jutnak. Megismerni őket járásuk céltalanságáról, meg hogy minden kirakat előtt megállanak, de inkább magukat nézik benne, meg a mögöttük elhaladókat. Leginkább az optikus üzlet vonzza őket, ahol a színésznők fotografiái vannak kitéve, aztán az ékszeres bolt. Az aranynak bűvös vonzóereje odacövekeli őket a kövezetre s képzeletben teleaggatják magukat a legcsillogóbb gyémántokkal. Majd vágyuk leszáll a lehetőség szferájába és nézegetik az olcsóbb gyűrűket, órákat, számolgatván: mikor vehetnék meg. A tudósok nem ismerik ezt a szimptomát, de az aszfaltbetyárok tudnak róla. Amikor egy leányt követnek, minden kétségük eloszlik, mihelyest az illető egy ékszeres ablak előtt megáll.

Ha kisüt a nap, százával hemzsegnek az utcán. Ki tudná őket mind elsorolni? Ott látod a hajdan kartonruhás dohánygyári leányt, aki beleunt a munkába és szeretne kalapot viselni. A bluzja rikító, vadonatúj kazsmir, a szoknyája olcsó ternó, melynek kapcsain keresztül látni a durva, piszkos alsószoknyát, a cipője ócska s nagy keze durva cérnakeztyübe van bujtatva. Ez a kislány még az első kalandja után jár és rendesen öreg urak kezébe kerül. Néhány hét és minden ragyog rajta, az alsószoknyája selyme csak úgy suhog, a kalapja rendőrség után kiált és cipőjének akkora a sarka, hogy majd lebukik róla. Ott van teljes szegénységében a gouvernante, erősen befűzve titokzatos mosollyal az ajkán és olyképpen lesütött szemmel, hogy mindent meglát és mindenkihez beszél. A házikisasszony, akit hazulról elüldöz a szegénység, a foglalkozásos -13- szerető, éktelenül drága részletfizetéses toiletteben, mely messziről kiáltja, hogy aki viseli, megvásárolható. A hagyományos vidéki úrnő, aki elvesztette pénztárcáját s noha estére várja az urát, mégis rászorul addig valamelyik úr szivességére. Ez a hölgy rendszerint sohse látott férjet, de olykor csakugyan «tisztességes» asszony, akinek az ura valamelyik kishivatalban görnyed s képtelen feleségének olyan ruhát csináltatni, amilyenben az járni szeret. És beletarkul a sokaságba a keresett hanyagsággal, lehetetlen színösszetételekben kiöltözködött szininövendékek serege, akik kettesével, hármasával, szerepet vagy kottát szorongatva tüntető kacagással kényszerítik magukra a figyelmet, mert azt hiszik, hogy nagy dolog szini-növendéknek lenni. Szinésznő sohasem lesz belőlük, de egyre a szinház körül jár az eszük, minden szinlap előtt megállanak, mindennap szabadjegyet kérnek s mindig az utcán vannak.

Ezeknek a teremtéseknek a gondolkodása tisztára a férfi és a nő közötti viszony körül forog. Ha valaki rájuk néz, azt gondolják: engem akar. Ha nem néz rájuk: nem akar ez engem? És sajátságos, micsoda önérzetük van: a tisztességes társaság tisztességében nem hisznek, de magukat különbeknek tartják, mivelhogy a rendőrségnek nincs dolga velök.

Ma már minden bankhivatalnoknak van szeretője, aki ezekből az utcán csatangoló leányokból kerül ki. Mindegyikük tisztességes leány számba megy s innen való a fiatal uraknak merőben elharapódzott skepsise a tisztesség iránt. A húsz éves jogász már tapasztalatok alapján állítja nincs tisztességes leány! Már hogy volna? Az utcán találkozom egy előkelőnek és szelídnek látszó kisasszonnyal. Nem hinnéd, hogy angyal? No várj csak. Oda lépek hozzá és halk szervusszal -14- köszöntöm. Pedig van apja, anyja és zongorája és valamikor férjhez fog menni. Már most hogy hinnéd el egy másik leányról, akinek szinte van apja, anyja és zongorája, hogy csakugyan angyal! Ez a másik, egy illatos úriasszony, bármikor, bárkinek rendelkezésére áll. Hát a te feleséged miért volna különb? – Innen való, hogy ma már nálunk is, akár Párisban, fiatal leánynak fényes nappal sem bátorságos egyedül az utcán járni, mert mihelyest csak egy kicsit elmerül gondolataiba s meglassul a járása, vagy az útja csak legkevésbbé látszik rendszertelennek, rögtön mellette terem valami skeptikus lovag.

Így szűrődik át ezen az utcán Budapest egész élete. A gondtalanul sétálók sokaságában örvények forronganak, a bársony takargatja a szegénység rongyait, az erény színeiben ékeskedik a romlottság, nehéz munka és léha kalandozás birkózik rajta. Fölcsillan a tavaszi verőfény, a vér szenvedelmesebben kering és kicsap a szemekből a szerelem vágya. Minden lépés, minden fordulat egy-egy dráma. Ki látja ezeket, ki törődik velük? Ki tudja, hogy mi lesz ebből a szép fiatal városból, ha majd minden erkölcse, minden élete átszűrődik e gyönyörű, e vonzó, ez előkelő, e gazdag, e szegény utcán?

Dél. Utolsónak a bazilika harangja kongja el méltóságosan tizenkét ütését. A Koronaherceg-utcában nyüzsög a népség. Könnyelműség, vígság és elégedetlenség a párája. Egy gyönyörű, sugár leányba, – csupa illat és elegancia – a Zsibárus-utcából sietősen kifordulva, beleütközik egy rongyos masamód-lány. A hölgy gyönyörű arca bosszusan elváltozik, a kis leány elképedve tekint föl reá, de megismervén, kötekedő mosollyal szól:

A hölgy nagy zavarban van. Ösztönszerűleg oldalt pillant és látja, hogy a katonatiszt, aki eddig követte, töprenkedve és tanakodva, miféle hölgy lehet ő, most magában mosolyog, mint aki tisztába jött a problémával. Alkalmasint hallotta is, hogy a kis masamód tegezi a szép úrileányt.

– Takarodj – sziszegi ez mérgesen és iparkodik oly magatartást mutatni, amellyel valaki a mesteremberével áll szóba. A kis leánynak azonban gyönyörűsége telt a másik kellemetlenségében s szinte hangosan kérdezte:

– Én bizony sietek, de aztán te se maradj -16- soká, Éva, különben a mama megint haragszik.

Ezzel fejével egyet biccent, a szeme kárörvendően rácsillog és mint a hal, tovasiklik a zsibongó tömkelegen keresztül.

Tehát a rongyos kis munkásleány testvérhuga az előkelő hölgynek. Most már mindent tud a katonatiszt. Kevesebb föntartással Évával szemben, de nagyobb óvatossággal, esetleges ismerősök iránt, akik a problematikus rangú hölgygyel láthatnák, a katonatiszt most már nem mozdul az oldala mellől. Éva fehér arcát elborítja a vér, de nem a nőiesség lázadása ez, hanem bosszúság. Összeszorítja fogait s azzal a bizonyos elutasító, dacos tekintettel állja a katonatiszt kutató, frivol nézését, amely a vállalkozó férfiak hevét menten le szokta hűteni. A tiszt is meghőköl, kezd kevésbbé bizonyos lenni a dolgában, de végre mégis csak azt gondolja:

– A huga egy rongyos munkásleány, ő maga meg úgy öltözködik, mint egy baronesz. Itt mindent lehet kockáztatni.

A tiszt úr egy kissé felületes megfigyelő lehetett. Egészben véve Éva megjelenése egészen ragyogó volt, de a részletek mégis a szegénység küzdelmére vallottak az idő koptató hatása ellen. A hozzáértőnek első tekintetre fel kell tűnnie például a kalap és blouse közötti anachronismusnak. A blouse új, a kalap tavalyi, egy kissé átalakítva. A szoknya kissé lekopott moirée, a legdrágább fajtából, a blouse ellenben új, de a legfoszlóbb olcsó fajtájából. Világos, hogy mikor a szoknya új volt, Évának több volt a pénze, mint a blouse csináltatása idejében. De a disharmonia mellett is a leány büszke, öntudatos tartása és járásának rugalmassága az úri leány benyomását keltette. Éva, hogy a tiszt tolakodásától -17- szabaduljon, megállt egy kirakat előtt, amivel azonban csak azt érte el, hogy lovagja is mellé állt s ezt a pillanatot felhasználta halk megszólításra.

Éva ridegen ránézett, aztán szó nélkül átment a tulsó oldalra. A tiszt egy darabig meg volt hökkenve, de egyet rándított a vállán és utána ment. Azonban nem volt módja, hogy újból szerencsét próbáljon. Éva váratlanul befordult a párizsi udvarba s mire a lovag utána fordult, már eltünt valamelyik üzletben.

Takarosan, mint a fecske-fészkek, sorakoznak az üvegtetős keskeny bazárban egymás mellé a cipős-boltok. Az üveges-ajtó egyik fele kirakat, melyben csábos tisztaságban fényeskednek a lakkos és sárgabőr topánkák. S a legtöbbjük kicsike, mint a hamupipőke lábacskája és szabásában, díszítésében fantasztikus, mint a rózsakirálynő sajkája. Ah, ezek a cipők! Ferdesarkú varróleányok nem mehetnek keresztül a párisi udvaron, hogy valamelyik cipős-ablak előtt sóhajtva hiábavaló ábrándokat ne szőjjenek.

A Wočasek Antal boltjába nyitott be Éva. Amint a kezét a kilincsre tette, az arca egészben átváltozott. Nyoma sem volt rajta se boszúságnak, se haragnak, gyönyörű keskeny homloka sugárzott és acélos kék szeme szinte pajkosan eresztette meg tüzijátékát. Méltóságos járása is elmult, hajlott és szökdécselt, mint egy kis szobalány.

– Ah, Dermák kisasszony, örülök a szerencsének, Dermák kisasszony, köszönti Wočasek úr. A kirakat mögött ült kis varga-asztala mellett a Kossuth-szakállas, pislogó nézésü derék mesterember és versenyt kalapálta a bőrt a félemeleten ülő négy legényével. Wočasek úr szeméből a megelégedés sugárzik, a szája egyre jár, sajátságos -18- bonhomiával, melyen azonban megérzik, hogy semmi köze azokhoz, akikről beszél és mik iránt érdeklődik.

– Hogy van Wočasek úr, – adja vissza Éva a szót nagy barátságosan, szinte hizelegve. – Szabad leülni itt magánál?

– Nagyon örülök, hogy látom, kisasszony. – Igazán? Pedig attól tartottam, hogy be sem ereszt.

– Kedves kisasszony, – szól kacagva a mesterember – hogy én ne ereszteném be? A feleségemnek majd mindennap mondom: ugyan mi lelte a Dermák kisasszonyt, hogy oly rég nem mutatta magát?

– Igen, – szól affektált duzzogással Éva – mert várja, hogy már fizessek. Pedig én most sem hoztam pénzt, hanem…

– Cipő kell? (Az arca csak úgy sugárzott örömében.) Kedves kisasszony, mennyit akar? Hát úgy ismer engem, mint a ki pénzt kiván? Hiszen tudja, mi az én elvem: ha fogy az árú, biztos a pénz. Mutassa a lábát, nem lett-e kisebb azóta?

– Hm, – mondja, figyelmesen nézve a cipőt – kedves kisasszony, így már bajosabb önnel üzletet kötni. Micsoda cipő ez! És ön ilyen cipőben megy az utcára? Ön már tudhatja, hogy nem elég, ha egész a cipő és egyenes a sarka. Nézze, milyen megnyult a bőre. Ezer ránc van rajta, fakó, agyon van fényesítve. Olyan, mint a bebalzsamozott holttest. Aztán a gombok is lötyögnek és a sarka milyen széles, formátlan már.

– Nem mertem magát zaklatni, azt hittem, hozhatok egy kis pénzt, mielőtt… -19-

– De kedvesem, – mondja szigorúan Wočasek – hogy akar ön engem fizetni, ha ilyen cipőben jár? Én szívesen hitelezek mindenkinek akármennyit, amíg jó cipőben jár. Mert addig nincs mitől tartanom. Szép leány jó cipőben mindig hitelképes. De szép leány rossz cipőben sohasem jut pénzhez.

Éva homloka egy pillanatra összeráncolódik, de alig észrevehetőleg. Aztán ismét enyelgő, hizelgő a hangja.

Wočasek úr elégülten mosolyog, úgy néz a szép leányra. Aztán székével visszalovagol a kis vargaasztalhoz, megfeszíti a térdszíját és úgy beszél.

– Soha? Azt nem mondhatom. De nincs okom megbánni üzleti eljárásomat. Emlékszik, mikor először volt nálam? A szeplős Pepivel, hiszen tudja. A szeplős Pepi azóta eltűnt, tartozik is vagy százötven forintommal, de azért nyugodtan alszom. Egy szép napon be fog állítani és megadja a pénzemet és csinál újabb adósságot. De hiszen nem róla akartam beszélni. Akkor magácska nagyon szegényes volt, az egész udvarban – már bocsásson meg őszinteségemért – nem hiteleztek volna magának egy pár talpat sem. Én azonban ránéztem az arcára, megnéztem a lábacskáját és azt mondtam: hány pár cipőt parancsol a kisasszony? Ön pedig nagy aggódva egy párt kért, a legolcsóbb fajtából és én csináltam három párt a legdrágábból. Dehogy is jóságból tettem, mert az üzletben az ember nem lehet jószivű, ha érdekből.

Mért adjak el olcsó cipőt egy párt, mikor eladhatok drága cipőt három párt? És mondtam magamban: Ez a nagyságos Dermák Éva kisasszony egyike lesz a legjobb vevőimnek. Nem -20- adok neki egy hónapot és készpénzzel fog fizetni, mert az ilyen büszke szépség, mint az övé, valóságos vagyon, föltéve, ha jó cipőben jár. Ha ez a leány az én cipőmben végig megy a koronaherceg-utcán, ha csatakos marad is a szoknyája, az lehet belőle, amit akar.

– Wočasek úr, – szól közbe Éva gyengén remegő orrcimpával – én már akkor is kikértem magamnak, hogy engem olyannak tartson, akire üzleti elveit alkalmazhatja.

– Jó, jó – bólogat Wočasek úr – és én már akkor is bocsánatot kértem, hogy nem akarom sérteni. Én csak az üzletet nézem és mindenkit tisztelek, de most mondja maga: rosszul jártam én, mikor így gondolkodtam? Még el sem nyűtte az első pár cipőt és a Deméndy Miklós úr ő méltósága már megfizette a hatodik párt.

– Wočasek úr, ajánlom magamat. Deméndy Miklós úr ő méltósága nem fogja többé a cipőszámláimat kiegyenlíteni és mással én nem fizettetem ki.

Wočasek úr merően nézett a felindult szép leányra és a hangja teli volt őszinte tisztelettel, mikor felelt.

– Üljön le ismét, kedves Éva kisasszony, nagyon jól tudom, hogy ön nem olyan, aki akárkivel kikezd. Jól láttam most is: egy katonatiszt már negyedszer ment el az ajtó előtt és ön rá sem nézett. Tudom én, hogy kivel van dolgom. Azt is tudom, hogy a Deméndy házassága sokat változtatott az ön viszonyain. Az olyan leány, mint ön, csak attól fogad el valamit, akit szeret. És ismét mondom: önnek szivesebben és többet dolgozom, mint másnak, mert ami önnek becsületére válik, az nekem is biztosíték. Domokos!

A félemeleti falépcsőn nehéz lépések kopogása -21- hallatszott. Egy szurtos fiatal legény jött le onnan, kezében centiméterrel. Az arca sápadt, beesett volt, a bajusza betegesen vékony, két nagy fekete szeme, mintha nyitott pillával aludnék. Olyan legény volt, akitől a Józsefvárosi leányok halálos szerelembe esnek.

– Igen, a kisasszonynak. Megvan ugyan a mértéke, de azt akarom, hogy maga mérje meg. Tudja, kisasszony, Domokos művész a mértékvételben. Három évig volt Párisban, ott lehet aztán tanulni!

Éva még mindig menőfélben állt, de ekkor a katonatiszt ismét mutatkozott az ajtó előtt s ez késztette Évát, hogy leüljön. A legény letérdelt előtte s a térdére tette Éva jobblábát. Lehúzta róla a cipőt s centiméterjével dolgozni kezdett. Finoman, biztos kézzel érintette az Éva keskeny lábát, mint az orvos, mikor operációt végez. Mikor elkészült vele, udvariasan meghajtotta magát:

– És holnapután kész lesz az első pár – szólt energikus hangon Wočasek úr. – Ne törődjék kisasszony azzal, amit én beszélek, higyje el, én minden vevőmet tisztelem, de önt a legjobban.

– Nem akarok most elmenni, Wočasek úr, – szólt Éva – ez a szemtelen ember még most is kint strázsál s a mostani hangulatomban félek, hogy botrányt csinálnék.

Domokos közben lomhán fölkopogott a lépcsőn, de csakhamar lejött ismét három társával, kötény nélkül, kalappal és bottal.

Wočasek úr utána hunyorgott, aztán neki jóleső hosszadalmasságával kezdett róla Évának beszélni.

– Látta azt a legényt? Nem közönséges ember ám ez. Két hónapja, hogy nálam van, persze, ön nem ismerheti, mivel van legalább három hónapja, hogy nem volt itt. Igen, épen három hónapja, hogy Deméndy ő méltósága megházasodott és azóta nem láttam. Hát beállít a legény, mutat párisi bizonyítványokat és szinte gorombán kérdezi, fölfogadom-e vagy sem. Hiszen szép, szép az önérzet, mondom, hanem ha alattam akar dolgozni, lehetne valamivel alázatosabb is, az én üzletemben akárhányszor vevőkkel lehet dolga és azokkal finoman, udvariasan kell beszélni. Megint csak durván mondta: ezt bizzam reá, nem azért járt Párisban, hogy ne tudjon emberekkel bánni. Hát ez igaz és én felfogadtam. Hát mondhatom, ilyen munkásom sem volt még. A jó isten tudja, ezek a párisiak honnan veszik a tudományukat. Hja persze ott minden nőnek olyan finom a lába, mint a magáé. Hát a modell tökéletes. Minálunk meg épen a láb minden szépségnek a gyöngéje. A legszebb hölgyeknek csúnya a lábuk. Vagy nagy, vagy formátlan. Bütykösek, tyukszemesek, az embernek szabásközben megfájdul a szive, hogy miért kell a finom, szép formát elékteleníteni egy-egy bütyök, vagy tyukszem miatt. De amióta ez a Domokos van az üzletben, akár hiszi, akár nem, még a pampalábnak is szép formája támad. Aztán nagyszerűen beszél franciául és én a kirakatba kitétettem a táblát: ici on parle français.

Évát ez a beszéd a legkevésbbé sem érdekelte, sőt talán nem is hallotta. Egyszerűen várt, amíg a katonatiszt elúnja a strázsálást.

– És most képzelje el, kedves kisasszony, -23- mi lelte ezt a legényt. Már első nap feltünt, hogy teljességgel mintha jégcsap volna. Más fiatal legény az én üzletemben bizony kacsint egyet vagy kettőt fölfelé, amikor mértéket vesz, kelleténél is többet babrál a vékony harisnya körül, hiszen – ne vegye rossz néven – ön kivétel, az én kuncsaftjaim azt nem veszik nagyon zokon. Hanem Domokos? Mintha csak sámfa volna a legszebb női láb. De még azt is vettem észre, hogy mennél szebb valaki, annál szigorúbb és haragosabb. Egyszer aztán mintha egészen megbolondult volna. Ismeri a Mészáros Gizi kisasszonyt? Dehogy ismeri, azaz talán mégis! Jó két esztendeje, hogy nálam csináltatja a cipőit. Biztos, jó pénz, különben rögtön fizet, csak azt akarja mindig, hogy mindent dupla áron számlázzak. Hát ő csak az egyszerű árát fizeti meg, a többit magának tartja. Ezt különben a férjes asszonyok is meg szokták tenni, akiknek szűkmarkú uruk van. Hát bejön a Mészáros Gizi kisasszony és az ő rendes hetyke hangján azt mondja:

– Hallja, maga Wočasek, hallottam, hogy párisi legénye van, hát nekem is párisi mértéket vétessen.

– Kérem alássan, – mondom én – és fölkiáltok: Domokos! Tudja, a Mészáros Gizi kisasszony egy üvegkereskedésben bolti kisasszony volt, de amióta selyemben jár, hát elfelejtette, hogy az első pár cipőkért reszketve és alázatosan kunyorált. De nekem mindegy, akár kedves Wočasek bácsit mondanak, akár: hallja, maga Wočasek. Én üzletember vagyok és keresni akarok. Hát lejön a Domokos, mint máskor, a centiméterrel a kezében, rá sem nézve a kisasszonyra, hanem hát ez egyszerre elsikoltja magát:

– Jézus Mária! És úgy tesz, mintha ki -24- akarna szaladni az ajtón. Hát akkor az álomszuszék Domokos is fölveti a látókáit és isten Márkus-uccse, magam is megijedtem, olyan kénköves tüzet lövelt a fekete szeméből. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán keményen ráparancsolt a leányra:

– Nekem fizetség jár azért, hogy aki jön, annak mértéket vegyek. Őrizkedj Gizi, nehogy másutt találkozzam veled, itt azonban nem ismerlek.

– Hát mit mondjak magának, kedves kisasszony, én már sokfélét tapasztaltam, de ilyen beszédet csak a szinházban hallottam legfölebb, ott is csak nagy uraktól, akik szépen rakják a szót. Aztán a Gizi kisasszony kezdett sírni és míg a mértékvétel folyt, hát megtudtam az egész históriájukat. Hogy a Domokos épen hogy fölszabadult és egy házban lakott a Verseny-utcában Gizivel, aki kőmívesnek a leánya ugyan, de mivel boltikisasszony volt, hát egy szegény fölszabadult cipészinas nem is merhette rávetni a szemét. A Gizi kisasszonynyal azonban megértették egymást, csak a kőmíves apa nem akart semmit se hallani róla, hogy az ő kisasszonylánya egy olyan senki ember felesége legyen. Hát ezért elébb együtt akartak meghalni, de a leánynak nem igen volt mersze hozzá. Erre aztán elhatározta Domokos, hogy kivándorol szerencsét próbálni, a Gizi pedig esküvel fogadta, hogy hű marad hozzá és várni fog reá.

Hát az első esztendőben bizony sanyarú dolga volt Domokosnak, amíg Párisba nem vergődött. -25- Ott gyöngyélete van a munkásembernek. A legkevesebb, amit kap, öt frank napjára, ami két forint ötven krajcár. Minálunk bizony meg kell öregedni, míg ennyi bérre viszi az ember. De Domokos ügyes ember volt és csakhamar fölvitte isten a dolgát. Keresett hatvan, nyolcvan, száz frankot is hetenként és ebből minden hónapban küldött a Gizinek húsz, negyven, meg nyolcvan forintokat is, hogy tegye a takarékba s ha már sok pénze lesz együtt, akkor haza jön, önállóvá lesz és majd csak hozzá adják a leányt.

Ez volt épen a baj. Gizi takarékba vitte a pénzt, de aztán, ha megszorult, ki is vette. S mivel könnyen jutott a pénzhez, hát kezdett finoman ruházkodni, nyalakodott is, megunta az üzletet és kezdett sokat sétálni. Aztán a Domokos meg biztatta, hogy nemsokára hazajön már és üzletet nyit. Ettől aztán megijedt és arra gondolt, hogy az elköltött pénzt visszaszerezze. Hát tudja, kedves kisasszony, elég szép, szőke kislány a Gizi kisasszony, szerencséje is lehetett volna, de sohasem volt fölösleges pénze, amire szert tett, azt el is költötte. Aztán meg miután belekóstolt a szabad életbe, tetszett is neki. A Domokos hazajött, kereste a leányt a boltban, ott kinevették, már régen nincs ott. Kereste a szüleinél, azok azt mondták, hogy a Gizi úri dámává züllött, hát kilökték. Így keseredett el a fiú, meggyűlölte az egész asszonyi nemet, aztán úgy állt, mint az ujjam, mert minden megtakarított pénzét hazaküldte. Az önálló üzletből nem lett semmi, hát beállt hozzám. Nem érdekes ez?

– Utálatos, – felelt Éva, – az a leány megérdemelné, hogy fölakasszák.

– Ne ítéljünk nagyon szigorúan, kedves Éva kisasszony, az egyiknek ilyen a természete, -26- a másiknak amolyan. A férfinak mindig okosnak kell lenni és a nő mindig gyarló. Hát nem Domokos az oka mindennek? Minek bízta pénzét a leányra? Minek teszi ki a csábításnak? Bejönnek hozzám a leányok ötforintos cipőért és még nem akadtam egyre sem, aki ellen tudott volna állani, mikor én tízforintosat kínáltam neki. Ha Domokos szépen maga rakja félre a pénzt, most boldog lenne ő is, a leány is. Súlyos az élet, kedves Éva kisasszony és mentül szegényebb a lány, annál jobban vágyik a szép holmikra.

– Adja el magát, – szólt Éva szenvedélyesen, – de lopni nem szabad. És lopni attól, akit megcsal, ez a legförtelmesebb.

– Tisztelem a véleményét, kedves kisasszony. Mindenesetre szép, ha valaki ilyen szigorú erkölcsöt vall.

– Igaza van, Wočasek úr, aki olyan, mint én, annak nincs joga mást elítélni. De én mégis érzem, hogy ki vagyok és nem tartom magamat rosszabbnak akármelyik tisztességes asszonynál. Hogy szeretője voltam Deméndynek? Hogy pénzt kaptam tőle? Az nem az én rosszaságom, hanem a világ hitványsága. A hites asszony tán nem kap pénzt az urától? S nem azért kapja-e, amiért én? Hát azoknak a nagyobb tisztessége csak a nagyobb szerencséjök. Amellett, hogy eladják magukat, tetejébe még feleségül is vétetik magukat. Könnyű így szeretni! De én szerettem azt az embert ingyen s megfizettem azért, amit tőle kaptam, a becsületemmel. S mikor elkövette a hitványságot, hogy otthagyott, ingyen adtam vissza neki a szabadságát. Kínált pénzt, nem kellett. Ha nem volnék jobb, mint a többi, nem szorulnék itt is elnézésre.

– Úgy van, kisasszony, úgy van, nagyon érdeklődöm a sorsa iránt s mint jó barátja mondom önnek, hogy becsületességének meglesz a jutalma.

Wočasek úr himbálja a fejét, mintha jól össze akarná illeszteni a gondolatait.

– Hát, kedves kisasszony, tudja, az én tapasztalatom szerint semminek sem lehet vége, mielőtt be nem fejezték. A szerelmes emberek viszonyát nem lehet úgy abbahagyni, mint déli harangszóra a munkát. Vagy házasság, vagy válás kell ahhoz. Deméndy úr elhagyta magát, de nem vált el magától. Igen, ha végkielégítést adott volna magának, akkor vége volna mindennek, de így magához köti őt még az, hogy nem adott magának semmit. Meglássa, egy szép napon minden a régiben lesz. Még ennek a Domokosnak a dolga sem maradhat úgy, ahogy van. Ha visszaperelte volna a leánytól a pénzét, vagy ha agyonütötte volna, akkor igen. Így, ahogy most van, mindkettőjük dolga olyan, mint a kistafirozatlan cipő. Nem lehet liferálni.

– Hagyjuk el – szólt Éva, iparkodván fölindulását rejtegetni. – Tiszteltetem a feleségét, Wočasek úr.

– Köszönöm – felelt ez szinte goromba szárazsággal és hirtelen nagy buzgalommal nekipörgette a varrómasinát. – Majd megmondom neki.

Erre a kérdésre a varrómasina megállt és Wočasek úr képe épp oly sugárzó, barátságossá vált, amilyen mogorva volt, mikor Éva a feleségét emlegette.

– Hohohó, – kacagott föl mély lelki gyönyörűséggel, -28- – maga talán nem is tudja, hogy többen vannak, mint voltak? Még egy hozzá jött, akkora, mint a kis árboc. Fiú, teringette, fiú! Csak látná, milyen hatalmas kölyök az. Árpádnak kereszteltem, mivelhogy ő az első Magyarországon született Wočasek. Lehet, hogy későbben meg is magyarosítom a nevemet, az ő kedvéért. Tudja, én nem igen bántam, ha a kenyéririgy népség cseh suszternek csúfolt. Hanem a fiu, ördög poklot, az minden ízében magyar ember lesz.

– Na, na – szólt csöndesen. – Akarom, hogy jó módban, becsületben élhessen, de a suszter fia ne kívánkozzék el az apja kaptafája mellől. Az én üzletemben sok mindent tapasztalni, kedves kisasszony, s megtanultam, mi árt meg az embereknek. Hála istennek, van miből élni, a feleségem is járhatna selyemben, de azért mégis csak egyszerűen jár, mint becsületes mesterember asszonyhoz illik. A fiú sem úgy boldogulna, ha mint nagyságos úr elverné, amit én kerestem, hanem ha mint iparos ember nem kénytelen az elején kezdeni a dolgot, hanem ott folytathatja, ahol én abbahagytam.

– Ó, azokat nem. Leánynak nagy csapás a szegénység gazdag városban. Minden bajnak az oka, ha a leányok szebben öltözött leányokat is látnak. Ezért nem is szabad bejönniök a városba, hanem Váczon vannak intézetben. Ott aztán ők a leggazdagabbak közül valók. Tudja, itt is adhattam volna intézetbe, ó igen előkelő, tisztességes intézetek vannak itt, ajánlották is nekem, de csak látom, amint az egyformán öltözött leányokat kettős sorokban sétálni viszik a városon át. Nem -29- jó dolog az leánynak, kedves kisasszony, az ördög leselkedik rájok minden utcasarkon és minden kirakatból.

– Mi tűrés-tagadás, kedves kisasszony, ne vegye zokon, de nem akarom, hogy bajuk történjék. Új világ van itt körülöttem, de én csak szerezni akarok belőle, nekem, régimódi embernek, jó a régi világ is.

– Alázatos szolgája, Éva kisasszony, nagyon becsülöm, kedves kisasszony és ne féltse jobban a pénzemet, mint magam.

De csak nem mehetett el Éva. A katonatiszt nagyon csökönyös volt, egy kissé türelmetlenül ugyan, de mégis ott lődörgött a bazárban, gondolván, hogy örökké csak nem marad a boltban, akit vár!

Amint az ajtót nyitotta, majd összeütközött egy különösen magas, karcsú teremtéssel. Minden suhogott, ragyogott rajta. A dereka crépe-je, a szoknyája finom batisztja, de különösen az alsószoknyája selyme, mely a magasra felfogott szoknya alól tenyérnyire kilátszott fekete alapjával, piros fodor- és rojt-diszével. Az érdekes, keskeny arc erősen bepuderezve, nagy, íves orra el is csufította, széppé is tette. A hölgy viselkedésében volt valami szeleburdi szögletesség, mint a gyerekeknél. A könyöke kifelé állott, a válla is hegyes volt és hórihorgas termete csupa éles szögben hajlott meg a ruhája alatt.

– Pardon! – kiáltotta vidám udvariassággal a leány, de aztán csak ráborult Évára, aki ugyancsak magas, karcsu leány, mégis eltörpült mellette. – Éva, Évácska, jaj milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.

– Hallottam, hogy külföldre mentél – szólt Éva, miután némileg erőltetve szintén örömet mutatott a nem várt viszontlátáson.

– Jó napot, Wočasek bácsi, hát még mindig a régi jó egészségben? Ejnye, de szép főhadnagy ez idekint! Reád vár, Éva?

– Pedig már gratulálni akartam. Hát külföldön voltam, kedvesem, a moszkvai operánál. Nagyon jó dolgom volt, hiába, csak a külföld becsüli meg a tehetséget. Minálunk? Csupa fontoskodás és kicsinyesség. Hanem majd elfelejtettem megmondani: gratulálhatsz, menyasszony vagyok.

– Ah, ah – örvendezett Wočasek úr, aki közben örömteli érdeklődéssel, de megszokott lassusággal lefejtette magáról a lábszijat, letette a bőrt, meg a kalapácsot, két tenyerével végigveregette a térde kalácsait, amivel úgyszólván szalonképessé tette magát az elegáns látogató számára – és ki az a boldog ember, ha szabad kérdeznem? Bizonyosan valami moszkvai kitünőség!

– Angol – szólt a hölgy és magába mosolygott. – Nem Moszkvából való, hanem itt Budapestről ismerem. Talán te is Éva? Webston, Alfréd Webston, egy írógépgyár képviselője, voltaképen mérnök. Rengeteg sokat keres. Tavaly télen az orfeumban ismerkedtem meg vele. Nem tud magyarul, hát az orfeumban mulat, mint minden idegen. Tudod, Éva, akkor rászorultam, hogy az orfeumban énekeljek s ő csapta nekem a szelet. Borzasztóan udvarolt, hanem én rögtön -31- észrevettem, hogy bolond volnék, ha csak úgy ráhallgatnék. Nem is esett nehezemre az ellentállás, mert mondhatom, elég csunya fiú s több ajándékot kaptam tőle így is, mint akárki mástól. Aztán ajánlatot kaptam Moszkvába, a szegény ember majd megbolondult, mikor megtudta s azt mondta, itt hagy mindent s velem megy. No hiszen, csak az kellett volna. Ha elmegy innen, még én tarthattam volna el. Hát megígértem neki, hogy elutazásom előtt elmegyek hozzá s azt az estét mondtam neki, amelyen én már a vasútra ültem. Most visszajöttem, s képzeld csak, az első ember, akivel itt találkoztam, ő volt. Nagyon le volt soványodva, mondta is, hogy bánatában még többet mulatott, mint azelőtt s egyszerre csak előállt azzal, hogy feleségül vesz. Egy darabig ellenkeztem, kikérdeztem a jövedelme felől s meggyőződtem róla, hogy van legalább tízezer forintja… ejnye, be csinos az a tiszt, igazán nem reád várt?… Aztán megegyeztünk, hogy két hét mulva megyünk Helgolandba, ott lehet a legkönnyebben házasságot kötni. Mna, most pedig kedves Wočasek bácsi, csináljon két pár olyan topánkát, hogy Helgolandban is megbámulják.

– Ó, igen szívesen Mariska kisasszony, – szólt Wočasek úr, – de bármennyire örülök a kisasszony szerencséjének, mégis szeretném, ha némi foglalót adna s a többit a cipők átvételekor egyenlítené ki.

– Mit beszél? – kiáltott föl méltatlankodva Mariska kisasszony, – maga nem bízik bennem most és vaktában hitelezett nekem, amíg csak amolyan voltam?

– Úgy van, kedves kisasszony, ne vegye rossz néven, de ez már az üzleti elveimhez tartozik. Amíg csak úgy isten nevében tetszett élni a világát, a szépsége meg a jókedve biztosítékot -32- nyujtott. Hiszen csak lesz szüksége új cipőre, azért iparkodik majd kifizetni a régit. Hanem most férjhez megy, tisztelem, becsülöm érte, de a férjes asszonyoknak nem tudok hitelezni, már ez így van.

– Jól van, – kiáltott haragosan Mariska kisasszony, de aztán csak elnevette magát. – Voltaképpen igaza van, kedves Wočasek bácsi, hogy egészen nyugodt legyen, hát kifizetem a cipőt egészen előre. Hála istennek van annyi, hogy akár az utcára is szórhatnám.

Ezzel kinyitotta kis erszényét s abból egymás után kihúzott vagy öt darab irgalmatlanul összevissza gyűrt százas bankjegyet. – Ez a magam pénze – szólt önérzetesen – ezt még Moszkvából hoztam magammal.

– No, takarékoskodni éppen nem tanultam meg, hanem lehetetlen volt mindent elkölteni. Az orosz uraknál csak úgy röpül a pénz. Hát te mit csinálsz, Éva, nagyon szép vagy, de mért jársz ilyen piszkos keztyüben? Rosszul megy a sorod? Adjak kölcsön egy pár száz forintot? Adok lelkem, aztán ajánlanám neked is, menj ki Moszkvába, szerencsét csinálhatsz.

– Ejnye, de kurtán beszélsz! Nem baj, mindig ilyen voltál. Jösz velem ebédelni? A Vadászkürtben lakom, megebédelhetnénk a szobámban.

– Ilyenkor már? Hiszen belőled egész kis nyárspolgár lett. Ah, értem, az a tiszt. Kérlek, -33- előttem ne genirozd magad. Mondhatom, irigylem tőled.

– Igazán? Hja, én menyasszony vagyok, nem lehet. Pedig kedvem volna hozzá. Igazán – tette hozzá panaszosan – mennyi áldozatot kell hozni ezért a házasságért. Egész apáca lett már belőlem. És ez az Alfréd olyan bolondul féltékeny. Igaz, sejtelme sincs róla, hogy most hol vagyok, ő meg le van kötve az üzleténél. Tehát isten áldjon, Éva, isten vele Wočasek úr, szép legyen a cipő, csak úgy ragyogjon – igaz is, hiszen még nem fizettem. Hát tudja, itt hagyom az egyik százast, lássa, én jobban bizom magában, mint maga bennem.

Mariska kisasszony egy darabig gondolkodva, habozva állt s határozatlanul nézett ki az udvarra. Végre csettintett a két ujjával és hirtelen odafordult Évához:

– Reám vár ugyan, de nekem nem kell, azért maradtam itt, mert várnom kell, míg elkotródik.

Ezzel kiperdült az ajtón, megállt előtte, aztán lassan megindult. Mire a kigyó-utcai kapuhoz ért, a katonatiszt már melléje csatlakozott és együtt folytatták útjukat.

– Most már szabad az út, kisasszony, ha ezt előbb látom, nem kértem volna pénzt a Mariska kisasszonytól. -34-

A koronaherceg-utcai kapunál habozva nézett jobbra-balra. Az utcán csak igen kevesen jártak, néhány masamód leány, aki déli inspekciót tartott, néhány elkésett vásárló, aki most szapora lépésekkel igyekszik hazafelé, meg egy csapat iskolás leány, a zöldfa-utcai intézetből, egy bogba dugva fejöket, fecsegve és kacagva szorítgatva a szélső pajtásokat a falhoz, meg le a járóról.

Éva balra indult meg, anélkül, hogy célja iránt határozott volna. Csak ment előre, pedig egyre noszogatta magát, hogy forduljon meg. Cipő már van; úgy érezte, mintha csatát vívott volna érte és most rohamra vezetné magát a másik harcba, a varrónőnél. Ez pedig a kalap-utcában lakik. Mégis a szervita-tér felé indult, mert késő van, ebédre kell mennie, haza. Haza! Ez a gondolat megrázkódtatta s a homlokán redők cikáztak át. Mire a zsibárus-utcához ért, már tudta, hogy nem fog hazamenni, mégis folytatta útját. A szervita-téren egy kapu alatt masamód és fotografus kirakat van, ott befordult, gondolat nélkül végignézte a fotografiákat, képzeletben egész gépiesen magára próbálta a kalapokat, aztán visszafelé indult a koronaherceg-utcának. Kávéházba, meg a kis pipába igyekvő fiatalemberek mélyen a szemébe néztek, majd habozva utána fordultak. Az alacsony kapukból cselédek bukkantak elő, fehér kötőben, rongyosan, boros meg sörös üvegekkel a kezükben. Éhes nézésű kis leányok ételt vittek a boltokba. Vége a korzónak. A koronaherceg-utca ebédel.

És Éva mégsem tehetett máskép, ődöngött előre és a távolból érezte szembejönni azt, akivel találkozni óhajtott. Tudta, hogy képtelenség, mégis, mint annyi napja, várt valami véletlent, -35- valami csodát, melynek – úgy érezte – előbb-utóbb be kell következnie. Mind lassúbb lett a járása, mert terminust tűzött ki magának: csak egyszer megy végig az utcán, aztán – aztán hazamegy, ismét ezen az utcán keresztül. Nyujtogatta az időt azzal, hogy meg-megállt a kirakatok előtt, befordult a Haris-bazárba és úgy tett, mintha az olcsó cifra holmikat nézné, pedig a tükörüvegen keresztül a járókat, kelőket kémlelgette. Majd fölrázta magát lomha reménykedéséből:

Aztán tovább ment, ment, a Kossuth Lajos-utca sarkán átvágott a túlsó oldalra és ismét kémlelve, reménykedve indult visszafelé.

– Nem jön, képtelenség – gondolta magában, aztán belemerült az álomlátásba. – Ha mégis jönne? – Megvető mosolyra húzta száját és félrefordította a fejét. Látta, hogy a férfi elpirul, zavarba jön, kellemetlen neki a találkozás. Eh, hadd fusson, de egyet fordul a fantáziája. Nem, megszólítja, hozzácsatlakozik. Mentegeti magát, pénzt kínál neki. Nem fogadja el. Aztán koldulni kezd. Hogy mégis csak őt szereti, a házassága kényszerűség volt és pokol neki. Hogy legyen nagylelkű, legyen ismét az övé. Ah – itt egyszerre változik a színhely és Dermák Éva a maison Annában van és fizet és rendel és örül, hogy nem kell koldulnia az átalakítás munkájáért, a melyre mostan szüksége van.

Ébredés! Ismét ott van a szervita-tér sarkán és még mindig nincs pénze, még mindig nem koldulta ki magának a maison Annában a szükséges ruhát. Hej, csak képzelet, ostoba képzelet. Nem is gondol ez többé reá és ha meg is csalná a feleségét – aminthogy bizonyos, hogy megcsalja, -36- talán már most is, az ilyen nagy úr talál magának kárpótlást őnélküle is. Tehát menjünk haza, mert éhesek vagyunk, mert enni muszáj, mert ezt a szomorú otthont nem kerülheti el, tartsuk a hátunkat a szidalmaknak, gorombaságra feleljünk gorombasággal s míg a szív meg akar szakadni, főzzünk ki valami haditervet, mint lehet öt méter szoknyára való kelmét a Schwarztól vagy a Blumtól kihizelegni.

Igen, előre, haza! És ezzel a jelszóval megfordult – ez az utca nem engedte, az az otthon nem vonzotta. Vissza! A postánál eszébe jutott valami, befordult a kapualjába és ott kinyitotta bugyellárisát. Tizenhat krajcár volt benne. Hat krajcárja volt, tizet kölcsön kért Haas úrtól, az éhes technikustól, aki náluk lakik. Huszat kért különben, de Haas úr csak tizet nélkülözhetett, hát ennyi is elég. Valami pántlikát akart rajta venni, arra amúgy sem futja. Tehát most ebédre szánja. Nem megy haza, hanem elmegy a cukrászboltba, ott két darab süteményt eszik, jó súlyos túrós lepényt, ez majd megfekszi a gyomrát.

S ezt elhatározván, mintegy elmosta az álomlátást, meg a reménykedést, rendes, gyors lépésekkel szelte át az utcát, nem nézve se jobbra, se balra. Befordult a párizsi utcába, ott benyitott a kis cukrászboltba.

Az ajtóval szemben kicsi, fehér buffet, a két ablak mellett, meg a boltsarok mélyében négy kicsi kerek asztal. Egy szép, kövér asszony kíván az üzletemberek alázatos szívességével jónapot. Éva könnyedén biccent a fejével, minél kevesebb pénze van az úri teremtésnek, annál gőgösebbnek mutatkozik, s odalép a buffethez, fogja a kis tányért, meg a kést, aztán körülnéz a sütemények között. Ezenközben szeme oldalt fordul s ekkor az ablak sarkában egy igen szépen öltözött fiatal -37- leányt vett észre, aki éppen valami créme-féléből nyalakodik.

A két leány nehány pillanatig megigézve nézi egymást s mindakettő mélyen elpirul. A maga esetéből tudja mindegyik, hogy mi hozta ide a másikat. Ez is, az is gondolja: ez a másik most tudja rólam, hogy az ebédem két darab cukros sütemény. A leleplezett szegénységnek ez az érzete elviselhetetlen, a két díszes, szegény teremtés szeretne egymás miatt a föld alá bujni szégyenletében. Az ülő hölgy mélyebben húzódik vissza a sarokba és úgy iparkodik a tányérja fölé hajolni, hogy arcát lehetőleg elfödje a nagy, tollas kalap. Éva meg, aki éppen a második darab túrós lepényt akarja tányérjára venni, ellenállhatatlan vágyat érez kimutatni, hogy ő nem éhes és valami könnyű semmiséget vesz le a kerek tálcáról. Hátha azt hiszik most, hogy ebéd után nyalakodni van kedve? Ennek a kedvéért azt is elhatározza, hogy a túróstésztából egy darabot meg fog hagyni a tányérján.

A belső kis ajtón most egy igen csinos szőke leány lépett be, egyszerű kék ruhában, fehér kötővel. Illedelmes köszöntéssel egy pohár vizet tett Éva elé, aztán a szép kövér asszonnyal sugdolódzott, miközben mind a ketten érdeklődő, csillogó szemmel néztek reá. Éva ösztönszerűen megérezte, nemcsak, hogy róla beszélnek, hanem azt is mondogatják egymásnak, hogy hol látták és minek ismerik. Komoly, közömbös arcot erőltetett magára és viszont ő is csöndes szemlélődésébe merült az átellenes asztalnál ülő leánynak, miközben lassan falatozott a süteményéből, ezzel is mutatva, hogy nem éhes.

Szép leány, gondolta magában, különösen -38- a szeme. Acélkék, az igaz, hogy a szemöldöke csak festve van feketére. Így ültében alig lehet megítélni a termetét, hanem a derekát jó varrónő szabta. Ámbátor ő ilyet nem venne föl. Jabot – ki visel most jabot-t? De igen finom csipkével van kirakva s az alsó szoknyája, mely egy kicsit kilátszik, legalább harminc forint. Ni, gyűrű is van az újján – vajjon valódi brilláns-e? Miért ne? – felel magának, hiszen ilyet kapni egy krajcár nélkül is. Csakhogy ő nem kívánja, elég van már a zálogházban.

A túróssüteménynek a végére ért és eszébe jutott, hogy hagyni is kéne belőle. De csak most támad igazán étvágya. Még egy kicsikét harap belőle, gondolja magában, de nem tud ellentállni a vágynak, megeszi az egészet. Most érzi csak igazán, hogy éhes. Kezdi bánni, hogy ide jött, ahol hat krajcár a sütemény darabja, öt krajcárjával még egyet ehetne. A vizes pohárhoz nyúl és azzal mossa el az étvágyát.

Az átellenes hölgy fölkel és a pult elé lép. Halk hangon kérdi, hogy mennyit kell fizetnie és kis bugyellárisából úgy halász ki két tízkrajcárost, hogy senki ne láthassa, mennyi van még benne. Aztán a cukrász asszony hangos alászolgájára barátságosan, de halkan kíván jó napot és úgy szökik ki az ajtón, mint a szökevény, amikor egy őrizetlen pillanatot kell kihasználnia.

Csak most kezdte magát Éva jól érezni. Élvezte a pihenés gyönyörűségét, a fáradtság csak úgy párolgott ki belőle. A kis boltban a szűk utca miatt csak amolyan alkonyati félhomály volt, csak az átellenes ház harmadik emeletén láthatta, hogy süt a nap, cikázik a verőfény. Jó, nagyon jó itten. Itt is marad, -39- amíg lehet. Ezenközben azonban tekintete megakadt a kis faliórán: félkettőt mutatott.

– Istenem – gondolta – most a legalkalmasabb idő Blumnál, a főnöke ebédelni van, kevés a dolog, most tán sikerül.

S bármennyire jól esett volna a pihenés, fölkelt, lefizette a tizenkét krajcárt a szép fehérkötős leány kezéhez, aki lopva csillogó szemmel kémlelgette s megindult újból, egyenesen a nagy, döntő csatába, amelynek bére öt méter fekete foulard.

Nem ismerem jogomat, hogy mivel regényt írok, hát hazudhassak. Ha most költenék egy firmát, mondanám, ott meg ott van ez a bolt, minden olvasóm rámcáfolhatna: ilyen bolt nincs is Budapesten. Viszont ahhoz sincs jogom, hogy egy meglevő firmát említsek itt föl, mert a cégtulajdonos kelleténél többet hinne nekem s ha van egy Blum nevű segédje – mért ne lehetne? – hát rövidesen és ártatlanul elcsapná. Ezért engedjék el nekem a firma megnevezését, az üzlet megjelölését, amely felé Éva most indult, amelynek fényes üvegű ajtajába nagy hetykén benyitott, félig a küszöbön megállott s magatartását gőgösre erőszakolván, urasan szétnézett a feléje bókoló segédek között. Az egyik, egy magas, szőke soványság, ideálisan borzolt hajjal elébe is járult:

– Csókolom a kezét nagyságos kisasszony, mivel is lehet szerencsém szolgálni?

Pörögve beszélt, a hangjában valami szenvedő lágyság, a hangja lejtésében bizonyos éneklő turbékolás volt. Úgy beszélt magyarul, ahogy a franciák szoktak franciául beszélni.

– Nincs itt Blum? – kérdi Éva hanyagul. – Ő már ismeri az ízlésemet.

Az olyan megtisztelő bizalom egyes segédek -40- iránt nem ritkaság, majdnem minden vásárló hölgynek megvan minden boltban a maga kiválasztott segédje, aki már ismeri ízlését, aki éppen azért nem csapja be s aki ennek következtében minden gyanun felül állva, a legnagyobb lelki nyugalommal duplán számítja föl a kelméket, de ebből aztán bőségesen enged, hogy a vásárló a boldogságba majd belekábul.

– Blum úr? Kérem alássan azonnal, méltóztassék helyet foglalni. Móric, szólítsd elő Blum urat a szalagosztályból.

Móric, a kis inas, amíg a szövetosztályból a szalagosztályba rohant, vagy hat segéd úrtól lökődött oldalba, akik mind a homlokukba fésülték hajukat, mind igen előkelőek voltak, mind olyan turbékoló szenvedő hangon beszéltek s mind elfelejtették már, milyen keserves volt, mikor ők mórickodtak azóta rég megpohosodott Blum urak és egyéb oldalba rugó nagyságok hatalma alatt.

Éva leereszkedett az egyik kopott bársonypuffra és dehogy is gondolta, hogy a kis Móric a szalagosztályban fölkiált a létrára, melyen Blum úr valamit rakosgatott:

– Legyen szíves kijönni, Blum úr, az a magas leány, a Deméndy államtitkár szeretője van itt.

– Csapjon beléd a mennykő, kölyök – válaszolt Blum úr, amit a kis Móric, a kelmeosztályba rohanva, így tolmácsolt:

Jött is. Elegánsan, mintha skatulyából vették volna ki. A két karját úgy is tartotta, kissé távol a testétől, mintha óvná az elegenciáját a keze érintésétől. Eleven, jótartású fiatalember, csak a keze volt nagy, -41- kékre fagyott, nem is a mostani munkájától, hanem inaséveiből, meg a nyomoruság idejéből, melyből nagy nehezen, tehetséggel, tudással és szorgalommal felküzdötte magát idáig, a belvárosi üzletbe, ahol száz forint a fizetése. Kicsi volt és barna, de az ő haja is szakasztott úgy volt fésülve, mint a magas szőkéé és a hanglejtése is olyan turbékoló volt, a meghajlása, a mosolya is ugyanolyan szabású. Ebből, noha sohse láttam, tudom, hogy az üzlettulajdonos így szokott fésülködni, így szokott beszélni s mivel kikiáltott zseni a maga szakmájában, a segédekre hol majmolásból, hol természetes hatásból rájuk ragadt az ő modora.

Csak két vidéki asszony volt az óriási üzletben, a legszélsőbb sarokban, akik lesütött szemmel és borús komolysággal, révedezve hallgatták a kiszolgáló segédek ékes magyarázatait. Nem tudják, mi tetszik nekik, mi nem, csak az eltökélés van meg bennük, hogy nem hagyják magukat megcsalni s a segéd mennél jobban magasztal egy-egy kelmét, ők annál gyanakvóbban vizsgálják s elhatározzák magukban, hogy azt semmi áron sem veszik meg. A kasszában pedig feketekávé mellett egy öreg úr olvas ujságot, nyilván a tulajdonos apja, vagy apósa, aki déli inspekciót tart, míg a fia, veje visszatér a kávéházból.

Amint Éva megpillantja Blum urat, széles nyájas mosollyal, bizalmas bohókásan biccent feléje, mint a gyerek, aki fölteszi, hogy őt meglátni csak kitörő örömet okozhat. Blum úr szeme egy pillanatra rá is csillan, de aztán úgy tesz, mintha csak kötelességszerűen mimelné az örömét, mellyel Éva felé siet: -42-

Éva fölkelt és a pulton keresztül odanyujtotta a segédnek keztyüs kezét (nem egészen fehér, egy kicsit benzinszagú is volt a keztyűje).

– Jó napot, kedves Blum úr, – mondja kislányosan illegetve magát, – hát azt se kérdi, hol voltam oly soká?

– Ó, kedves kisasszony, – mondja Blum úr elmés mosollyal, – meg voltam róla győződve, hogy nem felejtett el bennünket.

Blum úr fölöttesen mosolyog, a szeme rezerváltan, erősen néz bele a szép leány arcába, azt gondolván magában: most ugyan nem csapsz be.

– Már mint én? – szólt szintén súgva – hát rossznak tartja az olyan embert, aki nem bolond?

Éva durcásan visszakapja a kezét, amit eddig a pulton nyugtatott, hadd paskolja a segéd, ha kedve tartja.

Blum úr nem ezt akarta. Súlyt vetett arra, hogy kollégái némi kis bizalmaskodáson érjék a szép hölggyel s gondoljanak felőlük, amit akarnak.

– Bocsánat, – szólt kissé elkeseredetten, – de végre is át fogja látni, hogy eddig csak a bolondját járatta velem.

– Azt akarja, hogy egyszerűen az ölébe -43- hulljak? Férfi dolga, hogy győzzön és nem férfi, aki csak kényelmesen akar győzni.

– Jól van, – szólt eltökélten – én ezzel is beérem. Most már legalább tudok valamit. Ha csak erő kell, hála istennek, az van.

– Ez már beszéd, – kacag Éva is, – nem szeretem a kunyoráló, pipogya embereket.

– Nem baj, – buzgólkodik a segéd – ha meglátja, tudom, hogy kedvet kap rá.

– Tessék erre jönni, még nincsenek beraktározva, a kis magazinban vannak még.

És követi Blum urat egy keskeny falközön át a hátulsó traktusba, onnan egy kis ajtó nyilt előtte a kis magazinba. Kicsi helyiség, tele ládákkal, szövetekkel s csak egy vak gázlámpa ég benne.

– Tessék leülni, – szól Blum úr reszkető hangon, aztán hirtelen át akarja karolni a leányt, de nem sikerül neki.

– Maga kegyetlen, – felel a segéd és -44- még egyszer szerencsét próbál. – Éva kisasszony, csak egyetlen, csak egy icike-picike csókot!

– Igaza van – mondja a segéd és kiegyenesedik, – de meg fog ezért fizetni, isten bizony, hogy megfizet érte.

És Blum úr most már teljes önkivületben elébe rakja a legszebb és legdrágább mintákat s beszél és magyaráz neki s nem is tudja, mit mond. Éva ezt az időpontot találja legalkalmasabbnak s hirtelen rászól:

– Hát ebből vágjon le öt métert és küldje el rögtön a Maison Annába.

Blum úr, aki az üzleti részen túl akar esni, fogja a métert, meg az ollót, s öt méter helyett hetet vág le.

– Hanem az ön lelke rajta, Blum úr, én csak egy félméter satint akartam venni, erre a szövetre se szükségem, se pénzem.

– Jól van, jól – mondja Blum úr – majd fizeti akkor, amikor felhasználta.

Ezzel kibujik a pult alól s mielőtt Éva csak gondolt volna reá, átkapja a karjaival és mohón az ajkát keresi. Éva már nem tud védekezni, a foga közé szorítja ajkait, úgy tűri nyögve a férfi ostromát s mikor nagy nehezen kiszabadítja magát, félrefordítja arcát, hogy rejtse haragját meg az undorát.

– Úgy-e – szólt Blum úr lihegve és diadalmasan – tudok én erős is lenni.

– Menjen – szól Éva és elfödi arcát. Erre Blum úr meg akarja ismételni a támadását, de Éva most már résen van.

– Ezt csak azért mondja, hogy ne legyünk tovább egyedül – véli az okos ember. – Hát jól van, tudja Éva kisasszony, igaza van, ha csak amolyan könnyen hódíthatnám meg, nem is törném magamat utána. Móric!

És berohan Móric s már tudja, miről van szó, hogy neki most a nyakába kell kerítenie a lábát és csomagot vinni.

– Ezt rögtön elviszed a Maison Annába és mondod, hogy nagyságos Dermák kisasszony küldi. Hol a kalapod, kölyök?

Móric rohan a kalapjáért, Éva meg biztatóan, kacérkodva csillogtatja szemét a fiatal emberre, aki kezében morzsolja vékony ujjait, egyenként megnyomogatván őket.

– Isten vele – szól Éva s csöndesen kacag azzal az érzéki, najádi kacagással, mely a férfit őrültté teszi s melyből igéretet ért mindenre, amit csak gondol.

– Majd írok – súgja Éva és könnyű főhajtással ismét kisuhan az ajtón, gyorsan, hogy Blum úr utól ne érje s amint az utcai üzletbe ér, gyors pillantással kutatja, nem érkezett-e még meg a tulajdonos s lehajtott fővel, a ruháját szorosra fogva, kisuhan az utcára.

– Megvan! – gondolja magában és felsóhajt. Szinte kipihente ennek a hadjáratnak a fáradalmait, amint most ismét nekiindult a koronaherceg-utcának az utolsó, a legsúlyosabb tusára, melynek ellenében a maga szegénységében tehetetlennek érezte magát, mivel asszonnyal kell megvívnia. -46-

Félelem is gyötörte, a szíve is dobogott és vergődő aggodalmában fel is sóhajtott magában: hát érdemes? Nem volna jobb, mint a huga, perkál szoknyában és viseltes cipőben járni, dolog után látni, mint így küzdeni, hazudni, tűrni és megalázkodni azért a cifra hazugságért, semmittevésben jobban kifáradni, agyongyötrődni, mint a legsúlyosabb munkában? Igen, de amikor olyan irtózatos szégyen a meglátszó szegénység, mikor oly szörnyű szenvedés a leszállás a mélybe, a kivetkőzés a megszokott állapotból. Nem neki kell ez a félig kikoldult, félig kicsalt cifraság, hanem a világnak. Szívesen járna rongyokban, ha észre nem vennék s nem gondolnák: ni, a Dermák Éva most rongyokban jár, mert nincs, aki selyembe öltöztesse. Igaz: aki ismeri, tudja, honnan tellett eddig szép ruhára, de mégis félig önáltatással, félig naivsággal önmagában tartotta a hitet: ha most is jól öltözködik, amikor ez az ember nincs már, akkor bebizonyította, hogy azelőtt sem volt. Nem gondolt arra, hogy ebből mást is lehet következtetni, ami sokkal természetesebb, azt, hogy eszerint más valakije van az első helyett. Ha eszébe is jutott, egyszerűen kijelentette, hogy azt nem hiszi róla senki. Olyan könnyű okoskodással győzni, amikor az ember csak önmagával vitatkozik.

A Kalap-utcában, a régi Athenæum-épülettől a harmadik házban, ütött-kopott, csákány alá érett kis kétemeletes ház kapuja fölött fakult a nagy firmatábla: Maison Anna női divatszalon. Ott fordult be Éva, kínos köhögéssel, a keskeny csigalépcsőn megállt s míg fölért az első emeletre, háromszor fújta ki az orrát, pedig nem volt náthás. Vajjon itt van-e már a szövet? Bizonyára itt lesz, ez pedig nagyon megkönnyítené a dolgát. Éppen amikor az utolsó lépcsőre ért, nyilt -47- a piszkos, hajdan fehérre festett szárnyas ajtó és kidőlt belőle a kis Móric. Amint megismerte Évát, lekapta boglyas fejéről lyukas kalapját és szeplős, csontos arcát alázatosan ráirányította:

Kinyitja bugyellárisát és abból kihalászván megmaradt négy krajcárját, odaadja a fiúnak:

A fiú megköszöni és elrohan, már a vérében van, mint a nyúlnak, hogy folyton és mindenki elől meneküljön.

Éva pedig, mint a színésznő, aki a végszóra várva, már hangolja magát, kinyújtja derekát; szigorúan összeszorítja a száját, az állát kissé a mellének feszíti, aztán istennek ajánlva magát, nagy zörejjel nyitja az ajtót.

Valami várakozó szalonféle volt ez. Egy ripszgarnitura, megfeketülve és kifényesedve a sok használattól, egy pattogatott politurás szalon-asztal, a falak tele ragasztva divat ujságok képeivel. Amint nyilt az ajtó, megcsilingeltette a fölébe akasztott rézcsöngetyűt. A belső ajtó nyitva volt, látszottak a függönytelen, utcára nyíló ablakok, meg egy csomó vászonbáb, hol meztelenül, hol megaggatva készülő ruhákkal.

Tágas kétablakos szoba volt, a mennyezetnek a belső falba szakadó festéséről ítélve, valamikor még nagyobb. Az ajtó mellett egy óriási fehér cserépkandalló merengett az elmult régi időn, amikor a mostani szabószalon még valami nagy úrnak a díszterme volt s neki is más volt a rendeltetése, mint hogy mindennemű lim-lommal, mustrakártyákkal, gombostű-skatulyákkal, rossz vasalóval, -48- szövetmaradékokkal és üres kávéscsészékkel tele legyen rakva. Egy óriási, puhafa rámás állótükör, meg néhány kopott vörös bársony karosszék némi úriasságot iparkodott a szoba karakterének adni, de hiába. A függönytelen ablakok pattogatott keretei és mosatlan üvegei, a falak piszkossága, meg a padló szemetje a lomposság tanyájává tette ezt a fogadó szalont.

Az előszoba riadozó csengetyűje egy vékony dongájú kis varróleányt csalt az elfogadóba. Csak a fejét dugta rajta be, aztán hirtelen visszahúzta. Éva néhány pillanatig magára maradt és a tükör előtt igazgatta az arca kifejezését. Mi tagadás benne? komolyan szorongott. A Maison Anna úrnője nem könnyen kezelhető egyéniség.

Nyomban meg is jelent, az idegennek kissé sajátságos, de Évának már megszokott módon. Az ajtót úgy föltépte, hogy belül odacsattogott a falhoz, aztán megjelent, maga előtt egy kerekes karosszéket tologatva, melyben egy őszbajuszú, aszottképű ember ült, pipával a szájában, pokróccal betakart lábbal. Isten tudja, hányszor történik ez meg vele naponta, mióta jár így, mégis minden egyes esetben felesel az asszonnyal és próbál fordítani a dolgok rendjén.

– Megint nem fognak dolgozni – mondja rikácsoló, ingerült hangon – kárba vesz legalább egy félóra, pedig ha benn maradnék, vigyázhatnék rájuk.

– Az én károm, – felelt ridegen az asszony, miközben a köszönő Évára szegzi átható, lobogó tekintetét, mely tele van elcsigázottsággal, keserűséggel és gyanúval. – Ismerlek már, azért maradnál bent, hogy enyelegjél velük. Nem szégyenled magad? -49-

– Istenem – nyögi a béna ember – hogy lehet valaki ilyen szörnyen féltékeny? Nézze csak kisasszony, – fordult panaszos hangon Évához – tehetetlen, beteg öreg ember vagyok és a feleségem…

– Hallgass! – rivalt rá az asszony, – családi dolgok nem tartoznak ide. Jó napot, kisasszony – kiált harsány hangon Évára. – Most hozták a szövetjét, de abból ugyan nem lesz semmi, hogy meg is csináljam. Megtartom részfizetésnek a tartozása fejében.

Kicsi, sovány asszony volt, csakúgy lógott szürke háziszoknyájában, melyet a nyakán egy földig érő skót sállal kötött össze, amit elül a pongyola nyílásán néhány hanyagul alkalmazott gombostű iparkodott elősegíteni. A haja sötétfekete s ahol simára volt fésülve, acélosfényű is. Kicsi, sovány arcából kimeredtek a vékony csontok, a homlok kicsi, keskeny és szögletes. Vénnek, csúnyának látszott, de a szeme fényének olykor kitáguló nagysága fiatalságra vallott, amolyan elfonnyadt, korán hervadt és lelkileg kiszáradt ifjúságra, melyet a gondok, a küzdelmek, csalódások és szenvedések teremtenek.

Éva belül összerezzent e kemény, szinte goromba kifakadásra (úgy számította, hogy a szövet majd hitelképessé teszi a varrónő előtt is), de rögtön összeszedte magát. Dacosan hátraszegte a fejét, homlokát összeráncolta s amúgy foghegyről, félig elfordulva, lassan, élesen szólt:

– Tán nem tudja, kedves… hogy is hívják? hogy kivel beszél, előbb jó volna meggyőződni, hogy van-e rá ok, mielőtt valakinek ilyen hangon a szemébe vágja gorombaságait.

A varrónő egy pillanatra meghökkenve nézett Évára, aztán keskeny ajka összeszorítva lekonyult s halk, harapós kacagással mondta: -50-

– Hol a számlám? – kiáltott Éva, most már felháborodva (magában gondolta: nini, hiszen én most komolyan fel vagyok háborodva, mintha csakugyan volna pénzem). – Rögtön kérem a számlámat.

– Meglesz, – szólt kurtán az asszony. Emil, írd ki a kisasszony számláját.

– Megint írni? – nyög az ember a tolószéken, de a felesége már megindította és odagurította a kandalló mellé, ahol egy kicsike kopott íróasztalon voltak a blanketták, meg a füles üzleti könyv.

– Szaporán, szaporán, – türelmetlenkedett Éva – nincs kedvem tovább várni a számlára, mint maga a pénzére.

– Siess, – mordult az asszony az emberre, aki reszkető kezében forgatta a könyvet és sehogy sem tudott a Dermák Éva kontójára akadni.

Erről különben Éva maga is gondoskodott. A türelmetlenség minden látható jelével odaállt ő is a kis íróasztal mellé s eközben ruhája mintegy véletlenségből odaért az ember lábtakarójához.

A sorvadásos ember erre elkezdett reszketni. Megigézve emelte szemét Éva arcához, aztán, mintegy félve, hogy ez elárulja és a felesége rácsördít, leszegte fejét és reszkető kézzel, elkábult fejjel, nem is gondolva a céljával, kezdett a füles könyvben őrülten össze-vissza lapozni. A szeme eközben kidülledt, majd fáradtan lecsukódott, minden arcizma rángatódzott s a melléből hörögve szállt föl a lélekzet. Éva undorodva és szánakozva fordult el e látványtól s a szerencsétlen mohó reflexmozdulattal utána hajlott. -51-

Nem tartott egy percig sem. Az asszony is látta urának e fölgerjedését. Tán azt hitte, hogy csak ő vette észre, hirtelen ott termett és haragosan kitépte kezéből a könyvet:

– Téged se lehet semmire se használni. Különben jól van, megelégszem egy részletfizetéssel is. Csak látni akarom, hogy egyáltalán akar-e vagy tud-e fizetni.

– Én meg – szólt Éva hidegen – nem vagyok se csaló, se koldus és nem vagyok hajlandó holmi igazolásokat bemutatni arra, hogy magának munkát és keresetet adhassak.

– Be lóhátról beszél a kisasszony, – pattogott most már az asszony – mikor legutóbb itt volt, egészen más hangon beszélt hozzám. Akkor kedves, édes Bernstockné voltam, meg hogy csak ez egyszer segítsek rajta. No hát, kedves kisasszony, ha olyan goromba, akkor fizessen.

Ezzel maga fogta a könyvet, egy-kettőre felütötte az Éva lapját és póklábú, ügyetlen vonásokkal kiírta belőle: Dermák Éva kisasszony – számla-maradék 175 frt 50 kr.

Erre Éva nem volt elkészülve. Nem sikerült, gondolta magában és elképedt.

– Hát itt van, fizessen! – kiáltott a kegyetlen asszony diadalmasan és látszott az arcán, hogy szinte szeretné, ha áldozata nem tudna fizetni.

– Az egészet! – kiáltott Éva most idegesen. Valami új ötlete támadt, amitől magában megijedt, de szemben ezzel az asszonnyal megszünt minden habozása.

– Most majd én írok, – szólt és odatelepedett a kis asztalhoz. Hamarosan két sort vetett papirosra. -52-

– Itt a pénze, – szólt rá se nézve az asszonyra – és most köszönöm a szívességét, nem dolgoztatok többet magánál.

– Mi ez, mi ez? – szól Bernstockné és szeméhez viszi a papirost. «Kedves Miklós, fizesse ki ezt a potomságot. Éva.» – Ah – tette hozzá megváltozott hangon – tehát ismét összejöttek?

Bernstockné néhányszor forgatta a cédulát jobbra, balra, összeszorította az ajkát, tétova szemében látszott a gondolkodás, meg a habozás, végül határozott: a cédulát a fiókjába zárta s most már keményen ugyan, de minden indulat nélkül mondta:

– Nem akarom azt az urat háborgatni, aztán nem is ő, hanem maga tartozik nekem. Majd ha összekerül vele, kérje el ön tőle a pénzt. Mi legyen abból a szövetből? Alj?

Éva hamarosan elgondolta, hogy ha most a réginek átalakítását kívánja, ezzel gyanút ébreszt.

– Vannak, különben a divatlapot is nézheti, keressen magának façont. Hja, – tette hozzá, mintegy végleg expiálni akarván előbbi rideg viselkedését – így már rendjén van. Nekem azt mondták, hogy a kisasszony csak úgy éli világát, nem érintkezik urakkal, sőt vissza is utasít mindenkit, nekem pedig hever a drága pénzem.

– Ami azt illeti, kedves Bernstockné, – szólt Éva most már szintén békülő hangon – arról ne is beszéljünk. Hiszen nem kell hozzá nagy tudomány, hogy az ember megbecsüljön egy ruhát, amelyért ön százötven, meg kétszáz forintot számít. -53-

– Nálam ilyen az ár, – felelt Bernstockné – s az én vevőim nem sokallják, mert kapnak valamit a pénzükért. Hát te itt mit gargarizálsz? – fordult most az urához, aki magában összeroskadva, eddig majd elnyelte Évát a szemével, miközben félig nyitott szájjal egyre hörgött. Amint a felesége rászólt, nyomban elhallgatott, lesütötte a szemét és közömbösséget erőltetett arcára.

– Még mindig? – fakad ki keserűen az asszony, – ilyen volt mindig és ilyen is marad. Itt lóg rajtam, mint a kolonc s amilyen tehetetlen és nyomorék, még sem elégelte meg a kicsapongásait, csak lányokon jár az esze.

A béna ember arcán sűrűn nyüzsögtek a ráncok, szeme mérgesen rávillant a feleségére.

– Hazugság! – rikolgatta – hazudik, hazudik, hazudik! Hanem féltékeny, mindenkire féltékenykedik s azt akarná, hogy haljak meg. Ó, ismerlek én… te…

Az asszony odalépett az urához, mire ez nyomban elhallgatott, csak szuszogott magában, mint a gyerek.

– S maga elhinné, hogy én erre féltékeny volnék? Erre? Akit utálok, mivel megcsalt. Megházasodott, miután aljas teremtésekkel tönkretette az egészségét és titkolta a betegségét! Eléggé sajnálom könnyelműségemet, hogy úgy becsapattam magamat. Nézzen rám, kisasszony, nem vagyok én elég fiatal és ha akarnék, nem akadna nekem is férfi? Hanem én becsületes asszony vagyok s még ehhez a nyomorulthoz is hű akarok maradni. Neki meg egyre máson jár az esze, – bánnám is én! Hanem az orvos figyelmeztetett és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá. -54-

Az ember nem ágált többé, – amikor ilyen meztelenül beszéltek a bajáról, megtört a képmutatása. Feje lehanyatlott s félig csukott szemmel szürkén bámult maga elé. Igen, betegség ez, csúf, átkos, kínzó betegség, az isten büntetése, amiért visszaélt az egészség boldogságával.

Éva pedig, aki már ismerte ezt a különös házaséletet, megborzadt és nem ettől a férfitől, nem ettől az asszonytól, akinek rideg küzdelmébe az élettel rikítóan bevilágított családi állapotának az a sivár undoksága, hanem a férfitól, meg a szerelemtől általában. Úgy érezte, mintha ez az emberrom végső állomása volna minden férfinak és erre az állomásra az ő és a hozzá hasonlók existenciáin keresztül jutna. A képzelete elé tárult a Deméndy Miklós képe is, a szép, nagy, az erős és gazdag Miklósé, aki most egy feleség oldalán él s ha ő hagyná, ott is maradna nyugodtan, emberségesen és boldogan. De nem hagyja, vissza csábítja és ilyen emberré teszi majd, hogy tovább is szép ruhát viselhessen.

És ezzel leült Bernstocknéval és buzgón és behatóan megvitatták a derék façonját, aprólékosan végignézvén a legújabb párisi divatlap képeit.

Jó egy órába tartott, amíg végeztek. Holnapután már próbálni jöhet, az egész ruha pedig kész lesz a jövő hét elején. A béke teljesen helyreállt, Bernstockné nem beszélt többé pénzről és Éva búcsúzóra a kezét is nyujtotta neki, amit az asszony csak az ujjai hegyével fogott meg. Bernstock felé fejével biccentett, hanem a beteg ember nem hagyta annyiba, nyujtogatta feléje a kezét, hangos köszönéssel és Éva kénytelen volt neki is kezet adni. A keztyűjén keresztül is érezte a csontkéz fagyasztó nedvességét, mely görcsösen markolta és szorongatta, mint a halál, hogy alig tudta magát kiszabadítani. -55-

Tehát ez a csata is meg van nyerve, legalább egyelőre, amíg a hazugság ki nem pattan. És bizony ki fog pattanni, talán még a munka szállítása előtt. Akkor aztán mi lesz? Szüksége van rá, mindenáron, ragyognia kell, meg kell látszani rajta, hogy most is a régi, elegáns Éva. Sajátságos lappangó terv volt ebben a vágyakozásban, nem vallotta be magának, de úgy volt vele: a kiöltözködéssel vissza fogja hódítani a barátját. Szinte fixa ideává fejlődött ki benne a remény, hogy mire ez a ruha elkészül, addig okvetlenül találkozni fog vele s újból meghódítja majd.

Most, amint ismét nekivágott a Ferenciek-terének, ez a kétségbeesett felbuzdulásban megfogamzott ötlete tartotta fogva, a pár sorral, mely most ott hever a Bernstockné asztala fiában. Ugyan, ha Bernstockné elküldte volna neki, nem fizette volna-e ki? Dehogy is nem, ez bizonyos. És aztán! Hiszen ez volna a legjobb módja az összeköttetés helyreállításának. Egyszeriben tisztába, rendbe jönne minden. Ejnye, jó is volna, ha az a cédula útra kelne.

Hátha ezt a kínban fogant ötletet végrehajtaná? Csak el kellene küldeni, nem a pénz miatt, de az is jól esnék, hanem főképen a következések miatt. Egyszeribe tisztában volna mindennel. Nem kellene még vagy tíz keserves napot töltenie, amíg elkészül a ruhája s megnyitják a képviselőházat, nem kellene ottan is csak remegve lesni a jó szerencsét és a bizonytalan eredményt: észreveszi-e s ha igen: fölszól-e hozzá, akarja-e újra kezdeni a régi viszonyt?

Nem követte tovább e gondolatot. A nagy idegmegfeszítés után fáradtnak és nyomorultnak érezte magát. Semmi reménye, semmi biztonsága. Most érezte csak, hogy az egész élete -56- mennyire egyetlen eshetőségre van építve és az az eshetőség milyen gyönge. Nem olyan férfi ez a Deméndy, mint annyi más. Ő hű volt hozzá, a kedveséhez, mennyivel inkább lesz majd hű a feleségéhez. Nem, nem a Bernstockok fajából van faragva ez az ideális ember, akit csak ő ismer gyöngének és nyomorultnak. Az a Bernstock! Még emlékszik rá, milyen szép, fiatal ember volt ezelőtt három esztendővel, amikor elvette a Steiner Annát, a maison Anna tulajdonosnőjét. Az már vén leány volt akkor, legalább harminc-harminckét esztendős, szenvedélyes és szép is volt. Vakon ment ebbe a házasságba, mivel sóvárgott a férjhezmenés után. Szerette is ezt az embert, aki olyan ügyesen tudott beszélni, olyan szépeket mondani és aranyhegyeket igérni. Ügynök volt és irtózatos életet élt, nappal kártyázott és éjszaka leányokkal mulatott. S alig hogy megházasodott, kiütött rajta a szörnyű baj, a betegség. A mézeshetek még el sem multak s már oda került a kerekes székbe. Szegény asszony, mennyi oka lehet a szívtelenségre. És mégsem mond le arról az emberről, akit tehetetlenségében is egyre gyötör a szerelmi sóvárgás. Ott tartja magánál és ápolja csikorgó foggal és hangos szitkokkal, de nem rúgja el magától, amint joga volna hozzá.

A Ferenciek temploma elé ért és nyomorúságában kábult álmodozásában vágyat érzett, hogy a lelkén könnyítsen. Belépett; a nagy hajóban csak néhány szál gyertya égett s ő leborult a hideg kőre és buzgón, kétségbeesetten imádkozott a halálhoz, hogy váltsa meg ettől az élettől. Nagysokára megkönnyebbülten emelkedett föl, kisurrant a kétoldalt térdepelő koldusok során át, akiknél semmivel sem volt gazdagabb s belevetette magát az újból zsibongó -57- utcába, a vásárra és sétára induló sokaságba, melynek mindenik tagját boldogabbnak hitte saját magánál. Pedig nagyon sokan a leányok és asszonyok közül utána fordultak és csodáló irigységgel mondogatták:

Mint koldus katona mellét a vitézségi érem, úgy ékesíti a Dermákék szegénységét a nagy faragott könyves szekrény. Elkerültek a régi, mahagoni üvegszekrények, el a festmények, a kényelmes bőrkarosszékek, az ezüst nászajándékok, a négy szobára való kényelem. És elkerültek még a könyves szekrény lakói is, mind sorba, amint a szükség az antikváriushoz kergette őket. Kettő maradt csak meg belőle: egy öreg elnyűtt Kant, meg a Longfellow költeményei. Ezek is kivándoroltak a könyves szekrényből a Jani fiú iskolás vackába. A könyvek helyét most a család ruhaneműje foglalja el, Longfellow porosan az iskolás könyvek aljára van temetve, mivel a Jani fiú nem ért angolul, de legfelül van Kant, mivel németül tud s egyre bujja ezt a mélységes, érthetetelen könyvet s érteni véli, amiket kiolvas belőle, mikor este, dolgai végeztével odaül az asztalhoz és beletemetkezik.

Hét óra felé a könyves szekrénynek még más hivatása is van. A kiugró párkányra terül egy piros szalvéta, arra meg sorjába három karaj kenyér kerül. Egy a Janié, egy a Sárikáé és egy az Éváé. Össze-vissza, a mama porciójával együtt félkilót nyomnak, ára hat krajcár. Meg van terítve vacsorára. És ezzel ki van tűzve a fürgeségnek, meg az életrevalóságnak a pályabére is. Aki hamarább ér haza, a Bulyovszky-utcába, az -58- válogathat. A nagy bérház harmadik emeletén ilyenkor tavasszal esti homály és csöndes zsibongás uralkodik. Haza szivárognak a munkás emberek, asszonyok, az alsóbb emeleteken a kishivatalnokok, itt-ott egy-egy elkésett gyermekcsapat, melyet a közel városliget lombtalan fái és korai vurstli mulatságai csábítgattak. Szegény, füstös, piszkos környezet. Be messze esik a nagyvilágtól! Az a három darab kenyér azonban kihat a messze távolba. A zsibárús-utcából miért törtet lelkendezve hazafelé a kis masamódleány? A Ferenc-körútról miért vágtat lihegve egy nyurga, éhesképű és foltosnadrágú fiú? S az Andrássy-úton, a terézvárosi templomórára eső tekintet következtében miért válik sietőssé a gondolataiban elmélyedt, sugár, úri tartású, elegánsan öltözött szép hölgy járása? Hét óra van, a kenyér ki van terítve a könyves szekrényen. Siessünk, aki előbb jön, az kapja a legnagyobb darabot. S nemcsak azt. A kis masamódleánynak, a Sárinak, keserves tapasztalatai vannak, a bosszúság könnye tolul a szemébe, mikor rágondol. Neki dolgoznia kell, neki be kell várnia a hétórai harangszót, ellenben ez az Éva akkor mehet haza, amikor akar. Most is bizonyára otthon van már és ma sem volt otthon ebédre. Jó ez, mert ilyenkor a mama sietve kiosztja az ő porcióját is, de rossz is, mert ilyenkor Éva se nem szól, se nem kérdez, hanem megeszi a másik kenyérporcióját is. Ha ugyan éhes. Most azonban délben látta, hogy egy katonatiszt jár utána, lehet, hogy azzal ebédelt. Be jó volna! Talán a maga kenyerét is otthagyja, amint néhányszor megesett. De azért siessünk, hátha nem ebédelt a katonatiszttel!

Ebből az okból, mint már tudjuk, az aggodalma nem volt alaptalan. Éva a kapuban kissé -59- megpihent, nagyot lélegzett, aztán nekivágott a három emeletnek, finom szoknyáját könnyedén felfogta, hogy az előtte járó fejkendős asszonyok és kopott ruhás munkáslányok félő ihlettel bámultak le reá. Gőgös, rideg teremtés a kisasszony, nem barátkozik velük úgy, mint az édesanyja. De ha bántja is őket, természetesnek találják. Teheti: egy államtitkárnak a szeretője.

Aztán benyit a piszkos konyhába, bal felől az ajtó résén világosság hatol ki és rekedtes füttyszó hallszik. Haas úr, a technikus hónapos bérlő, mint mindig, most is idehaza van már. Jobbfelől teljes a sötétség, az ablak mellett biztos körvonalakban megismeri az édesanyját, aki nagyobb nálánál, szikár, beesett arcú asszony. Most is, a vak sötétségben, pápaszemmel az orrán, mélyen a himzés fölé hajlik, úgy rontja a szemét, hogy petroleumot takarítson.

Éva nem köszön, az anyja föl se néz a munkájából. Itt nem igen szoktak beszélgetni, hacsak nem veszekednek. Éva leteszi kalapját s a könyvesszekrényhez lép. Ott van a három darab kenyér. Sorra kézbe veszi őket s méregeti a súlyukat. Megtalálja a legnagyobbat és beleharap. Aztán vetkőzni kezd. Az elegáns hölgyből két perc alatt lompos, perkálruhás szegény leány lesz. Aztán visszadűl a kopott, széles divánra, melyről lepattogott a bőr fénye s ki-kibújkál a lószőr és csámcsogva eszik. Csakhamar elfogyasztotta a porcióját. Ekkor fölkel és elveszi a másik darabot is.

Élesen rikácsolva, mint a kakadu szava, sivít ez a két szó az ablak mellől. Az első, melyet reggel óta az anya leányához intézett.

Éva rá se hederít, beleharap a kenyérbe, az egyszer megindult nyelv pedig rázúdítja a szakadatlan -60- szidalmakat. Hogy egész nap kószál, isten tudja merre, aztán hazajön és eleszi szegény testvérhuga elől a kenyeret, aki dolgozik és keres. Hogy nem szégyelli magát, hogy nem gondolkodik-e, meddig mehet ez így, mi lesz belőle. Hogy nincs érzése még az anyja iránt sem, aki vakra dolgozza magát, az öccse iránt, akinek a cipőjébe befolyik a víz, míg ő selyemben pompázik. Végtelen, keserű és gyűlöletes áradozásban önti rá édes anyja a szót, amire ő nem válaszol, csak hangosabban csámcsog s hogy még jobban ingerelje, a kenyér elfogyasztása után, halkan fütyülni is kezd. Végre pedig föláll, kimegy a konyhába, ott meggyujtja a kis petroleumlámpát és behozza.

– Nem hagyod a lámpát? Annyi pénzed van? Félnyolckor nem lehet lámpát gyujtani.

– Olvasni akarok, – mondja Éva kurtán. A gyenge fénynél látni az arcát, provokáló, gúnyos mosolyra szorult a szája, hosszú, szép pillája pedig megátalkodottan félig lehunyva.

És nem is törődve többé édes anyja átkozódásával, odaült a kicsi négyszögletes asztalhoz, felütött egy regényt és úgy tett, mintha egészen belemerült volna. Dermákné – mit tehetett egyebet, voltaképpen a lányának igéző hatalma alatt állott – nagymérgesen fogta a hímző-rámát s a széket lecsapva, kemény szitkok közepette ő is odatelepedett az asztalhoz.

Ajtócsikorgás és rekedtes füttyszón a kőrösi lány dala hallszik. Valaki poroszkál a konyhában, aztán a külső ajtó is megnyikordul. Haas úr ment ki, bizonyára egy pohár vízért. Az anya hímez, a leány olvas. Néhány perc mulva ismét nyikorog a külső ajtó és most egy borízű férfihang halk -61- enyelgésére fiatalos, elfojtott kacagás válaszol. Éva fölüti a fejét, az anyja meg se moccan.

Ekkor nyílik az ajtó és beront a kis Sárika. A köszönés ebben a házban nem szokás, az ajtótól a könyves szekrényig a három lépést a kis leány egy ugrással megteszi s a szeme körüljár a szobában, az anyjára, a nénjére s körül az ágyra, a divánra, meg az ajtóba vert szögekre, ahol ruhadarabok lógnak. Azt nézi, itt van-e már Jani. Nem látván se őt, se a kalapját, az egyetlen darab kenyérről megállapítja, hogy ez nem ő rá, hanem Janira vár, ennélfogva le sem vetkőzve, a kezébe kapja és beleharap.

– Úgy, úgy, – mondja most keserűen Dermákné – te meg fald föl a bátyád falatját.

– Én se jövök mulatságról, – felesel a kis leány – neki szólj, ne nekem.

És ezzel egy-kettőre bekapta az egész porciót, aztán lecsapja vékonyka gallérját, meg ferde kalapját és szintén odatelepszik az asztalhoz. A két tenyere közé fogja az arcát és szétterpeszkedő könyökeit odatámasztja az asztalhoz. Inkább unalmában, meg hogy a nénjét bosszantsa, veszi fel újból a beszéd fonalát.

– A te ebédedet? – szól gúnyosan a kis leány – mintha bizony te nem ebédeltél volna. -62-

– Ó igen, – szól Éva – még pedig nagyszerűen, ötféle pecsenyét és hatféle tésztát.

– Én bizony elhiszem, – szól a kis leány – de csak járj te az ilyen ebédekre, nekem nem kell.

Sértően, maróan és kárörvendően hangsúlyozta az ilyen szót. Éva fölemelkedett és feléje ütött. A kis leány fölpattant az asztalról és szemtelenül vihogva állt meg az ajtóban. Éva egy darabig gyűlölködve nézett rá, aztán ismét elmerült az olvasásban. Dermákné nem hederített rájok, amikor a leányok veszekednek, neki nyugalma van.

A kis leány visszaült az asztalhoz és türelmetlenül izgett-mozgott. Unatkozott is, meg valami járt a fejében. A Haas úr vacsorája, amire meghívta. De hát félt Évától, aki soha sem engedi bemenni a szobaúrhoz. Az imént is csak azért akart veszekedni, hogy oka legyen kimenni a szobából. De nem sikerült, ez az Éva nagyon türelmes. Bizonyára vaj van a fején.

Ekkor nyílt harmadszor az ajtó: haza jött a Jani. Egy kicsit liheg a gyors lépcsőmászástól, a tüdeje nem éppen a legjobb. Bő, nem az ő testére szabott felöltő van rajta, de a műértő zsibárús hallatlan kopottsága, meg a bélése teljes feslettsége mellett is megismerhette az előkelő származást. Valóban, Jani előtt ezt a kabátot egy államtitkár viselte, persze, nem úgy, mint ő, télen is. Nagy kék szeme van a nyurga, bibircsókos fiúnak, abban fellobog az ifjúságnak, meg a magába merengésnek tüze, mely nem mer -63- nyiltan kicsattogni, mivel a szegény fiú, ebben a környezetben, másutt meg gyámoltalanságánál fogva gúnyban és elnyomottságban szemérmetesen és szégyenkezve rejtegeti a lelke gazdagságát, melyről különben már elhitették vele, hogy csak gyerekes képzelődés.

A fiú szintén nem köszön, de kezet csókol az édesanyjának. Aztán csak egy tekintetet vet a könyvesszekrény párkányára és szó nélkül, csak egy halk sóhajjal törődik bele a ténybe, hogy nincs vacsora. Az ablak sarkában, a földre tett kis deszkán vannak az irkái, meg a könyvei. – Jani a hetedik gimnáziumba jár – onnan szedi elő azt a rejtelmes német könyvet, amelyről hallotta, hogy ebben foglaltatik az emberi elme legnagyobb bölcsesége és beletemetkezik. Nem érti ugyan, csak az egyes szókat, hanem hozzákomponál magának belső tartalmat is. Olvassa Kantot s amit kiolvas belőle, az a maga ügyefogyott eszének a gyerekes tákolmánya.

Az édesanyja rajta nyugtatja tekintetét, önfeledten, csak egy percre s ebben a nézésben nyilatkozik meg az egyetlen érzelmes fölgerjedés, amit ebben a családban tapasztalhattunk. A fiú megérti a tekintetet és szíve melegen fölsajog. Gondolja is, hogy mások ilyenkor megölelik az édesanyjukat s hallanak néhány gyöngéd szót, de itt csak a mivoltuk durva felét fordítják kifelé. A gyöngédség, a szeretet meghúzódik belül, mint a vad a barlangjában. Jani meg is szeretné nyugtatni az édesanyját: ne sajnálja nagyon, mert ma szerencsére uzsonnát kapott. Kávét és kuglófot. Amiből nem evett ugyan annyit, mint szeretett volna, de mégis élvezett valamit. A Ferenc-körúton lakik ugyanis a legjobb leckéje, a Bellágné. Kábítóan gazdag, szép, fiatal asszony, a saját házában lakik s amikor későn uzsonnázik, -64- vagy kedve támad másodszor uzsonnázni, akkor őt is megkinálja egy csésze kávéval.

Bellágnéval a fiú sokat foglalkozik, olykor Kantja mellett is rá kalandozik az esze. Mert Bellágné is áldozat, meg boldogtalan. Vagy öt hónappal ezelőtt még szobalánya volt a Bellágéknak, de a gazdag ember beleszeretett és feleségül vette. Hát mi van ebben, amin fönn lehetne akadni? Csak azért, mert szegény volt, ne lehessen tisztességes felesége egy tisztességes embernek? Nincs műveltsége. De hát azt meg lehet szerezni és a fiatal asszony törekszik is reá. Ezért tanul most nála írni és olvasni. Későbben majd egyebet is fog tanulni, hiszen még csak tizennyolc éves. És mégis! A mostohalányai nem akarják elismerni, a volt szobalányukat nem akarják anyjuknak fogadni. Istenem, milyen előitéletes a világ. Ezt a szép és jó asszonyt lenézik és kerülik, mivel szegény leány volt. Nem is érintkeznek vele, a lakást kétfelé választották, külön bejáratuk van s éppenséggel nem is látják a mostohaanyjukat. Jani nem is látta őket soha, pedig négyszer hetenként fordul meg a házukban. Bellágnétól hallotta, hogy felfuvalkodott hiú teremtések, öregebbek is nálánál s csak az bántja őket, hogy a mostoha anyjuk fiatalabb is, szebb is, meg hogy kevesebb vagyon néz majd rájok az új házasság miatt.

Ez valószínűbb is, mint amivel a lányok rágalmazzák Bellágnét, hogy elszédítette és fondorlattal behálózta szegény apjukat, aki oly soká becsületes, szolid öreg ember volt, aki a gyermekei mellett soha nem érezte még valakinek szükségét. Hát lehet valakit szerelemre csalni? A szerelem ugyanis magasztos érzelem, mely úgy fakad a szívben, mint a vadvirág, se beleplántálni, se beleerőszakolni nem lehet. És Bellág úr – -65- csak egyszer látta a szürke, bozontos szakállú, testes öreg kocsigyártót – nemes ember, amikor csak a szíve szavára hallgatott s nem vált rabjává a maga előitéletének, mely a vagyon szerint különbséget tesz ember és ember között.

– Be akarom hozni – szól Éva izgatottan – nem engedem meg, hogy egyedül legyen bent a szobaúrral.

– Úgy? – mondja csípősen Dermákné – talán irigyled tőle azt a falat sonkát?

– Nem bánom, – mondja Éva felindultan – ha egy egész disznót eszik is meg, de azt nem szabad engedni, hogy ez a liba ott bent egyedül legyen egy férfival.

– Hadd legyen – mondja pattogva Dermákné – hadd egyék, ha hozzájut. Te pedig a legutolsó vagy, aki féltheted a hugodat.

– Beszélhet anyám, ami tetszik, amíg én itt vagyok, vigyázni fogok arra az ostoba libára és nem hallgatok senkire.

Keskeny, egyablakos szoba volt. A bútorzata egy ágy, egy bádogmosdó, egy szekrény, egy nagy négyszögletű asztal, meg egy könyvespolc. Az asztal nagyobbik részét egy óriási rajztábla foglalta el, e mellett ült Haas úr és még falatozás közben is dolgozott. Az asztal sarkában ült Sárika és a papirosról fölváltva Haas úrral szedegette föl a sonka-szeleteket. -66-

– Jó estét, Haas úr, – szól Éva sietős hangon – bocsánat a háborgatásért. Gyere be, Sári, a mama hí.

A kis leány pislogó szemmel néz a nénjére. Haas úr egyet tol a rajztábláján, amivel a helyéről való tisztelettel teljes fölállást markirozta s széles száját barátságos vigyorgásra húzva, mondja:

– Tudom, – mondja Éva nyersen – de Sári kisasszonynak otthon is van vacsorája. Siess, mert a mama haragszik.

– Nem igaz, – mondja most dühösen a kis leány – a mama nem is hí, te nem akarod, hogy itt legyek.

– Hát akkor én nem akarom, hogy itt légy, – mondja Éva határozottan – azonnal jőjj.

A kis leány nem mert ellenkezni. Dohogva fölkelt s még egy nagy szelet sonkát vett a papirosról. Majd hogy a meghátrálását födözze s még egy gombostűszúrással megboszúlja magát, hozzátette:

Éva lesújtóan nézett reá, de nem szólt semmit. Haas úr belekezdett a kőrösi lány nótába – ezt talán még álmában is fújja – úgy mondta:

– Ejnye be kár, hanem aztán visszajöhet a kisasszony? Hiszen nincsen benne semmi rossz, én úgyszólván a családhoz tartozom, ugy-e?

– Nem illik, – mondja Éva szigorúan – ha hozzánk jön, Haas úr, szívesen látjuk, hanem egy ilyen tacskónak semmi keresete egy fiatal ember szobájában. Ajánlom magamat.

Odabent aztán isten igazában megindult a hadd el hadd. A kis leány, mint a pulyka felfújta -67- magát és az anyja födözete alatt megszólaltatta dühe ütegeit. Hogy csupa irigység az egész, hogy azt hiszi, mindenkinek csak őrá szabad néznie, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hogy persze, ő csak rosszat gondolhat, ha valaki egy fiatalemberrel van együtt stb.

Éva ismét könyvébe temetkezett s a mérges kis csípésekre absolute nem reagált. Ez ingerelte Dermáknét s most már ő vette át a Sárika taktikáját. Hogy voltaképpen igaza is van, hogy másnak kell lennie annak, aki olyan finnyás és féltékeny a leánybecsületre. Hogy mit is gondol? Az a fiatalember nem olyan, amilyenekkel Évának dolga van. Megártott volna Sárinak az a falat sonka? Persze szeretjük adni az úri kisasszonyt, de akkor legyen is miből. Csakhogy a kisasszony fönn hordja az orrát s azt hiszi, övé a világ. Szégyenszemre összeállt azzal az emberrel, azzal a gazemberrel és köpte a markát, hogy méltóságos asszony lesz belőle. Hogyis ne, lekenyereztette magát egy pár rongygyal s most abban henceg. Pedig még a legutolsó leány is többet vasalhat ki a férfiakból. Most pedig itt ül azzal a síma pofácskájával s nem sül ki a szeme szégyenében.

– Hallgass! – rivall rá az anyja s a fiú úgy összehúzta magát, mint mennydörgéskor a kölyök macska – tudom én, mit beszélek. Az a Deméndy, úgy látszik, okos ember volt, keresztül látott rajtad s még jókor a faképnél hagyott. Különben mit bánom én? Ha már annyira sülyedtél, kár a fele úton megállani. Eredj az utcára, úgyis ott lakol. Tán a szép ruhád megtetszik valakinek, hisz úgyis ez lesz a vége.

Sárika, a tizenötesztendős Sárika sugárzó -68- arccal hallgatta ezeket. Éva az asztalra csapott, mire Dermákné hirtelen elnémult. De ezzel már visszanyerte önuralmát s a képzelhető legnyugodtabb hangon, lassan, meggondoltan felelt:

– Gyalázat, hogy így beszélsz a tulajdon lányodról. Hanem hallod, mondok neked valamit. Nagyon jól megértettem, mi rejlik az alatt az erkölcsös korholás alatt. Te akarsz az utcára küldeni, hogy pénzt szerezzek, amint hogy édes kedves lányod voltam, amíg pénzt hoztam. Csakhogy abból nem eszel. Amíg élsz, itt fogsz engem látni és el fogsz engem tartani, mert ez kötelességed.

Ezzel fölkelt, becsapta a könyvét, megvetette az ágyát és vetkőzni kezdett. Dermákné nyelve tovább pörgött, nem hederített rá. Belebújt az ágyba és magára húzta a dunyhát. A fal felé fordulva, úgy feküdt mozdulatlanul, behunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor Dermákné kifordult a szobából, egy kéz símogató érintését érezte a haján. Egy kicsit föltekintett, Jani állt előtte, könnyező szemmel és remegő hangon suttogta:

– Hagyj békén, – szólt durván, de azért lopva fogta az öccse kezét és megszorongatta. – Nem kérek a sajnálkozásból.

Sárika is vetkőzni kezdett, a két leány, aki annyira nem fért meg egymással, közös ágyban aludt. Jani ott maradt a petrolum-lámpa előtt, de amint Dermákné visszatért, kiadta a kommandót:

És Jani szó nélkül, a mondat közepén, becsapta a könyvet s fölkereste hálóvackát. A földön vetett neki ágyat édesanyja, ő maga a divánon aludt. Öt perc mulva sötét volt a szoba s -69- csak a Sárika boszús nyöszörgése hallatszott, aki Éva mellé feküdve, eredménytelenül ostromolta a dunyhát, hogy jobban betakarózhassék.

A Jani fiú meg mert volna esküdni, hogy amit Éváról, meg arról a jóságos, kiválóan előkelő úrról beszélnek, merő rágalom. Ezért sajnálta olyannyira, hogy belevérzett a szíve is. Éva nem rossz, csak boldogtalan, amilyen boldogtalan csak kiválasztott nemes lélek lehet. S mikor ennyire félreértik és bántják, csoda-e, ha kifelé fordítja lelke érdes oldalát? A mama olyan szigorú és nyűgös, Sárika vásott gyerek és ő, a szegény, ügyefogyott fiú… ugyan mit tehetne ő?

Hányszor várta nénjét este, didergő hidegben a színház csarnokában, míg kijöttek – maga látta, hogy a színházból jönnek. S hallgatta beszédjüket – ha elmaradozott is, Deméndy mindig megállt és bevárta. Nem történt köztük semmi, ami nem volna megengedett dolog, hiszen mindig velük volt és megismerte ezt a Deméndyt és megszerette – ó, mennyire megszerette! Ezt az előkelő, nemes férfiút, akinek történelmi szereplése van az országban, aki oly jókedvűen, oly szívesen és okosan tudott beszélni. Egy csöpp gőg sincs benne, barátságosan bánt vele, a szegény fiúval, aki elfogultan lesütötte szemét s amilyen rongyosnak érezte magát, megremegett a lelke a titkos gyönyörűségtől, hogy igazi gavallér oldalán mehet végig az utcán.

Hogy szeretik egymást, azt maga is gondolta, de Deméndy csak tisztelettel szerethette nénjét. Bármi történt is azóta, arról meg volt győződve, -70- hogy Deméndy derék, becsületes férfiú. Tán a viszonyok voltak ellene, tán magasabb családi tekintetek nem engedték meg, hiszen az arisztokráciában mások a viszonyok, mint Bellágéknál. – Deméndy megszorult és elhagyta Évát, a rajta tapadó gyanuval, panasztalan boldogtalanságban. Szegény Éva!

Szegény Éva! Persze, hogy szegény Éva! A jó fiú, aki érettségiről, álmodik és leckék után futkos, este meg, elkisérvén Évát, türelmetlenül siet hazafelé az ő kedves, érthetetlen Kantjához, ugyan mit tudhat arról, ami egy ilyen színházi est folyamán történhetik? Hogy is juthatott volna eszébe, hogy olykor lemondva olvasmányáról, egy félórával tovább vesztegeljen a színház tájékán s lássa, kik lépnek onnan ki az első felvonás első felében, kik ülnek sietve a kocsiba s a kocsiban szilajan csókolódznak s a szűkre kimért idő tudatában megkétszerezik a vágyukat és mámorosan lihegve, behunyt szemmel és mitsem halló, látó kéjes lehangoltságban ülik végig az előadás utolsó jeleneteit, hogy akkor János szemeláttára, mosolyogva, a darabról beszélgetve léphessenek ki a foyerba! Mit tudhat a szegény fiú a bonvivantok mesterfogásairól és egy megtévedt leány mindenre kész képmutatásáról!

S honnan tudhatná ez a fiú, mit jelent az, ha egy szép napon a harmadik emeletbeli koldustanyára beállít egy úr, akinek lent várakozik a kocsija s udvarias-ismerősen hajol meg az elfogulatlanul elébe siető Éva előtt. Honnan ismeri? Hogy kerültek össze? Mit jelent ez a látogatás? Dermákné sem kérdezte, csak úgy futólag és megelégedett a felelettel, hogy egy közös barátnőjük mutatta be a Koronaherceg-utcában. A derék asszony odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ilyen úr, egy méltóságos úr, meg sem látva nagy szegénységét, -71- kezet csókol neki, parolázik a Jani fiúval és olyan kedves barátságosan eltrécselget vele, az elcsapott tanfelügyelő özvegy feleségével, a szegény munkás-asszonnyal, aki darabszámra hímez monogrammokat a Kígyó-utcai nagy fehérnemű-üzletbe.

De hát mi célja is lehet Deméndynek látogatásával? Ha tisztességtelen, bizonyára nem keresi a család ismeretségét. Hm, úr, nagy úr, maholnap miniszter, de volt már eset rá. Éva nem mindennapi leány. Fejedelmileg szép, hogy még az anyja is csodálva meghajol előtte. Ez szerencse, isten áldása. Már látta magát selymes, suhogó ruhában, díszes termekben, gazdagon terített asztal mellett. De arany dolga is volt akkor Évának! És jött gyakran, mind gyakrabban s végül Éva is kezdte hinni, hogy lesz belőle valami. Hiszen ez az ember olyan udvarias, olyan gyöngéd, nem mond mézes-mázos bókokat és soha egy árva szóval sem említett szerelmet.

Hogy is fejlődött ennyire a dolog? Szinte belekábul, ha emlékezni akar rá. Ma nevelőnő, húsz forint fizetéssel, aztán kicsöppen a helyéből, mert a nagyságos úr legyeskedik körülötte, újabb alkalmazás után futkos, otthon szídják, amiért nem talál, megutálja az otthont s hogy nyugalma legyen, az utcán csatangol. Ott is, cukrászdában, kávémérésben is megismerkedik teremtésekkel, akik igen jókedvűek és sokat tudnak mesélni. Majd foszlik a cipője s ezek tudnak susztert, aki hitelbe dolgozik. Elavul a szoknyája, beajánlják Bernstocknéhoz, aki hitelbe csinál ruhát. Kalapos üzlet is akad ilyen. S amikor ki van öltözve, irtózik a gondolattól is, hogy ismét beálljon idegen gyermekek mellé cselédnek. Ami eddig kényszerűség volt, életszükségévé lett. Megszokta az utcát. Önérzetét emelte, hogy aki otthon dologtalan -72- teher, az itt kint hatalmasság, kivánatos teremtés, akire a férfiak sóvárogva néznek. Erőssé és boldoggá teszi a tudat, hogy társnői irigylik s válogathatna a leggazdagabbak között is és mégsem akar.

Mi lesz belőle? A kérdés olykor nyugtalanítja, de nem sokáig. Amíg tudva van róla, hogy tisztességes leány, a barátnői is mind csodálatosan tisztességesek voltak. Mind csak udvaroltatott magának, bolondította a férfiakat, ennyi is elég, hogy teljék mindenfélére.

Akkor elhitte ezt. Ő azonban még csak nem is bolondított. Ridegen, gőgösen és felháborodottan visszautasított mindenkit. De az ostromok, a lehetőségek, az örökös kísértő refrain: ha akarna, elkábította. Nem akart, mégis egyre arról tervelgetett: ha akarnám. Egyszer aztán egy úr – maga sem tudta, hogyan – megemelte előtte a kalapját s ő biccentett a fejével, maga sem tudva miért. Tán azt hitte, hogy ismerős? Vagy nem hitt semmit? Megtörtént. Másnap ez a magas férfi megint köszöntötte és mint ismerős mellé csatlakozott. Halkan, illedelmesen bemutatta magát.

Zavarban volt, elfogult. Az úr mellette járt és mindenféléről beszélgetett. Úgy, ahogy művelt ember művelt hölgyhöz beszélni szokott. Éva szükségét érezte, hogy értésére adja, mennyire nem közönséges leány ő sem. Úri családból való, most is az anyjánál lakik. Deméndyre ez nem igen hatott, ami Évának igen jól esett. Lám, nem is gondolt felőle semmi rosszat.

Innen kezdve aztán mindennek az édes anyja az oka. Hát nem ő költögette benne a -73- hitet, hogy Deméndy feleségül veszi, nem ő tűrte el látogatásait, nem ő bátorította föl őt is, az államtitkárt is a nagyobb bizalmasságra? Sohasem beszéltek szerelemről és mégis, azon vette magát észre, hogy Deméndy megszorítja a kezét, gyöngén átöleli és ha édes anyja a konyhába ment, meg is csókolja. A csattanás bizonyára kihallatszott a konyhába, de Dermákné mosolyogva jött ismét be és hunyorgó szeme azt mondta: Csak bátran, gyermekeim!

A házon kívül való találkozásuk is úgy rendeződött, hogy maga sem vette észre: egyszerre csak rendszeresített rendez-vousjuk volt. Deméndy a színházról beszélt és jegyeket küldött. Két jegyet, maga nem is volt ott. Egy idő multán az egyik jegyen mégis csak az államtitkár ment. Ebben sem volt semmi rossz, hiszen Deméndy maga kívánta, hogy Jani is elkísérje őket a színházba és jöjjön a nénjéért, előadás után.

Kényükre, kedvükre voltak bízva. Dermákné minden szombaton délután liferálni szokott, ilyenkor egész egyedül voltak. Ezt is megszokta úgy, hogy nem is vette észre. És anélkül, hogy szerelemről beszéltek volna, az ilyen szombat délutánon Évának nem volt már veszteni valója s nem volt oka, hogy az édes együttlét alkalmait meg ne szaporíttassa.

Bukása nem járt nagyobb lelki rázkódással. Amikor beállt, a lelkülete már alaposan ki volt preparálva. Nem is érezte semmi hátrányát, sőt ellenkezőleg. Az édesanyja dédelgette s maga lehetőleg még bizalmasabb volt Deméndyvel szemben. Évát eleinte bántotta, mikor anyja holmi apró szívességekre kérte föl az államtitkár urat, de ebbe is beletörődött. Dermákné kölcsönöket is kért, Éva ajándékokat kapott s a számláit az államtitkár egyenlítette ki. A helyzet előállt -74- szinte magától – ő nem tett semmit, csak vele történt minden.

Így telt le majdnem három év. És Éva ez alatt az idő alatt megszerette azt az embert, aki megtanította a szerelemre. Szerelme oly mértékben nőtt, amily mértékben észrevette, hogy a férfi hidegül. Három esztendő nagyon sok idő egy szeretőnek. Izgalmas scénák előzték meg a kelletlen pásztorórákat. Veszekedtek a lelkök mélyéből és kibékültek színleg. Aztán megtudta Éva, hogy Deméndy jegyben jár. Egy utolsó jelenet, egy utolsó összeveszés és Éva gőgösen, megvetéssel odadobta a férfinak azt a szabadságot, melyet az nem volt erős kivívni magának.

Aztán bekövetkezett az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek sivár ideje. Mikor otthon is rejtegette, ami történt, amikor otthon nekiestek és a gyalázatát vetették szemére, mivelhogy az aranyhalacska kisiklott a keze közül. Édesanyja előbb azzal gyanusította, hogy sok pénzt kapott végkielégítésül, de magának akarja tartani. Mikor az a gyanu eloszlott, még kegyetlenebb lett. Tehát meg se fizettette magát? Éva látta a gondolkodásnak alacsonyságát és megvetette édesanyja személyében az erényt. Tehát, ha pénz volna, nem lenne semmi baj? Ő nem így gondolkodik.

Mondhatatlan kínokat szenvedett. Lélek nélkül csatangolt az utcán, az is idegen lett tőle. Barátnőit sértegette, kerülgette. Egyszer látta Deméndyt, amint a lóversenyről hazatért a feleségével. Nevetséges, vértelen csöpp baba volt az asszony. Dühbe jött és boszut esküdött. Ez a vértelen báb fosztotta meg boldogságától? Ez a hitvány semmiség foglalta el örök időkre azt az embert, aki az övé volt? Hát nem százszorta különb ő nálánál? Hogy gazdag, hogy előkelő a családja? Hát aztán? -75-

Ezt nem fogja tűrni. A nyomorúság mind súlyosabban nehezedett rá, de ő azt hitte, hogy csak a boszú vágya érleli benne a visszahódítás tervét. Vissza fogja hódítani azt az embert, hogy megboszulja magát a feleségén. Csak azért. Magával nem törődik, nem neki kell, nem a cipőjét akarja kifizetni, sem a ruháját, csak boszút állani. Tőrbe csalni, mámorba ejteni azt az embert, aztán bizonyítékkal a kezében odaállani az elé a gyerekasszony elé és a szemébe vágni: látod? Hites uradnak fogadtad a szeretőmet és ma is inkább az enyém, mint a tied. De nekem nem kell, odaadom neked, te beérheted vele, mivel tisztességes asszony vagy!

Tizenegy óra felé járt az idő, mikor az ellenzéki szónok megtörülte izzadt, kopasz koponyáját, kijelentvén, hogy a belügyi tárca költségvetését nem szavazza meg. Sűrűn zúgott a helyeslés és a derék ember, aki még sohasem fogadta el a költségvetést, sorra szorongatta a feléje nyúló bajtársi jobbokat s elégedetten kérdezte:

Aztán a szélsőjobbon, az első sorban fölemelkedett egy magas, ifjú ember. A ház zsibongott, moraj kelt, az emberek mintegy hosszabb tartózkodásra helyezkedtek el. Deméndy államtitkár beszél. Természetesen egy percig sem hagyhatja megcáfolatlanul az imént elhangzott kemény vádakat, melyekről mindenki tudta, hogy igazak, de annál kiváncsiabban lesték, vajjon mit tud ezekre kadenciául? Az ifjú államférfi, kifogástalan fekete kabátban egyet sodort koromfekete bajuszán, férfias szeme felvillant a középső karzatra, aztán nyugodt, mély hangon belefogott a beszédjébe. Természetesen engedelmet kért, hogy a vita ez előrehaladt stádiumában ő is, mint a tárca politikai államtitkárja, felszólalhasson, de nem prejudikál miniszterének. A súlyosabb politikai -77- kérdéseket neki hagyja, ő csak az állítólagos visszaélésekkel akar foglalkozni, melyek stb.

A politikai hangulat meglehetősen puskaporos volt, már az elején is röpködtek az ingerlő közbeszólások. A szónok megmaradt bureaucratikus nyugalmában, úgy reflektált az egyes megjegyzésekre, de közben egyre a középső karzatra nézett. A szónok minisztere is odanézett, egy csomó képviselő is odanézett, oda voltak irányítva a látócsövek mind. Hogyne, hiszen ott ül az államtitkár ifjú felesége, aki most először van a képviselőházban és először hallgatja, mit tud az ura az ország dolgaihoz.

Az ország dolgai mindenek felett valók, de a szép asszony is valami. Lassan-lassan Deméndy Miklósnéra jobban figyeltek a honatyák, mint Deméndy Miklós úrra. Le nem vették róla a szemüket, összesúgtak, összenevettek. S mint mindig, a férfiak ezúttal is maguk között nem úgy beszéltek a szép asszonyról, ahogy vele szemben szoktak beszélni.

– De a szemében nincs semmi tűz. Érdekes, szép, nagy szem, de csak gyerekszem. Az ilyenek nem igen temperamentumosak.

– Ez már igaz. Különben Muki a szó szoros értelmében, úgy mondják legalább, megnézte az anyját, úgy vette el a lányát.

A csöpp asszony mellett valóban ott ül egy feketébe öltözött márványszobor. Nagy és erős, csak az arca finom, alabastromszerűen fehér, egy kis kreol árnyalattal. Sötét, hosszú szempillái alól a nagy kék szem értelmességgel és hideg fénnyel tekint körül. Éppen ellenkezője a leányának, akire rá se néz. Hideg tekintete körüljár a nagy teremben, olykor, mikor alulról fölköszönnek, könnyen biccent a fejével, melyen vörösesbarna haja merész eredetiséggel fésülve, tornyosodik. Inkább látszik a Deméndy feleségének, mint a lánya, aki ültében alig tetszik többnek tizennégy évesnél.

Odalent szaporodnak a közbekiáltások, az államtitkár egyes állításaira olykor kitör a méltatlankodó zúgás. Deméndyt ez nem hozza ki sodrából, de a kis felesége odafönn sápad, reszket és remegve kapaszkodik az édesanyja karjába.

– Ne légy ostoba – mondja ez hidegen, a foga között, mire a leánya aggodalmasan elereszti a karját és befelé remeg.

De egy merész fordulat és egy hirtelen előkerült okmány fölolvasása meglepi a Házat, a jobboldal tombolva helyesel, a baloldal próbál gúnyosan nevetni s az asszonyka odafönn odáig van a boldogságtól. Mélyen áthajol a korláton, finom kicsi ajka félig kinyílik, nevet is, köny is csillog a szemében. A boldogság, a bámulat és a büszkeség sugárzik belőle: milyen nagy, milyen erős, milyen okos és milyen győzelmes ez az -79- ember, az én uram, az, aki engem szeret egyedül a kerek világon!

Hátuk mögött egy csomó gubás paraszt, meg egy kövér úr ül, fekete kabátban, fehér keztyűben. Ezek ájtatosan, az idegen légkörben kissé elkábulva nézik az ország műhelyét, ahol azok ülnek, akiknek neve mindennap az ujságba kerül. Deputációba jöttek s a képviselőjük ideföl ültette őket, hogy szabaduljon tőlük.

Különben a karzat eléggé látogatott. Baloldalt a hosszú üléssor egészen el van foglalva kalapos hölgyekkel, közben egy-egy vidéki atyafi, vagy lebzselő aszfaltbetyár. A hölgyek többé-kevésbbé szépek, többé-kevésbbé fiatalok. Olyikon meglátszik, hogy először van itt, másikon, hogy törzsvendég, a terembiztossal is ismerős.

Szép karzat van, érdekes ülés, mint azt az ujságok tudósításaiban minden alkalommal megírják, a szép karzatot természetesen az érdekes üléssel hozván oksági kapcsolatba. Ah, Budapest asszonyai, leányai nagyon érdeklődnek a politika iránt. Ujságban nem olvassák, törvényeket nem ismernek, de amikor lent sok a képviselő, olyankor fönt sok a szép nő.

Vannak, akik egészen otthonosan érzik magukat. Elfogulatlanul mosolyognak le, néven ismernek minden képviselőt, sokat személyesen is. Míg Deméndy nagy beszédjét tartja, a karzat társalog a tanácsteremmel. Felszegődnek a gukkerek, lefelé csillannak a biztató tekintetek. Benyit a terembiztos és odahajol egy szép fiatal asszonyhoz:

Amikor odaül, a biztos most már bizalmasabban -80- és titkolódzóbban lemutat a jobboldal első gerezdjébe.

– Látja ott azt a szőke urat? éppen nagyságodra néz. Nyárády Gusztáv gróf az, kérdezte is tőlem, nem ismerem-e nagyságodat. Persze, eddig nem tudtam neki felvilágosítást adni.

Azt hiszem, azután sem tudott. A fiatal asszony, valami vidéki rokona kedvéért jött ide, nem értette ugyan, mire céloz a biztos előzékenysége és beszédje, de a biztos már érti az asszonykát. Ezzel nem megy semmire, ez csakugyan a látványosság kedvéért jött ide. Nem ér rá sokat gondolni vele, mert egyéb dolgai is vannak. A karzaton rendet kell tartani.

Nagy suhogással nyit be egy magas, karcsú, szögletes szépség. Ismerjük mi is, ismeri a terembiztos is. Kovacsevics Mariska kisasszony, ezúttal a vőlegénye társaságában. Webston úr, kicsi, szőke, álmos emberke álmosan konyul le vékony bajusza, álmosan mozog a kék szeme, álmosan lóg le finom, sovány keze is. Nyugtalan, gyáva és bizonytalan az egész magatartása. Idejött, mivel menyasszonya ide akart jönni. Nem érti, mit mond Mariskának a terembiztos, nem érti mit felel ez. Csak a hanglejtése üti meg a fülét:

Leülnek, alig öt perc mulva a biztos int neki a szemével és lemutat az egyik miniszteri székre. Mariska egyetértően biccent a szemével és fölkel. -81-

A jobb helyről kényelmesen mutathatja magát annak a miniszteri széknek. Öreg a miniszter, de még fiatal. Nős ember, de a feleségét senki sem látta még. A politikában maga a megközelíthetetlen tisztesség, az életben jó fiú, a művészetben habitué, az összes színházakban.

Más ismerős is van. Itt van Mészáros Gizi kisasszony is. A legfeltünőbb rajta a kalap, mely legalább is tízkilós. Különben igen egyszerűen van öltözve, úgy, mint a mágnás kisasszonyok. A kicsike egészen el van merülve a jelbeszédbe, melyet a jobboldal egy tehetséges fiatal kezdőjével folytat. A képviselő úr a balkönyökére dűlve figyel az államtitkár beszédjére, a jobbkezével pedig félig a pad alatt felel: igen, nem, négy óra, öt óra, félhat. Végre megegyeztek és Gizike kisasszony végsőt bólint a fejével és otthagyja a törvényhozást, az érdekes ülést, az államtitkár beszédjét, mely most érte el kulmináló pontját.

Az első sor közepe táján egy egyszerűen, de takarosan öltözött asszony ül, mellette egy tizenkét-tizenhároméves fiú. Kissé elfogult, de tetszik neki a kép s szeme kutatva jár végig a képviselők során. A biztos, aki mindent tud, éppen neki nem tud felvilágosítást adni. Az Andrássy-úton kávéházuk van, odahoztak neki tegnap két karzati jegyet. Szeretné tudni, hogy ki küldte. A biztossal szóba elegyedvén, ez azt ajánlotta neki, hogy jöjjön el másnap ismét, a jegyeket most mindjárt meg fogja számára szerezni, addig majd ki fogja kutatni, hogy a mai jegyeket ki váltotta ki. Annyit azonban már most is elárulhat, hogy aki küldte, bizonyára igen befolyásos, nagy úr, ha a mai ülésre már tegnapelőtt tudott jegyekre szert tenni, pláne, ilyen jó helyekre. -82-

A fiatal kávésné e beszédre gyöngén elpirul és oldalt néz a fiára. A biztosnak nem felel s mikor az ismét hozzálép és átadja neki a holnapra szóló jegyeket – ugyanezekre a helyekre – szó nélkül veszi őket át. S mikor a biztos halkan unszolja:

Ismét csak biccent a fejével, az arca piros és mosolyog, de megint nem szól.

Végig a hölgykarzaton az ember meglepetve látja majd mind azokat a hölgyeket, akik déltájban a Koronaherceg-utcában szoktak sétálni. S csöndben, az országos ügyek minden fönnakadása nélkül szövődnek a viszonyok karzat és tanácsterem között s mire a napirend le van morzsolva, tisztázva van az a kérdés is: ki kivel, mikor és hol fog találkozni.

Persze, nem mindenkinek van aratása. A nagy beszédek után fölkerekednek és lent a kapu körül, a muzeum-körutig és onnan vissza suhognak a gazdátlan szépségek és farkasszemet néznek a távozó honatyákkal. Olyiknak szerencséje van és az utcán éri el, ami bent a házban nem sikerült. Megbillen egy-egy kalap, udvarias üdvözlés, mely a közönségben azt a hitet kelti, hogy itt ösmerősök találkoztak, aztán megindul az intim eszmecsere, egyenesen a dolog meritumára térve.

Az államtitkár befejezte beszédjét. Zugó taps, zajos siker, öt perc szünet. A középső karzaton kipirulva, a boldogságtól reszketve kerekedik föl a kicsi feleség, meg a hatalmas szépségű anyós, aki mindvégig halvány és egykedvű. A kicsike asszony nagy izgatottságában meg is botlik a magas lépcsőn, az édes anyja pedig korholja:

Ugyanekkor egy másik ajtó is csapódik be, -83- Dermák Éva, teljes díszben kiöltözködve, kábítóan szépen szintén elsiet. A lépcsőn utóléri Deméndynét s végignéz rajta. Minden íze reszket s keze ökölbe szorul. A kis asszonyka csak futólag néz rá és gondolja magában: milyen szép leány! Aztán Éva elébök kerül, a kapuban ismét össze akadnak, Éva válla oda is ütődik a mamához, amire a két nő gyilkos közömbösséggel villantja össze szemét, hogy aztán másfelé nézzenek, mintha tudomást sem vettek volna egymásról.

Nem sikerült, hiába reménykedett. De csak mert itt volt ez a báb. Deméndy nem látta meg, mert a feleségére kellett mindig néznie. Ő jól látta, nem a szerelmes ember öntudatlan vonzódásával függött mindig a férfi szeme a feleségén, hanem az óvatosság fegyelmezettségével kényszerítette magát, hogy ne nézzen máshová. De így is, micsoda szenvedés volt tanuja lenni ennek a köteles, erőltetett ragaszkodásnak. A feleségnek jogai vannak s az erős férfi annyira ismeri őket, hogy fél ettől a hitvány bábtól, ettől a vértelen gyerektől. E gyerek mellett neki el kell tünnie, magamagát kell eltüntetnie, pedig kölcsönösen megrabolták egymást!

Deméndyék bent maradtak a lépcsőcsarnokban, egy sereg honatya körülfogta őket és beszélt a Miklós nagy sikeréről, meg a tegnapi turfról, melyen ő méltóságáék nem voltak ott. Igen, nem lehetett, mert Deméndyné rosszul érezte magát és erőt gyűjtött a mai napra.

Éva kint megállt a legfelsőbb lépcsőn s körüljártatta szemét. Volt mit látnia, de nem azért állt oda. Meg akarta várni őket, jobban mondva őt. Azt akarta, hogy lássa, vissza akarta magát lopni az emlékébe és kísérteni mostani nyugodalmas életében. Balszemét összenyomta, mint a vadász, szája szögletei keményen lekonyultak. -84-

Oda át a muzeum-kert rácsa mögött tolongott a dologtalan csőcselék és leste a jövő-menő nagy urakat. Olcsó mulatság, de meg jó is. Nagy urat látni, gazdag asszonyokat, a nép fiaihoz méltó szórakozás. Szorosan a rácshoz lapulva állt egy fiatal ember, meglátszott rajta, hogy munkás, de jól volt öltözve, majdnem uriasan. Tompa kábultságában is rajta felejtette a szemét: honnan is ismeri azt a konokul szomorú arcot, azokat a feketén csillogó szemeket? Ekkor elsuhan mellette Mészáros Gizi, csakugy árad belőle a parfum. Igaz, ez Domokos, a Wočasek mester első legénye. Komolyan megijedt. Eszébe jutott, micsoda fenyegető módon intette a legény Gizit, hogy őrizkedjék tőle a nyilt utcán. Bizonyára rá leskelődik és a susztereknél hamar kész a szerelmi dráma.

– Gizi! – szól a leányra, de az már maga is észrevette a legényt, megrázkódott, aztán esze nélkül, majdhogy a most elrobogó kereskedelmi miniszter kocsija alá nem került, átrohan a kert felé, magasra emelt napernyőjével integetve a legénynek. Ez azonban, mint a macska, előbb összehúzta magát, aztán hirtelen iramodással a kert mélyébe rohant. Megszökött a leány elől, akire lesett.

Éva meg volt döbbenve. Ezt nem értette. És amint Gizi visszafordult és a kert rácsa mellett lassan a körút felé indult, arca csüggedt, szomorú volt s a szeme csaknem könnyezett. Ez a teremtés is tudna érezni? Fut a legény után, akit megcsalt és tönkretett? Igen ezt látja. Igaz, a következő percben már hallotta kacagását is. Egy úr, aki szembejött vele, megállította, azzal incselkedett. Végül megegyeztek, az úr intett egy üres kocsinak, abba bele ültek. Alig hogy elrobogtak, ismét meglátta Domokost, a kalapját kezében tartva, törölte verejtékes homlokát, keresve nézett föl-alá az -85- utcán, aztán a körút felé vágtatott: utól akarta érni azt, aki elől az imént menekült.

Két gyönyörű, szőke leány megy el mellette – a karzaton nem is vette őket észre. Olyanok, mint a zárdanövendékek, az illedelmességük is szomorú, a ruhájuk takaros válogatottsága is mintha árvaságra vallana. Két édes, majdnem egyforma halvány arc, szőke hajuk nehéz tekercsekben omlik le az egyformán egyszerű kisleányos kalap alól. Föltünők és még sem bántja senki, az ólálkodó férfiak csak félve, lopva néznek rájok. Ah, ezek is jobb sort láttak. A Bellág-leányok, akik, mióta mostohaanyjuk van, egészen magukra vannak hagyatva és úgy töltik az idejüket, ahogy éppen lehet, minél többet távol a családi tűzhelytől. Éva ismeri őket, mert sokat látja és a szíve elszorul. Ezeket is elnyeli majd az utca? Szegény, szegény teremtések!

A háta mögött mondta ezt valaki. És megrázkódott, érezte, hogy arcát égeti a fölfelé szökő vér. Ez a hang, ez a férfias, kemény hang, mely oly lágyan csöngött egykor a fülébe, majd olyan forrón tudta mondani: édes! Most másnak mondja.

– János! – ordítja a kapus és előrobog egy nagy, kékbélésű nyitott landauer. Magas kocsi karcsu kereken és két gyönyörű pejló poroszkál előtte. Az ő kocsijuk, a kocsi új, de a kocsis a régi. Azt gondolja magában: most szemébe nézek s ezzel sietve, a fejét összehuzva eloson, hogy meg ne lássa arcát – a kocsis. Mikor már elrobogtak, magára eszmél és szinte futva néhány lépést utánuk tesz. Most már érti szegény Domokost és végtelenül elkeseredik és szégyelli magát.

Tizenkettő elmult már, most vissza az utcára, úgy mint tegnap, mint negyedfél hónapon keresztül minden nap, de az eddig tápláló remény nélkül. -86- A körúton össze-vissza siető emberek, munkásleányok, iskolás-leányok, szegény emberek, kereskedők, sétáló gyerekek a dadájukkal, nevelőnőjükkel s közöttük, vele együtt az a sok léha teremtés, akik úgy sietnek vissza a belvárosba, mintha különben kötelességet mulasztanának. Ezalatt pedig ő robog urasan, boldogan a karcsu landaueren a felesége oldalán, ebédre, enyelgésre, a könnyelmű dicsőség színhelyéről a gondatlan jólét ölébe.

A technika kapuja előtt volt éppen, tejfeles száju fiatalemberek ácsorogtak ott és frivol kutatással néztek rajta végig. Megfordult: a szögletes Kovacsevics Mariska állt előtte Webston és egy másik úr társaságában. Ez a másik a képviselőház viveur-bárója volt, egy úr, aki pártolta a művészetet a szinésznők kedvéért, eljárogatott a zeneakadémia hangversenyeire a szép leányok kedvéért, az operában a ballerinákat kultiválta és a nemzeti kaszinóban rendezett tivornyákhoz mindig ünnepelt primadonnákat szállított. Ez az úr demokrata és népszerű volt, semmi sem zsenirozta, akárkit megszólított a nyilt utcán, kifeslett leányt és tisztességes polgárasszonyt egyaránt, még pedig hipnotizáló úri modorban, hogy senki sem mert megsértődni tőle. Évának is volt már hozzá szerencséje, de a Kovacsevics kisasszonyt, úgylátszik, csak most az utcán szólította meg s ebben édes keveset zavarta őt Webston úr jelenléte.

– Szervusz Évácska – köszöntötte Mariska – ismered a báró urat? No, akkor nem kell, hogy bemutassalak. Ugyan tedd meg nekem azt a szivességet, vedd a nyakadba a vőlegényemet, zavar bennünket. Holnap utazunk az esküvőre s ez a mafla még ma is féltékeny.

Webston úr tétovázó szemmel nézte menyasszonya -87- ajkát, a szemével akarta megérteni, hogy mit beszél. A báró úr szokott fesztelenséggel kezet nyujtott Évának és a maga részéről csak annyit jelentett ki:

– Ne bántsa, engem ez az úr nem zseniroz. Hiszen az sem volna baj, ha értené szavamat.

Ezzel Mariska kisasszonyt karonfogta és vitte magával előre, Webston pedig mintegy védelmet keresve csatlakozott Éva mellé, úgy követték az előttük haladó párt.

– Be örülök – mondta tört németséggel – hogy láthatom. Önt, kisasszony, nagyrabecsülöm és akárhányszor mondtam Mariskának, hogy vegyen példát önről s viselje magát úgy, mint ön.

– Éva kisasszony – szólt most Webston úr kitörő nyugtalansággal – ön iránt olyan határtalan bizalmam van, kérdeznék valamit. Fog-e őszintén felelni?

– Igaza van. Lássa kisasszony, nem tagadom, őrülten szeretem Mariskát. Holnap Helgolandba utazunk, ott meg fogunk esküdni. Családom nem tud róla semmit s ha megtudnák, hogy szinésznőt vettem el ebben az idegen országban, kitagadnának és szegény édes anyámnak megszakadna a szíve. De az mind nem tart vissza. Öntől kérdezem: Megérdemli-e a Mariska, hogy feleségül vegyem? Ha ön azt mondja igen, akkor boldog leszek, ha azt mondja nem, elhagyom, ha belehalok is.

– Kedves Webston úr, ön sokat kíván -88- tőlem. Azt akarja, hogy én legyek felelős az ön életeért.

– Ha lelkembe látna, nem adna ily kitérő választ. Megsajnálna és segítségemre lenne. Szeretem azt a leányt és tele vagyok gyanuval és féltékenységgel. Minden, amit róla tudok és rajta látok, gyanut ébreszt. Ahogy vele beszélnek, ahogy ő beszél másokkal, a hely, ahol megismerkedtem vele, a mód, amelyen él, mind világosan mutatja, hogy nem tisztességes leány. De ezzel szemben egy bizonyságom van, az, hogy velem szemben mindig tisztességes volt s aki velem látja őt, úgy mint én látom másokkal, ugyancsak a legrosszabbat tenné föl róla, pedig nem történt közöttünk semmi. S valahányszor erőt vesz rajtam a kétség, mindig azt kérdezem magamtól: hát mi oka volna, hogy éppen velem tegyen kivételt? Én is adtam neki pénzt, én is vagyok olyan férfi, mint más, hát miért tartózkodnék éppen tőlem, ha nem tartózkodik másoktól? Hát mondja, kisasszony, igazam van-e, vagy sem?

– Igaza van – mondta Éva halkan. Hadd értse ez a szegény ember, hogy az okoskodásnak ad-e igazat, vagy annak, amire tényleg értette, a kérdés alaposságának. S elszörnyüködött magában: lehetséges? A férfiak ilyen együgyüek volnának? Nem látják, ha játszanak velök, ha kihasználják a vakságukat! Nagyon sajnálta ezt a szegény embert és nagyon megvetette.

– Köszönöm, kisasszony – folytatta Webston melegen – ez az egy szava is jólesett, mert önnek hiszek. Ha Mariska olyan volna, mint ön én volnék a világ legboldogabb embere.

Majd, mint az ittas embereken, kiáradt belőle az őszinteség és elfogta az a fájó kéjelgés, -89- mit a lélek legtitkosabb rejtelmeinek a feltárása okoz.

– Lássa, kedves kisasszony, mielőtt Budapestre jöttem, igen jóravaló, szolid fiatalember voltam. Jó családból való vagyok, munkára és mértékletességre neveltek. Most a züllés szélén állok. Nem titkolom. Mariskától függ a további sorsom. Ha jóravaló, tisztességes asszonyt kapok benne, meg leszek mentve, ha nem, menthetetlenül elpusztulok. Ide jöttem ebbe a fiatal kis városba, összeköttetés nélkül, a nyelvüket sem ismerve. Azt gondoltam, majd csak teszek szert összeköttetésekre, családi ismeretségre. De az üzletem nem olyan természetű, hogy állandó összeköttetéseket létesíthetne. Aki egy írógépet megvesz, az odébb áll, míg egy másodikra nincs szüksége. És az emberek itt olyan különös zárkózottak, oly nehéz, szinte lehetetlen valakinek a lakásába jutni, a családjával érintkezni. Törökországról hittem csak, hogy ott választják el ennyire a családi életet a társas élettől. De ott az asszonyokat is zár alatt tartják, itt pedig a nők mindenütt ott vannak és azt tapasztaltam, hogy az idevaló embereknek sok olyan asszonyismerőse van, akinek az urát sohasem látta. Most nincsenek ilyen megfigyeléseim, mert egészen eltompultam már, de amikor idejöttem, egészséges volt a szívem és az eszem egyaránt. Hát mit csináljon egy olyan magamfajta fiatalember, egészen árván, társaság és barátság nélkül? Vagy elzárkózik a hónapos szobájába, vagy keresi azoknak a társaságát, akikhez könnyen juthat. Ó, kisasszony, higyje el, ez a Budapest rettentő város az idegenre. A külföldi ember itt menthetetlenül elpusztúl, tönkre teszi az éjjeli élet, meg az utcai ismeretség.

Éva csak hallgatta és bólogatott a fejével. -90- Mélységesen sajnálta ezt az embert, aki annyira tisztában van magával és mégis belemegy a vesztébe. Visszatartsa-e? Lehetetlen. Nincs joga hozzá, aztán meg fölösleges volna. Látta, hogy Webston úrnak nem tudásra van szüksége, hanem ellentálló erőre. Ezt pedig nem adhat neki.

– Ne bánkódjék – szólt bátorító hangon – ön még elég fiatal és mint látom, okos ember is ahhoz, hogy az életét úgy intézze, ahogy jónak látja.

– Balsejtelmeim vannak, nem tudok megnyugodni. Édes kisasszony, mért nem szerettem bele magába?

Húsz évvel ezelőtt sokat mulattak a társaságban, hogy Kömleyék (somogyfalusi és albányai báró Kömley Simon) a várban vásároltak palotát. Kömley úr ugyanis csak egyszerű nemes ember volt, a felesége azonban régi erdélyi családból való s ki tudta mutatni, hogy ősei Bocskaytól grófi koronát kaptak, mely azonban a török veszedelem idejében valahogyan elkallódott. A gyönyörű szép asszonyban egyre motoszkált a becsvágy és nem nyugodott addig, amíg az urának ki nem járta a báróságot – az ország közigazgatása körül szerzett érdemei fejében. A magyar közigazgatás ugyan ma sincs rendezve, de a Kömley úr bárósága már húszéves. A becsvágyó báróné pedig a várba vonult, részben azért, hogy ott várja meg, míg bárósága egy kis patinát kap, részben pedig azért, hogy az ősi kerületben, egy tönkrement mágnás ősi fészkében az arisztokratánál is arisztokratább milieuben lakozzék. -91-

Mivel pedig a Kömley-palota a várban volt, ennélfogva a Deméndy-palotának is ott kell lenni. A fehérvári kapu mentén elhuzódó bástyára támaszkodott a palota, mely ezelőtt egy sváb korcsmárosé volt, aki kocsija, lova számára istállót is tartott. Egyemeletes ház volt, az utcai frontja csak tíz ablak, mely testvériesen oszlott szét öt szoba között. A hátulsó traktusa azonban szintoly nagy volt s ablakai a bástya fölött a hegyes-halmos szép budai vidékre néztek.

Itt volt a fészek is. A szélső sarokban, tapétaajtóval zárt egyablakos kis fülke, melynek butorzata első pillantásra csupa pálmából állt. Óriási páfrányok, keskeny levelű Phönix-pálmák, kemény, lovaskard formájú szakaszok minden zugban, minden szék fölött. Ha az embernek éles szeme van, egy szinte játékszeresen kicsi zongorát is fedezhet föl, de a pálma-milieuből győzelmesen vált ki az egyetlen ablak előtt merengő óriási, olasz renaissance-os ébenfa-hintaszék.

Ez a fészek. A cselédségnek, mint a mesében meg van hagyva: mind a tizenkét szobát naponta szépen ki kell takarítani, de aki a tizenharmadikba lép be, az halálnak halálával hal meg.

Mert ez a fészek. A kicsi asszony, aki semmivel sem törődik, a fészket maga takarítja. Szőke kis fejére selyemkendőt köt, kicsi, vékony derekára fehér szobaleány-kötényt, kinyitja a kicsi szárnyas ablakot és jár seprővel, törlőronggyal kezében a kis szobában és míg irtja a port és kicsi gyerekkezével cirógatja a hintaszék zord fekete sárkányfejeit, csengő dalocskája messzire kihangzik az ébredő budai hegyekbe, ahol a szerteszórt apró fehér és piros házak kiváncsian hallgatódznak: ugyan miféle madár szól?

Ezuttal szinte röpül a fészekbe. Magával vonta az urát, aki szeretett volna még egy cigarettát -92- elszíni, félre lökte a komornikot, aki tálcán leveleket akart átnyujtani.

S mint zsákmányát, vonta maga után a kis asszony a nagy szál embert, aki kelletlenül fölhuzta szemöldökeit s szabadon maradt kezével idegesen csettintett. Végig a kis sárga szalonon, a billiárd-szobán, az ebédlőn, a dohányzón, keresztül a hátulsó front két kicsi fogadószobáján, meg a nagy zongoratermen, félretolta a falról lelógó óriási bokharát, mely alá nagy furfangosan rejtőzött a fészek tapéta-ajtója – aki nem tudta, sohasem sejti meg, hogy ott a nagy fali kárpit mögött nyílik még egy szobácska.

Ott aztán belekényszeríti urát a fekete karosszékbe s egy szökéssel az ölében térdel.

– Itt vagyunk, itt vagyunk, úgy-e örülsz, édes uram, hogy végre egyedül vagy a te aranyos feleségeddel!

– Hogyne, hogyne – mondja ez és lagymatagon átfogja a kis derekat, tűri a rátapadó, pici vérszegény ajkat.

– Édes uram, nagy uram, hatalmas uram, jaj be örülök, hogy én vagyok a feleséged.

– Hogy mondod ezt. Hogyne, hogyne, bizony a képviselőházban sokkal bőbeszédűbb voltál.

– Ez meg szerelem – pattog az asszonyka s öklével nagyot üt az ura vállára. – Hát mondd -93- meg nekem, mi jelent többet: a szerelem vagy a politika?

– Jaj, de furcsán mondod ezt. A történelmi professzornak volt mindig a szavajárása a természetesen. A törökök átmentek a Dunán és természetesen megverték a németet. Hunyady Mátyás természetesen nőül vette Beatricét. Mondd, örülsz, hogy engem szeretsz?

Odagubbaszkodott az ura ölébe, mélyen összehuzódzkodva és megindult a hintaszék és a kicsi asszony behunyta a szemét és tündérországban érezte magát. Deméndy is behunyta a szemét és azt gondolta: be jó volna cigarettára gyujtani.

A nagy repülés közben újabb gondolatok kergetődztek az asszonyka agyában. Mikor a hintaszék megállott, fölveti nagy kék tekintetét és elmerengve mondja:

– Igen, – szólt durcásan – mert mindig dolgaid vannak és itthon is egyre zaklatnak az emberek. Aztán mama sem hagy egyedül, mindig ide jön és veszekszik a cselédséggel. Úgy sajnálom szegényeket. Aztán engem is korhol és úgy vigyáz rám, mintha még most is kis gyerek volnék. Pedig ugy-e bár, olyan asszony vagyok, mint a többi, akinek a melle úgy előre dudorodik, hogy szinte elgurul? -94-

Ezen nevetni kell. Nevetnek is, az asszonyka úgy, hogy a könnye is kicsillan, az ember úgy, mint a komédiások. Újabb csókroham után az asszony tovább fecseg.

– Jaj, de furcsa voltál a képviselőházban. Odaálltál nagy peckesen, kisodortad a bajuszodat és olyan komolyan beszéltél bírókról, meg alispánokról, meg nem tudom miféle politikus dolgokról, az ember azt hihette volna, hogy érdeklődöl az ilyesmik iránt.

– De nem lehet, mert az én uram vagy. Az pedig csak egy iránt érdeklődik. Találd ki, hogy mi iránt.

– Úgy van, úgy van, helyes – kiált most, utánozva a képviselő urak kiáltásait. Majd hirtelen elkomolyodik.

– A feleségéhez való szerelme iránt, mondd csak, édes, hát van, nem a feleséghez való szerelem is?

Édes megint elborong. Különösen érzékeny lelke van, megérzi, amit nem tud s szerelme, meg tudatlansága nagy elvakultsága mellett is a lelkét egyre nyomja az ismeretlen Élet a maga millió hazugságaival és miriádnyi bűneivel.

Szó nélkül leszáll ura öléből és odalép az ablakhoz. Deméndy megsajnálja és melléje áll, -95- átfogja derekát s most már lágy, meleg hangon kérdi:

Most se szól, csak egy hirtelen fordulattal a mellére borul. Deméndy fölnyalábolja a kis teremtést és visszaviszi a karosszékbe. Egyszeribe kisüt a nap és a kis menyecske megint fecseg, mint a madárka.

– Igen, – mondja – oly ritkán lehetünk a fészkünkben. Azelőtt legalább magamban lehettem itthon és várhattam az édes uramat. De aztán jött mama és összeszidott, hogy most is még olyan gyerek vagyok. Képzeld csak, – szólt hangos kacagással, – mama szememre vetette, hogy tökéletesen hozzád való vagyok, mert nekem sincs semmi becsvágyam. Hát baj az, ha összeillünk?

– Igen, de mama mindenáron azt akarja, hogy miniszter légy és szintén bárónak tegyenek meg, mint papuskát. Hát mire való ez? Aztán a miniszternek még több dolga van, hallottam, mint panaszkodnak a szegény asszonyaik, hogy nem is látják az urukat, úgy belebújnak azok a hatalomba. Hát én nem engedem meg, hogy te miniszter légy, különben sehogy se lehetnénk a fészekben.

Az államtitkár meghimbálja a széket és csak bólint a fejével. Az asszonykának még valami furcsaság jut eszébe, ezen már igazán nevetni kell.

– Igaz, képzeld csak, tegnap, mikor délben elébed jöttünk a kocsival, mama azt is rámparancsolta, hogy ne engedjelek annyira a szoknyámon -96- ülni. Azt mondja, hogy pipogya ember az olyan, aki folyton a felesége körül kuncsorog, azonfelül még beteggé teszi és tönkreteszi a szépségét. Édes uram, olyan boldog voltam, mikor mama azt mondta, hogy folyton rajtam lógsz, de mama nagyon okos asszony, hanem ehhez igazán nem ért. Hát hogy volna lehetséges, hogy te beteggé meg csúnyává tennél engem? Hiszen szeretsz!

Ez csak elég világos! Annál megdöbbentőbb azonban, ha a szerelmes férfi kissé mohón kap a szón és azt mondja:

– Hát úgy, édes, hogy a férfinak nem szabad mindig csak a szerelemre gondolnia. Tudod, vannak egyéb dolgok is a világon, az embernek hivatása, kötelessége van, ami mindenek előtt való.

– Úgy? – mondja hosszan, elgondolkodva – ezt sohasem hallottam. Akkor minek tartod meg az állásodat?

Erre bajos felelni. Az államtitkár úr, aki mindenre talál kádenciát, néma és zavarodott. Csakugyan, mihelyt akceptálta a tételt, hogy a szerelem mindenekfelett való s mihelyt ő is helybenhagyta, mikor a felesége panaszkodott, hogy oly keveset lehetnek együtt s az volna a legnagyobb boldogság, ha soha se kellene egymást elhagyniok, akkor mért nem hagyja ott állását, melyre nem szorult, hogy a nyert időt a feleségével tölthesse?

– Hát te nem örülsz, amikor úgy éljeneznek és tapsolnak az uradnak, mint ma?

– De igen – felel az asszonyka mély meggyőződéssel – hanem elég ha egyszer egy hónapban történik. Hiszen neked elég ha kiállsz -97- és beszélsz. Mert te vagy a legokosabb ember a világon.

– Igen és a legokosabb ember a világon most is itt ül az ő felesége mellett, holott a minisztériumban kellene lennie. Tudod-e, édes, hogy az okos embernek nem szabad rossz tisztviselőnek lenni?

– Azt gondoltam, ha én volnék a király, minden szerelmes embert eltiltanék a hivataloskodástól. Mert a szerelmes ember a feleségeé, egészen a feleségeé és csak az a kötelessége van, hogy a feleségére gondoljon.

– Igen – mondja rajongva, szorosan az urához tapadva – érzem, hogy rám gondolsz, úgy mint én te reád. Hanem…

– Hanem nem mindig lesz úgy. Majd ha öreg leszek és csunya, akkor nem fogsz már úgy szeretni.

– Igen, édes, azt csak úgy mondod. Hanem tudom én, hogy nem vagyok olyan, mint a többi. Kicsi vagyok és gyereknek tartanak, aztán tudod-e mit gondoltam ma, mikor a képviselőházból elmentünk?

– A kapuban láttam egy magas, erős leányt. Nem láttam az arcát, mert elsietett, hanem olyan szép és nagy volt, hogy szinte -98- féltem tőle. Hát azt gondoltam, hogy szeretnék én is ilyen szép és magas lenni, akkor tovább maradnék ifjú és szép és te is jobban tudnál szeretni.

Az államtitkár úr megrázkódott. Kémlelve nézi a gyerek-asszony vonásait, csakugyan nincs semmi célzás a szavában? Nincs, de ez még jobban nyugtalanítja. Micsoda gúny vagy a sors iróniája, hogy a feleség vágyódik a szerető termetére s maga mondja az urának: az ízlésednek, a szerelmednek jobban felel meg az, mint magam. És észrevette? Hiszen maga is ettől nyugtalan és ideges és azért szeretne legalább néhány percig magára maradni, hogy rendbe térítse lelkületét és kiölje magából a visszatérő vágyakat, magába fojtsa a mult kísérteteit. Hiszen amíg erőltetetten enyeleg a feleségével, szeme előtt még mindig az a jól ismert, sokszor átkarolt fejedelmi termet lebegett, az a büszke, szép, fehér arc, a gőgösen leszorított ajak, mely olyan lázasan tudott lihegni és még lázasabban csókolni. Ah, kinos szenvedés az, mikor az ember feleségével az ölében, kénytelen gondolni az elhagyott szeretőre!

– Hagyj, édes. Te mindig olyan lehetetlen dolgokat beszélsz. Hát minek akarsz nagynak lenni, amikor kicsi vagy?

Deméndyné kibámul az ablakon, de nem a hegyes-völgyes szép tájat látja ott, hanem a maga kicsi lelkének nagy, rejtelmes problémáját. – Nem tudom – szól halkan, de mindig úgy érzem, hogy én nyomorult kis teremtés -99- vagyok, nincs jogom arra a nagy boldogságra, s mégsem akarok nélküle élni.

– Bohó vagy, együgyű vagy – biztatja fanyar kedvvel az ura – hát sohase kergethetem el ezeket az árnyképeket?

– Nem úgy, – mondja a fejét rázva, – hanem úgy, mintha nagy beteg volnék, akinek mindig éreznie kell, hogy szeretik, mert ha csak egy pillanatra nem érzi, akkor meghal.

A kapu aljából behallatszott az idegent jelentő harangszó. Deméndy kapva kap rajta:

Deméndyné szeme fölragyog, édes, felhőtlen boldogság tükröződik rajta vissza és Deméndy gondolja magában:

– Dehogy is halna meg, aki ugyanegy pillanatban tud sírni és nevetni, nem hal bele a fájdalomba.

A minisztériumból küldtek át néhány aktát, ezeket kellene sietve elintézni. Deméndy a kiszabadult rab boldogságos érzetével telepedett meg dolgozó asztala mellett, majd hogy le nem ültette a diurnistát, aki az aktákat hozta, cigarettára gyújtott és kéjjel, lassan forgatta a lapokat, hogy csak minél tovább tartson az elfoglaltsága.

Negyedóra alatt mégis elvégezte, sóhajtva bocsátotta útnak a diurnistát, majd megállt a szoba közepén és hallgatódzott kifelé: nem jön-e a kínzó angyala? -100-

Magában így nevezte a feleségét. Sokszor kérdezte magától, hát igazán nem szereti-e? Akkor honnan e féltő gond, mellyel környékezi, tehetetlensége e kicsi asszony akaratával szemben? Avagy szereti? Akkor honnan az émelygős lehangoltság, mellyel felesége szerelmét fogadja, a türelmetlen vágyakozás, hogy magára maradhasson, hogy legalább ne legyen kénytelen vele együtt lenni?

A feleletet pedig mindenképpen abban találta, hogy ostobaság volt megházasodni, még nagyobb ostobaság volt, hogy éppen Kömley Olgát vette el.

Miért vette el? Az okoskodás igen helyes volt. Házassága alapja az orvos utasítása volt. Maga is érezte, hogy bizony ha valamiképpen meg akarja óvni egészségét, szakítania kell a legényélettel.

A dolog ugyanis igen egyszerű. Az ember magához vesz egy asszonyt, aki mindig mellette van s ezzel az ember alaposan kigyógyult a szerelemből. Feleség okvetlenül csak egy van és az nem olyan követelő, mint a szerető, vagy a más felesége.

S ebből a szempontból Kömley Olga látszott a legalkalmasabb asszonynak. Sohse hitte volna, hogy ilyen leány is van a világon. Aki az oltár előtt is azt hitte még, hogy a gyereket gólya hozza és semmit, de éppen semmit sem tudott a világ dolgából. Kicsi, gyönge, vérszegény, ezzel az asszonnyal úgy rendezheti a házaséletet, ahogy éppen tetszik. Ha akarja, azt is elhiteti vele, hogy csókolódzni sem illik, mert különben bajusza nő.

Azonkívül még egy külső oka is volt rá. Félesztendőn át a legnagyobb hevességgel ostromolta Kömleynét. Rideg ellentállásra talált. Ez -101- az asszony nem könnyelmű, az urát nem szereti ugyan, de mást sem. El van telve a szépségével, kiválóságával és gőgös önérzete sem tűrné el, hogy egyik férfi másnak ösmerje őt, mint a többiek. Mégis egy délután az asszony majd megingott. A karjával átfogta már s Kömleyné nem nagy erővel védekezett. Ekkor benyitott hozzájuk a báró. Kicsi, szelidképű szőke úr, aki ma is csodálva és hitetlenül néz föl a feleségére; lehetséges, hogy ez a páratlan asszony az enyém legyen? Mikor a Deméndy karjában látta feleségét, mintha kővé meredt volna. Deméndyben pedig pusztán és egyedül a gavallér élt, aki mindenáron meg akarja védni a hölgy becsületét, melyet ő veszélyeztetett. Egyszerűen Kömley úr felé sietett és őt is megölelte.

– Reménylem, önnek sem lesz kifogása, – mondta egyszerűen – őméltósága épp most fogadott – fiának.

Hát így történt, így kellett történnie. Kömleyné azóta mintha gyűlölte volna az államtitkárt és rideg, fagyos indulattal viselkedett a leányával szemben. Hogy megszerette a kis leány ezt az embert, aki először beszélt neki szerelemről! Egy arcvonása sem rándult meg soha, hideg, közömbös, büszke és kimért volt mindig, éppen csak becsvágyát mintha a lányába akarta volna oltani, legalább ez alatt a jelszó alatt zavarta meg mindig a fiatal pár együttlétét s tört arra, hogy veje mentöl többet foglalkozzék a pályájával s ezzel alattomban mennél kevesebbet a feleségével.

Hogy mennyire egy követ fújt Deméndyvel, azt maga sem tudta. Az államtitkár keserves csalódásra ébredt családi tűzhelyén. Ez a vértelen gyerek, mihelyt megismerkedett a szerelemmel, a szenvedelem elemi tüzességével élt az -102- urának. Telhetetlen, fáradhatatlan volt, egyre csókra vágyott és ezt a tűzben lángolását az érintetlen lélek rajongó hitével úgy fel tudta magasztosítani, hogy az olyan kiélt, mindenben kételkedő ember, amilyen Deméndy, megdöbbent tőle s lesújtottnak érezte magát a szerelem soha nem sejtett erkölcsi hatalmától. Hiába próbált kétkedni: szentség-e ez, vagy ostobaság? Szerelem-e, vagy betegség? Meghatotta a gyerekasszonynak primitiv képzelődése és tisztaságában való idealizmusa, meghatotta és lebilincselte, mint valami új szép jelenség, mely annál értékesebb, mivel okvetetlenül gyorsan múlónak kellett hinnie.

– Majd megismeri a valóságot, majd leszáll a felhőből, mint mindenki más – bíztatta magát.

De a kicsi asszonyt nagyon könnyen elbírta a felhő, nem szállt le a földre, hanem ott a fészekben, melynek bájos naivsága kezdetben ugyancsak elbűvölte, a hintaszék szárnyain mind magasabbra röpült és kényszerítette urát, hogy fáradtan, megterhelt lelkével vele emelkedjék a szférákba.

És Deméndy azon vette magát észre, hogy soha legényéletében annyira zaklatott ember nem volt, mint most, a házasság nyugodalmas révében. Különös egy helyzet. Egy asszony ül az ölében, akinek sejtelme sincs arról, amit a férfi multjának szokás nevezni. Aki azt hiszi, hogy a szerelmet együtt találta föl az urával és nagykíváncsian tudakolja, hogy mások is tudnak-e úgy szeretni, mint ők. És történik ez egy asszonynak hidegen őrködő szeme láttára, akinek a szerelmére tört, most pedig az anyósa. Azt hitte, el kell sülyednie szégyenletében, amikor Kömleyné hideg, csöndes megvetéssel nézett -103- rajta végig, azon az emberen, aki lovagias áldozat pose-jába vágta magát s most világosan látja, hogy az áldozat voltaképpen célja volt.

Töprenkedett rajta: féltékeny-e rá az anyósa? És irtózva felelt rá egy másik kérdéssel: hátha igen? Mert ettől a lehetőségtől komolyan irtózott. Az anyával csalná meg a leányt? És azt a leányt, akihez fogható igazán nincs több a világon? A legleányosabban tiszta nő legyen a legrútabb csalás áldozata?

Hessegette magától ezt a rémképet, mégis be kellett magának vallania, hogy hiába. A felesége szerelmi rohamai holtra kifárasztották. Mint a megkínzott ember, mikor a kínzó kamrába viszik, úgy reszketett a fészektől, melyben az asszony az ő ölében legboldogabb perceit élte át. Egyben azonban, amely mértékben riadozott a felesége szerelmétől, annyira féktelenül lobogott benne a szerelemre való vágy. Ez a gyerek-asszony semmiképpen sem tudta izgatni, gyerek maradt a férfi szívének. Ő pedig rettegett, hogy a felkorbácsolt szenvedély valamiképpen mégis oda sodorja majd, ahová jutni irtózott: az anyós lábai elé.

Egy hónapja már, hogy kijegecesedett benne az egyetlen mód, mely ebből a veszedelemből kimenti: meg kell csalni a feleségét. Szinte erkölcsi kötelességének látta ezt. És gondolata ekkor szállt vissza ahhoz a leányhoz, aki valamennyi könnyelmű viszonyai között a legállhatatosabban tudta lebilincselni. A megszokottság és beteltség érzete, mely viszonyuk utolsó idejében érzékeit tompította, elmult, most ismét teljes kívánatosságában látta maga előtt a gyönyörű, sugár, erős leányt, akit igazán csak szakításuk órájában ismert meg valóban. Ekkor látta csak, hogy Éva szereti is őt s ami neki csak léha szeretkezés volt, az ennek a leánynak a szíve tragédiája. -104- Sohasem érezte teljesen megoldottnak viszonyát, az adósság érzete nyomta és Évát folytonos emlékezetében tartotta még akkor is, amikor azt hitte, hogy a multnak minden szála el van vágva és élete csöndes, szenvedélytelen mederbe tért.

És házassága óta ma látta először s a lelke megrendült, vére minden csöppje lázongott benne: újra hozzákívánkozott s hideg verejték lepte el homlokát, mikor ezzel a vággyal a vérében közönbösen kellett beszélgetnie az anyósával és gyöngéden, gondtalanul a feleségével.

Most, amint néhány pillanatra magában lehetett dolgozó-szobájában, tünődve nézte magát a könyvszekrény széles üvegében:

– Ilyen vagyok kívül, amolyan vagyok belül. Ha a feleségem egy másodpercre belém nézhetne, szörnyet halna rémületében. De igazán, képmutató, komédiás vagyok-e, vagy gazember?

És tagadólag rázta a fejét. Nem, nem gazember. Hiszen, hogy a lelkében mi történik, arról ő nem tehet. Hogy kifelé másnak mutatja magát, azzal csak jót tesz. Mi tarthatná vissza, hogy úgy éljen, mint a többi férfi? Ha végignéz a közélet férfiain, nem talál egyetlen egyet sem, aki több-kevesebb fesztelenséggel el nem hanyagolná a feleségét és kedvteléseinek nem élne. A képviselőházban a vendéglős minden három hónapban köteles új buffet-leányokat alkalmazni, mert a nagyságos, méltóságos és kegyelmes urak szeretik a változatosságot. Az intendánsok mondhatni a kaszinó tagjai számára szerződtetnek színésznőket, ballerinákat, a vidéki képviselők az otthon maradt feleség mellett úgyszólván városi feleséget is tartanak, a durvább viszonyokról nem is szólva. Hát mért volna ő rosszabb, mint a többi? Nem rosszabb, ellenkezőleg, jobb. Még nem csalta -105- meg a feleségét s amikor szerelmet hazudik neki, ezzel csak boldogítja. Sokkal kényelmesebb volna igazi mivolta szerint élni, mi, vagy ki gátolná benne? Igen, de annak a törékeny asszonykának egyszeribe összedűlne szép világa. Ezt nem teszi és ezzel isten és a világ előtt igazolva van.

Háromszoros halk kocogás az ajtón. Deméndy a fogát szíjja és füle tövét vakarja. Arca eltorzul a fájó bosszúságtól, keze ökölbe szorul a zaklató idegességtől, úgy kiáltja ki:

Az ajtó óvatosan nyílik, a kicsi asszony szőke fejecskéje bebúvik rajta és bohókásan megdöbbent arccal mondja:

Majd bebúvik egészen, az ajtót maga után gondosan becsukja és a kulcsot ráfordítja. Ne lepje meg őket senki.

És keresi az urát. A kárpit mögött, az íróasztal alatt, fölemeli a kerevet nehéz szőnyegét is, belenéz a dohány-szelencébe is, végre ravasz szemhunyorítással a könyvesszekrényhez is közeledik. Itt valaki hirtelen átkapja és a fülébe csókolja:

Boldog rémüldözéssel vergődik az asszonyka ura karjaiban. Kergetődznek, játszanak, csókolódznak, két pajkos cica sem különben. És minekutána az asszonyka édesen, gyerekesen kikacagta magát, arcát ellepi a könyzápor, úgy szorongatja vékony karjaival az ura nyakát:

– Minek? Úgy sem lehetünk egyedül. Hogy az édesanyáddal összevesszek, arra sincs sürgős szükségem.

– Azért, édes, – felel mosolyogva Deméndy, – mert előkelőbb férjet szerzett volna neked. Nem vagyok mágnás s csak úgy hivatalból méltóságos.

– Ugyan ne gúnyolódjál, hiszen ha akarnál, akkor, akkor király is lehetne belőled.

– Igen ám, – nevetett Deméndy, – csakhogy az anyád nem ád arra, ami lehetne. Isten veled, édes, mulass jól és ne nagyon sajnáld az uradat, amiért nem unatkozik odafönt a méltóságos báróné szalonjában.

– Pá, édes uracskám, te olyan jó vagy. Nem is panaszkodol, hogy a feleséged elhagy, pedig mit csinálsz te a feleséged nélkül?

– Rágondolok, édes, rágondolok, aztán annál jobban örülünk, ha ismét találkozunk. Isten veled, édes.

– Nagyon szeretlek, de eredj már, különben rajta kapnak és akkor fogva leszek.

– Vigyázz, hogy meg ne betegedj, – inti még a kicsi asszony az óriás embert s úgy válnak el, mintha legalább is hónapokig nem látnák egymást.

Deméndy a sikló felé tart s a szabadság kéjes érzetében halkan fütyörészik, Deméndyné még ott marad a Kömley-palota kapujánál és utána néz könnyes szemmel, mély szerelemmel. Szegény -107- ember, úgy sajnálja, hogy most a felesége nélkül kell maradnia.

Öt óra van, Kömleyné fogadó napján. A palota körül már áll néhány fogat. Deméndyné belép a hűvös, boltíves kapualjába, a csengő élesen üt hármat, jelezvén a szolgának, hogy intim vendég jő. Az emeleti üvegajtó már nyílik is és a méltóságos asszonyka előtt sorba hajlong egy sereg lakáj, akik udvari módon harisnyásan, parókásan vannak öltözve. Kömleyné szereti az egészen előkelő formákat.

A Kömley-palota egészen más, mint a Deméndyé. Tömör és nagyarányú egyaránt. Ott a szobák hosszú sorban fejlődnek ki, itt szélesen és tömören tartanak össze a nagy termek. Udvar nincs is, a ház mélyén keresztül fekszik a nagy fogadó-terem, felső világítással, pazar, nehéz bútorzattal. A csillár akkora, mint az operáé, a közepén szökőkút csobog, pálma és virág terpeszkedik a sarkokban, az óriási termen pedig mindenfelé szétszórt régi kerevetek, kerek társalgó pamlagok, nehéz karosszékek, nagy társaság könnyen és kényelmesen elszéledhetik benne. A mélyében pedig van a kis szalon, a bástyára néző ablakokkal, itt fogadja Kömleyné a kisebb társaságot, amilyen most is nála van.

Deméndynét úgy fogadják, mint a ház gyerekét. Szívesen, becézve, leereszkedve. Megölelik, megcsókolják, arcocskáját megveregetik s a kereskedelmi miniszterné, akinek bölcsője nem ékeskedett címerrel, egész nagymamásan nyalábolja össze:

Édes anyja azonban szigorú formalitással elébe megy s a leányával szemben is reprezentálja a vendégszerető háziasszonyt, hűvösen megcsókolja -108- és ceremóniás mosollyal kínálja meg üléssel.

A Kömleyné társasága különben vegyesnek mondható még. Ő méltósága törekszik ugyan a rostálásra, de teljes eredményt még nem ért el. Ha rajta áll, holmi jött-ment asszonyok, akik ma még miniszternék, de holnap semmik, nem lépnék át a küszöbét. Ez azonban még hagyján, egy pár szimpla dzsentri asszony is bejáratos hozzá, az ura kaszinói összeköttetései révén. Nagy ára van a karriernek: Kömley Simon báró még nem valóságos belső titkos tanácsos és a közgazdaság körül szerzett érdemek nem elegendők ennek a megszerzésére. Dolgozni kell tehát a politika plebejusával is. Valamikép szerepet kell juttatni a bárónak akár a főrendiházban, akár a választáson, vagy az egyházi ügyek terén, szóval, lancirozni kell.

A kereskedelmi miniszternén kívül négy asszonyvendég van még jelen és egy férfi. Ez az egy Zsilvölgyi gróf, egy hosszú, száraz ember, akinek a térde, míg a széken ül, majdnem a melléig ágaskodik föl. A szegény ember egyre hümget és paskolja térdét türelmetlenségében. Felesége majdnem olyan magas mint ő, de lehetőleg még soványabb, ősz haja pedig ritkulni kezd s kétségbeesett erőlködéssel le van a halántékához pomádézva. Köpenyben ül különben, mert állandóan fázik s hosszú lába előre nyujtva, plaiddel szintén be van borítva.

Ők az igazi arisztokraták a mostani társaságban. Rajtok kívül ott van még Keszegh Vidorné egy őrnagynak immár húsz esztendő óta özvegye, Hidegh Kálmánné ő méltósága, egy szép pirosarcú kicsi hölgy, kinek az ura a felvidéki inség körül kormánybiztoskodik, két leányával, a tizenkilenc éves Dórával, meg a huszonegy éves Blankával. -109- Kicsike, parasztos képű leánykák, akik egyre soványítják magukat és citromot, meg uborkát esznek, hogy arcuk halványabb legyen.

És végül ott van Fuchsné, csak így, röviden: Fuchsné. A cselédje előtt nagyságos, semmi más. De itt van és a kis szalonban Kömleyné mellett ül, gyönyörű, karcsú és mégis erős termettel, egyszerű fekete ruhában s mégis csakúgy ragyog kábító eleganciában. Az arca kicsi, finom vonású, gyenge piros színű, de két széles metszésű fekete szeme urasan villog és amikor beszél, mosolygó szája egyre mutatja az apró, vakító, resolut fogakat. Fuchsné itt van és senkinek sem jut már eszébe, hogy rajta az úri körök divatos liberalizmusát gyakorolják. Hidegh Kálmánné iparkodott ugyan föntartani két évvel ezelőtt csinált bonmotját, mikor Kömleyné panaszkodott neki, hogy urára való tekintetből fogadnia kell a zsidó asszonyt, akinek az ura lelke a banknak, ahol a báró elnökösködik:

– Ugyan mit bánod? – mondta akkor Hideghné – a férje házi zsidaja a te uradnak, hát legyen ő is a te házi zsidónéd.

Nagyszerűen nevettek a házi zsidónén, amíg nem látták. De mikor jött, az ura karján, egy kicsi szőrös emberke, aki, mint Napoleon, egyre a hátán tartotta bal kezét, a méltóságos hölgyek elfelejtettek leereszkedni. Sőt úgy vették észre, ez a zsidóné ereszkedik le hozzájuk. Igen bájosan, igen szeretetreméltóan, nem érzett semmiféle idegenszerűséget, legföllebb jobban találta el az úgynevezett arisztokrata hangot, mint maguk a méltóságos asszonyok.

Különben nagyon versatus volt a társaságban s mikor kitünt, hogy a Kömley-ház nem az első és nem az egyetlen mágnás ház, melyben Fuchsnét szívesen látják, sőt bejáratos oda is, -110- ahová Kömleyéknek híre sem jutott még, a házi zsidónéból úgyszólván a ház büszkesége lett. Még mindig járta ugyan a jelszó, hogy az ura miatt, aki úgyszólván milliókkal tömi őket, a valóságban azonban az asszony uralkodott rajtuk. Éppen csak annyiban maradt meg zsidónak, hogy mihelyt távozott és kiszabadultak egyénisége hatásából, megint csak nagyon demokratáknak érezték magukat, hogy ezt a hölgyet magukhoz valónak akceptálták.

Deméndyné amolyan gyermek létére ösztönszerűleg félt az asszonyok társaságától, különösen Fuchsnétól, maga sem tudta, hogy miért. Tán azért, mert oly szörnyen imponált, mert olyan tökéletes volt, szép és biztos minden dolgában s szegény Olga mély hálával gondolt az urára, hogy szereti, holott Fuchsné oly nagyon különb nálánál. Mihelyt az első becéző üdvözleten túl volt, rögtön a leányokhoz csatlakozott, akikkel az egyik ablakmélyedésben megvonult.

Leányok voltak, ő asszony, mégis csak gyámkodtak fölötte, úgy beszéltek vele félvállról, leereszkedve és kíméletesen.

– Nos Olgácska – szólt Blanka – hát eleresztett az urad? Hallom, hogy annyira szerelmes, hogy még… no majd mit mondtam! – kacagott fel hangosan és a szájára ütött.

Deméndyné mélyen elpirult, érzékeny lelke visszadöbbent a trágárságtól, melyet a leány jelzett s különben is irtózott minden idegen szótól, mely az ő szent és szemérmetesen őrzött szerelméről esett. Szerette volna, ha nem is tudnák, hogy ő az urával csókolódzni is szokott s nem értette, hogy ezek a leányok, meg az asszonyok miképen ejthetik ki oly könnyedén, minden pirulás nélkül a szerelem szavát.

– Hogy vagy te, Dóra? – fordult a másik -111- leány felé – hogy Blankának ne kelljen válaszolnia.

– Jaj, ne is kérdezd – felel az szenvedő hangon – olyan rosszul vagyok, majdnem ágyban maradtam, de mama azt mondta, hogy elég vérmes vagyok, csak jöjjek.

– Szegényke – mondja Deméndyné és megsimogatja a Dóra kicsattanó piros arcát – mégis jó lesz ápolni magadat. A betegséggel nem jó tréfálni, ó, én iszonyúan félek a betegségtől.

A két leány összenéz és kacagásban tör ki. Deméndyné kérdve, zavartan néz rájok.

A két leány azonban nem törődik az Olga pruderiájával és tovább részletezik a kérdést.

– Hagyd el – mondja Dóra mélyen sóhajtva – elég baj ez a pirosság. Mindenki azt hiszi, hogy ki vagyok festve s nem is mehetek már az utcán, mert a férfiak rögtön utánam vetik magukat és még alig volt eset, mikor magamban mentem, hogy valamelyik meg nem szólított volna. És milyen ocsmányul!

– Nem – mondja Olga s ismét megremeg, érzi, hogy most megint olyanról van szó, amitől a föld alá is bujna, csak ne kellene hallania.

– Micsoda asszony vagy te! – kiált föl vidám lenéző bámulattal Blanka – te úgylátszik, még azt se tudod, minek mentél férjhez.

Ezt már nem birta el szegény Deméndyné. Félszegen mosolygott s odabújt az édesanyjához, szegény fejében kutatva valami után, amit mondhatna neki.

– Papuska nincs itthon? – kérdi végül s bókol magában: ejnye, de ravasz vagyok! -112-

– Igen, mondja Fuchsné nevetve, a tárgyalás abból áll, hogy elfüstöl két szivart. Ez az ember meghal, ha nincs szivar a szájában.

– Nem kellene engedni – véli Kömleyné – végül mégis csak megárt neki.

– Férfiszokásba nem lehet beavatkozni – mondja Fuchsné – nekünk asszonyoknak voltaképen sejtelmünk sincs róla, milyen a férfi.

– Úgy vélem, – magyarázza finom mosollyal Fuchsné, – hogy mivel a mi szervezetünk egészen más és magunkról tapasztaljuk, hogy a férfiak a mi különleges hajlamainkat, szükségleteinket és kedvteléseinket puszta szeszélynek mondják, úgy mi sem mondhatunk ítéletet arról, amit a férfiakon puszta külső szokásnak látunk, amiről le is lehet tenni, meg is lehet tartani.

– Zsidó vonás, – mondja fesztelen természetességgel Fuchsné – a zsidó asszonyoknak úgyszólván faji vonásuk, hogy a férfi különvilágát elismerik.

– Azt hiszem, – véli Zsilvölgyi grófné, – hogy az izrealita asszonyoknak ez elég baj. Sokkal kellemesebb a mi hagyományunk, mely a középkori lovagiasságnak a folytatása. A férfi hódol a nőnek és oltáron látja, mikor már a felesége is.

Zsilvölgyi gróf összecsapja a térdét, hórihorgas alakja előrenyúl, úgy csókol kezet a feleségének. Fuchsné egy kicsit csúfosan mosolyog, mikor helyeslőleg bólint a fejével.

– A gróf úr gáláns és ékesszóló magatartása után csak szerencsét kivánhatok e felfogáshoz. -113-

– Ez a mi életfelfogásunknak a magasztossága, – szólt most akaratlan hangsúllyal Hideghné. – A nő megtartja nimbuszát a házasságban. A férj tiszteli és imádja nejét, ahogy tisztelte és imádta menyasszonyát.

– Azonkívül meg, – mondja Keszeghné és hirtelen elakadt a szava, – nem, azt nem mondhatom meg a gróf előtt.

– Kedvesem, – szól szíves mosollyal Zsilvölgyiné, – hallja, hogy őméltóságát megakadályozza igen érdekes véleménye elmondásában.

– Azt, – mondja most már teljes fesztelenül az őrnagy özvegye, – hogy nagyon sajnálni való az olyan asszony, aki teljesen ki van szolgáltatva az urának. Nem jó, amikor mindenkor rendelkezésre állunk. Bizony, az én boldogult uram sokszor kunyorált a csukott ajtóm előtt és szépen beleegyezett mindenbe, amit pedig makacsul megtagadott. Nekünk gyönge nőknek szükségünk van erre a fegyverre. Ugy-e drágám?

– A magam tapasztalatai után nem szólhatok, a filozofáláshoz meg nem értek. Azt hiszem, minden asszonynak joga van ahhoz, hogy az ura oldala mellett is az maradjon, aki volt.

– Magam is azt hiszem. S mivel mi zsidó nők egyetlen hivatásunkul azt ismerjük, hogy az urunk eszével gondolkodjunk, az urunk életéért -114- éljünk, azért teljesen hatalmába adjuk magunkat s mivel az urunknak sincs más célja, vágya, mint hogy a családja boldogságát teremtse és megóvja, nincs okunk ezen búslakodni.

– Azt hiszem, – véli Kömleyné, – hogy kissé mesterségesen csináljuk a distinkciókat. Hiszen a vallás különbsége nem változtat emberi mivoltunk azonosságán.

– Engedelmet, drága barátnőm, én nem vagyok oly szabadelvű, mint ön. A különbség megvan, a faji és nevelésbeli különbség alapján. Nekünk zsidó nőknek nincs középkori lovagkorunk, bennünket a szükség és az elnyomatás kovácsolt feltétlen odaadással a férfi oltalma alá. És én például csak a faji eredetemnek tudom be, hogy egész életemben mindig csak az uram érdekét tartom szem előtt, azt teszem, ami neki jól esik és engedem őt cselekedni úgy, ahogy jónak látja.

– Egy csöppet se, – kacag Fuchsné, – azért akarok szép lenni, hogy leköthessem és kielégíthessem magam. Ha ez nem sikerülne, az én hibám volna és nem az ő bűne.

– Érdekes, igazán érdekes, – véli Zsilvölgyiné, – mégis örülök, hogy nem vagyok oly önzetlen. Mikor férjhez mentem, a magam kedveért mentem és nem az uram kedveért, tehát azt akarom, hogy ő nekem éljen és nem megfordítva.

– Ön mellett az ura így is boldog lehet, – bókol Fuchsné szeretetreméltó mosollyal.

– Az is, kedves Fuchsné, a legteljesebb mértékben. Ha megengedem, mindig mellettem van, csak akkor hagy el, ha akarom. És soha se vettem rajta észre, hogy rosszul érezné magát, vagy hogy nem tudnám kielégíteni.

– Hát te, kis menyecske, – fordul most Keszeghné Deméndyné felé – te mint vélekedel -115- erről? Hagytad már kunyorálni az uradat az ajtód előtt?

Deméndyné biborpiros lett. Könyörgően emelte szemét a nyájasan mosolygó asszonyra: ne bántsatok! Hideghné kacagva vágott közbe:

– Ugyan! – csodálkozik Zsilvölgyiné – hiszen majdnem félesztendeje már az esküvődnek s még mindig mézeshetek? Olgácska, ha egy tapasztalt asszony tanácsát meg akarod fogadni, hallgass rám: tartsd pórázon az uradat és éljetek diétával.

Az asszonyok hangosan felkacagtak erre a szóra. A Hidegh-leányok, akik eddig az ablakmélyedésben suttogtak és nevetgéltek egymással, kiváncsian tódultak hozzájuk:

– Pardon – szól Blanka mennyei ártatlansággal és illedelmesen, szűzies tartózkodással visszavonultak.

A szegény asszonyka most annak örült, hogy az asszonyok társaságából szabadulhat és mohón sietett a leányokhoz.

– Édes Olgácskám – sugja Blanka – mondd el, hogy min nevettetek, hiszen nekünk elmondhatod, mert nagyobbak vagyunk náladnál.

– Ugyan ne affektálj – fakad ki Dóra – mit adod a szentet? Hiszen asszony vagy és mi bizony tudjuk, mi a különbség asszony és leány között.

Ezer szerencséje a kis teremtésnek, hogy -116- ujabban érkező vendégek sorában benyitott Kömley báró Zsilvölgyivel és Fuchs úrral. Olga menekülve repült az édesapjához, átfogta a karjaival és össze-vissza csókolta.

– Anyuskám – becézi mély szeretettel a szőke bárócska – jól vagy, anyuskám?

– Ó, papuska – szól emez panaszos hangon – most már nagyon jól vagyok.

Kömley báró az ujonnan jötteket üdvözölte, Fuchs úr, keményen kidüllesztett mellel, bal öklét a hátához szorítva beszélgetett a hölgyekkel. Olga a Zsilvölgyi gróf társaságában maradt, de ő rá is hálásan nézett. A leányok meg az asszonyok mind olyan rettenetes dolgokat beszélnek, hála istennek, hogy ismét férfi-társaságban van.

A hosszú gróf kétrét hajlik s a küszöbről, ahol álltak, beereszti Olgát a nagy szalonba, melynek gyertyalángjai már kigyúltak.

– Méltóságos asszonyom – szól és cérnaszál hangja szinte megvastagodott – szenvedélyes dohányzó vagyok, de soha se érezném hiányát, ha mindig önt láthatnám.

Deméndyné visszavonta és félve nézett a hórihorgas emberre, akinek fakó arca most nagy tűzben égett. Hirtelen megijedt tőle és szó nélkül sietett a kis szalonba. A gróf utána ment s mikor a felesége mellé állt, már megint az álmosképű vértelen gavallér volt, aki elébb.

Hat óra tájt a nagy terem is megelevenedett. Jött az igazi társaság és pezsgett a tulajdonképpeni élet. Deméndyné megosztotta édesanyjával a háziasszony -117- tisztét s most már, hogy nem kellett résztvenni sem a leányok, sem az asszonyok általános beszélgetésében, jól érezte magát. Egyik-másik igazi barátnője akadt, ezekkel összebujt néhány percre és beszélgetett velök buzgón a jól nevelt, ártatlan leányok kedves dolgairól. A nagy szalonban mindenfelé apró klikkek verődtek össze és váltogatták tagjaikat. A Hidegh leányok rávetették magukat Pali grófra, egy tejfeles szájú, alig húszéves fiatalemberre, ezzel bujtak össze egy óriási páfrány védelme alatt s a diskurzus úgy folyt, mint valami éjjeli kávéházban.

Dehogy is akarom apró képét adni annak a nagyúri társaságnak, mely, mint a stearin-gyertyák a villámosság e korában, szinte hivalgott a régi időkre való visszautalással. A napi események, a turf-históriák, a családi pletykák változatos, kifogyhatatlan sora hömpölygött csoportból-csoporthoz. Ami azonban a legkülönösebb: a férfiak szinte öntudatlanul váltak ki a nők társaságából és tömörültek össze külön politizáló társaságokká. Sajátságos vonás ez, hogy amikor az egyesek szinte a szatyriázisig mindig asszonyokra gondolnak, szoknyák után futnak, ott, ahol a nő pusztán csak társaság s ahol a férfiindulatokat zabolázni kell, egyszerre kiüt minden ember könyökén a blazirtság.

Deméndyné, amint hol az egyik, hol a másik csoportban játszotta szelíd passziv szerepét, elárvult lélekkel epedett a távol levő egyetlen férfi után, hogy elpanaszolhassa neki szenvedéseit s vigasztalást merítsen szerelmes szavaiból. Olyan különösek az emberek, olyan különösek az asszonyok, a legjobb és a legkedvesebb teremtések rózsás ajka közül mintha undok gyíkok formájában peregnének le a szók, hogy iszonyodva kap szédülő fejecskéjéhez: jóságos istenke, hát -118- olyan egészen mások az emberek, mint ő és még valaki?

Az a még valaki boldogan fütyörészve tartott a sikló felé és könnyelmű legénykedéssel mosolygott még a vénecske pénztáros kisasszonyra is. Szabad, a maga ura, este hét óráig. Nem gondolt ki semmi programmot, csak ment át a nagy városba azzal az elhatározással, hogy most kárpótolni fogja magát. Évára gondolt és mindenki másra. Ragyogó nyári délután volt, a Lánc-hídon, mint a katica-bogár sora, vonultak keresztül a nők tarka nyári toilettekben. Majdnem csupa nő, majdnem csupa szép nő. Mintha csak összeálltak volna a fogadtatására, a csábítására. Vére forróbban lüktetett, szatrapának érezte magát. Minden kalap alá nézett, kiválogatta a legszebbet. Igazi aszfaltbetyár módjára járta útját az államtitkár úr. S mire áttért a lánchídon, szinte megrészegedett, már alig tudott magáról.

Évára gondol és cáfolgatja magát: megbolondultál? Azt hiszed, ráakadsz ebben a bolond városban? De csak megrögződött a sejtelem: igen rá fog akadni. Hiszen első ízben is az utcán akadt rá. Itt lesz bizonyára, várja, akarja, hogy itt legyen. Valamikor kártyás korában voltak olyan impúlzusai, amiknek ha engedett, sohase járt rosszul. Most is ebben bizakodik.

De vajon hajlik-e Éva még feléje? Igen, arról meg van győződve. Különben van ő még olyan férfi, hogy egy leányt magába szédítsen.

És átérve a Lánc-hídon, a Dorottya-utca felé tartott. Csodálatos szédület fogta el. Olyan érzés, amilyen kamasz-korában gyötörte, mikor még nem tudta, mi a szerelem. Most már tudja. A kikoplalt vadállat megy zsákmány után. Egy -119- bizonyos vadat kerget, de megragadna mást is. Ahol egy ingerlő nőalakot lát, utána veti magát. Tizet, huszat is szemügyre vett már, kémlelő, provokáló, szemtelen tekintettel. Itt-ott kalap billent meg előtte, mintegy álomittasan viszonozta a köszönést, nem ismerve meg, akinek szólt.

Milyen perzselő az ilyen út. Mikor az ember jár az utcán, kivetkőzve egész mivoltából, pusztán mint hím és a körülötte járókelő nők nem leányok, nem asszonyok, nem előkelők és nem szegények, csak nőstények, kikre rátapad az éhes szem. Mikor elveszti akaratát s csak jár, jár utcáról-utcára cél és szándék nélkül, csak követve valakit, majd más valakit, abban a reményben, hogy zsákmányt szerez és mégis abban a tudatban, hogy a zsákmány úgy sem lehet meg, mert azt már igazán nem teheti, hogy fényes nappal a belvárosban, ahol úgyszólván mindenki ismeri, aszfalt-stikliket kövessen el. De maga ez a kergetés is fél kielégülés, a vér felkorbácsolása a maga elviselhetetlenségében is gyönyörűség, már csak azért, mivel tilalmas és mégis megteheti.

A Kristóf-téren, maga sem tudva, mért, befordul a koronaherceg-utcába. Pedig a váci-utca tele van a sétálók ragyogó, viruló asszonyseregével. Mégis, a koronaherceg-utcában jobban érzi magát. A férfi is megérzi ennek az utcának bűvös hatását. És csakugyan, most, félhat óratájt ez az utca szinte veszedelmes a férfiaknak. Minden talpalatnyi föld egy-egy csábító teremtést hordoz. Mozgósítva vannak valamennyien, itt hömpölyögnek végig a keskeny járókon s anélkül, hogy kiválnának a sorból, megismerni az utca áldozatait a puszta ösztönnel is.

Deméndy kissé magához tér. Szinte ünnepli a viszontlátást. Házassága óta először jár itt s majdnem minden arcra emlékszik. Nini, hát egészen -120- a régiben maradt minden? Amíg ő a házasélet emésztő csalódásait szenvedte át, ez az utca tovább virult és szedte áldozatait? Kiváncsian, sőt némi kegyelettel nézett be a fotografus keskeny kapualjába, ahol a szép leányok egész serege szorongott most is úgy, mint azelőtt, az arcképek nézésének ürügye alatt itt adva kedvező alkalmat a feltünés nélkül való ismerkedésre. Egészen fölvidult, igen, itt megtalálja Évát is, lehetetlen, hogy éppen ő ne legyen itt.

De mintha mégis lehetséges lett volna. Föl-alá rovogatta az utcát már harmadszor, utána vetette magát minden magas, karcsú alaknak, melyben Évát sejtette – nem az volt. Izzadtság lepte el homlokát, a térdeiben szinte megroggyant, a cipő égette.

– Nincs itt – gondolta csüggedve és terminusokat adott magának. – Még egyszer végigmegyek az utcán, ha akkor sem találom, fölhagyok vele.

De a terminus lejárt és új terminust adott, majd megint újat. Úgy, mint néhány héttel ezelőtt Éva vadászta őt, szakasztott úgy birkózott most ő is az ösztönnel, az erőltetett reménykedéssel. Mikor már végkép elcsüggedt, egy ötlete támadt: a párisi udvarba fordult, eszébe jutott az Éva, meg az egész koronaherceg-utcai demimonde cipőszállítója: Wočasek úr.

Wočasek úr a kis vargaasztalnál ült és ugyancsak szorgalmasan dolgozott. Fönt a félszerről is lehangzott a legények kopogása. Az egyik bánatos, mély bariton hangon keservesen énekelt is. Amint Wočasek úr meglátta az előkelő urat, patriarchalis tisztelettel tette le a szerszámot és üdvözölte:

– Hogy ismerem-e a méltóságos urat? Elég sűrűn emlegetem is. Nagyon szerencsés vagyok, hogy méltóztatott kitüntetni szerény üzletemet.

– A cipő a talpamat égeti, Wočasek mester – mondja Deméndy s fáradtan hull a kis faszékre. – Sokat jártam és olyan kutya meleg van. Tud rajtam segíteni?

– Rendkívüli megtiszteltetés, méltóságos uram, szerencsémnek tartom, ha cipőjébe új nemez-talpat tehetek. Ha lehetek oly szerencsés s lehúzhatnám becses cipőjét?

Lehetett oly szerencsés. Műértő szemmel tartogatta kezében és elismerően bólogatott.

– Szép munka, nem tőlem való, de el kell ismernem, hogy szép munka. Méltóságod megbízhatik ítéletemben.

A tiszteletreméltó ember elégedetten simogatta tiszteletreméltó szakállát.

– Köszönöm a kitüntető kérdést, nincs okom panaszkodni. Most van az én igazi saisonom, annyi a munkám, hogy alig győzöm.

– Igenis, engedelmével, méltóságos uram, de én azt tartom, hogy a leányok szebbek, mint a lábak. Ha csak a Dermák Éva kisasszonyra nem gondolok. Ó, az szép láb, az az igazi láb.

– Igaz is – szólt az államtitkár úr, miközben Wočasek úr buzgón szabdalta a nemez talpat, mit csinál Éva kisasszony? Most is önnél dolgoztat?

– Ó – felel Wočasek úr – az én vevőim nem hagynak el, én sem hagyom el őket. Aki -122- egyszer nálam dolgoztatott, az úgyszólván a családomhoz tartozik. Pénz nem játszik szerepet, én nem hagyom el vevőimet.

– Ritkán, méltóságos uram, ritkán. Mióta a méltóságos úr megházasodott, alig láttam. Ó Dermák kisasszony nagyon tiszteletreméltó. Azt hitte, hogy mivel a Méltóságod örvendetes megházasodása folytán nem fizethet, én nem dolgoznám neki, de felvilágosítottam, mennyire félreismer. A pénz nálam nem játszik szerepet és nagyon örülök, hogy Méltóságod kitüntetett engem, mert mondtam is az Éva kisasszonynak, hogy az olyan tiszteletreméltó hölgyet, mint ő, az olyan kiváló férfiú, amilyen Méltóságod, nem hagyja elveszni.

– Ahogy vesszük, – felel nyugodtan Wočasek úr, – ha azt tekintem, hogy az olyan szép nő duskálkodhatnék a pénzben, akkor rossz viszonyok között van, de ha azt nézem, hogy az olyan kiváló nő jól teszi, ha nem veti magát akárki karjaiba, mikor olyan szerencsés volt a Méltóságod figyelmét magára vonhatni, akkor nem kell sajnálnom, hogy muló nehézségekkel kell küzdenie.

– Felejti, kedves mester, hogy én megházasodtam. A házasember már nem igen hajlik a könnyelműségekre.

– Ezt gondoltam én is, méltóságos uram, majdnem ugyanezt. Méltóságodról föl se lehet tenni, hogy akárki után vesse magát most, hogy megházasodott. Méltóságod jellemes férfiú és erős lelkületű, hogy ne mondjam konzekvens.

– Köszönöm, nagyon jól érzem a lábamat. Mennyivel tartozom, kedves mester?

– Szerencsémnek tartom, hogy Méltóságod kitüntetett engem. Erre mindig büszkén fogok visszaemlékezni.

– Korántsem, méltóságos uram, ilyet az ilyen alázatos ember mint én föl se tehet az olyan kiváló uraságról. Hanem a reparatura ráadásul jár vevőimnek és mivel az Éva kisasszony ma is a vevőm, hát…

– Jó, jó – nevetett – hát a Dermák kisasszonynak köszönhetem a reparaturát. Tartozik most magának?

– Csekélység, méltóságos úr, csekélység. Éva kisasszonynak nálam korlátlan hitele van.

– Jó, jó, ha már itt vagyok, hát a talpam kedveért kiegyenlítem a kisasszony számláját. Írja ki, kérem.

– A mai napot ünnepnek tartom, méltóságos uram. Éva kisasszonynak mindig mondtam, hogy Méltóságod nem felejtette még el s most nagyot fog nézni, amikor azt mondom neki: úgy-e megmondtam? Amit Wočasek előre mond, az biztos, mint a halál.

– Hát csak mondja meg neki, hogy véletlenül magához kerültem és mindig szívesen gondolok a multra. Isten vele.

Deméndy meg volt elégedve az eredménnyel. Éva most már tudja, hogy gondol reá és majd módját ejti, hogy találkozzék vele. Hogy eredményt -124- látott, a vére is megnyugodott, egyszerre szabadult a zaklató kábulástól, mely szinte állattá tette. Most már nyugodtan sétálgatott a koronaherceg-utcán keresztül hazafelé, gondolván magában: holnap talán már látom is.

Igen, de ki tudja, mikor megy Éva a cipősboltba? Hátha csak hetek mulva? Amint ez eszébe jutott, ismét elfogta a kábulás. Meg kellett volna mondani ennek a mesternek, hogy értesítse Évát. Tán visszamenne hozzá? Röstelte mutatni, hogy célja van. Amint így bosszusan habozott magában, valakibe beleütközött, hogy a kalapja is a földre hullott.

– Pardon, – mondja gorombán, de csak megáll. Hol is látta azt a félszeg, nyurga suhancot, aki most ügyetlenül a kabátja ujjával törölgeti le a port kalapjáról, fülig elvörösödve és világosan meglátszik arcán a tanakodás: odébb álljon-e vagy szólítsa meg? No lám, hiszen ez Jani, a Dermák Jani, a jó, ostoba fiú, aki sohasem sejtett semmit…

– Nini, Jani barátom – kiált vidáman az államtitkár és a fiúnak nyujtja kezét. – Magába botlottam? Hát máskor nem is látom, hacsak véletlenül bele nem botlok?

Az ügyefogyott fiú e kérdésre mintha megindult -125- volna. Melle lázasan emelkedik és szemét félig gyáván, félig könyörögve veti a nagy úrra.

Nem tudja kinyögni. Az államtitkár egy pillanatra gyanakszik: csak nem züllött el végképpen?

– Nos, csakhogy? Ejnye, Jani barátom, hát már nem tud velem őszintén beszélni?

– Igen, méltóságos úr – mondja melegen a fiú – és mi most is szeretjük, hanem Éva…

– Úgy-e, hogy igazságtalan? – kap Jani mohón a szón – ó én mindig tudtam, hogy Éva nem rossz. Szegény Éva!

Igazán megindító volt a fiú, amint hangja átmelegedett szíve érzésétől.

– Kár – mondja Deméndy – pedig meglátogattam volna önöket, de ha a mamája haragszik rám, akkor nem tehetem. Azt gondoltam, ha az ember megházasodik, azért csak megmaradhat jóbarátnak, nemde?

– Kár, igazán kár. Hát isten áldja, barátom, ha valamiben szolgálatjára lehetek, keressen fel, örülni fogok. Vagy látogasson meg, ha nincs is szüksége rám. Úgy, mint jó barát, a feleségem -126- is szivesen fogja látni. És mondja meg Évának, hogy a régi barátsággal gondolok rá – tudja, úgy mondja neki, a régi barátsággal s meglátogattam volna, ha a mamájok nem haragudnék rám. Megmondja?

Kezet nyujtott s a fiú alig tudta elereszteni. Könny állott a szemében, annyira meg volt indulva. A kutya bensőségével nézett az előkelő úrra és zavarában köszönésképpen azt hebegte:

Így, most már igazán rendben van a dolog. Éva még ma értesítve lesz, meg fogja érteni üzenetét. S megint az öccse közvetít közöttük, úgy, mint régen. Nem rossz. Ez a fiú nagyon használható s van benne valami vígjátéki elem is. A gimnazista mint kerítő!

Boldogan sietett hazafelé. A lelkifurdalásnak minden nyoma nélkül, hogy a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé. Kömleyéknél már eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.

A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc mulva az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához simulva rebegte:

– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk és nem háborgat senki.

Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a tiszta ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok ugyanazok, a betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha megóvná méltóságát, de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető fekete szemek villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női mellkasból. Ah! A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a szobában: nem látják mások is?

Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó, nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja, hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj, öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.

De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A szép, tudni vágyó, szánalomra -129- és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy, mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze van. És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a kuglófot.

A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki a betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett ilyenkor, hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban különös elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól kezdett beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a kisasszonyoktól, akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is csak este látja, soha nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a leányok sokszor lefogják maguknak és viszik magukkal sétálni, meg színházba is. Ő még nem volt az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert szegény volt? Bellág maga is közönséges rongyos munkásember volt fiatal korában s bizony a műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs senkije, semmije, úgy-e, ez szomorú állapot?

E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes mennyiségű kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel hallgatta. S mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, -130- a bús asszony egyszerre csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman mondja:

– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára teremtett orvosságot.

Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem értett meg, de magában megreszketett tőle. Egyszer a térde véletlenül odaért a Bellágné térdéhez, nyomban visszahúzta, de az asszony közelebb húzódott hozzá és szorosan hozzátapasztotta térdét Janiéhoz. Forró pirosság öntötte el a fiú arcát, az asszony meg tágranyílt, erős szemmel nézte.

– Nagyon meleg van – mondta Bellágné és a nyakán megnyitotta a ruháját – nézze csak, hogy izzadok.

Dehogy izzadt. De Jani kénytelen volt odanézni, a telt erős nyak alatt ékalakban egy asszonyi mellnek vakítóan fehér részletét látta. Az első női meztelenség. A fiú egész valója háborgásba jött. Szenvedett, kiáltani szeretett volna, de lesütötte szemét és vergődő lélekkel mutogatta tovább a betűket. Bellágné meg nézte, nézte, majd egyszerre minden látható ok nélkül hangosan ráütött a fiú kezére.

Azóta a Jani fiú meg volt babonázva. Zsongó, sajgó érzés töltötte el állandóan a szívét. Mindig csak az a fehér mellkas lebegett a szeme előtt és lélegzete elfulladt. Iskolában nem tudott figyelni az előadásra, mindig Bellágné mellett ült és nézte nyitott ruháját. Ha fölszólították, összerezzent, elpirult, hebegett, dadogott és nem értette, mit beszélnek hozzá. Otthon csak azért ült most Kantja mellé, hogy zavartalanul átengedhesse magát álomképeinek, mert kedves, drága és kéjes volt neki a fájdalmas ábrándozás. Alig -131- várta, hogy ismét hozzá mehessen, de amikor itt volt az ideje, szívdobogva, remegve sóhajtotta: bárcsak ne kellene hozzá menni soha!

– Bellágné, Bellágné – szólongatta egyre magában. A német könyv fekete sorai közül tágranyílva, erősen, parancsolva meredt rá a ragyogó asszonyi szem: vajjon mit parancsol neki? Az asztal mellett ül Dermákné és hímez. Száraz, barázdás arca kemény, rideg és szomorú. Házbérgondok gyötrik. Az ajtón keresztül néha egy-egy hangos kacagás hangzik be: Sárika mulat Haas úrral, aki igen tréfás ember és vacsorára hívja Sárikát. Éva pedig még nincs otthon, holott már nyolc óra van. Nyár van, az ablakok nyitva vannak. Ezzel argumentált a mama Éva ellenében, mikor ez kikelt az ellen, hogy Sárika a szobaúrral egyedül van. Nyitva van az ablak, annyi, mintha a nyilt udvaron volnának együtt.

Miért ne legyenek egyedül együtt? A szerelemről a fiú sokat hallott már, a léhaságokról is. De ezeket csak másokkal való vonatkozásban tudta elképzelni. Hogy a huga vagy a nénje ilyesmire vetemedhetnének, képtelenség. Bellágnéra sem tudott ily módon gondolni, egészen megfoghatatlan volt előtte, hogy ez az asszony is kapcsolatba volna hozható azokkal az ocsmányságokkal, miket a fiúk beszélnek. Mégis, mikor Sárika kacagását hallotta, összerezzent és arra fülelt. Dermákné egykedvűen folytatta munkáját, az ő lelkét egy kisértet árnya borította be: a házbér, amely nincsen kifizetve.

Egy alak suhan el az ablak mellett, magas, hajlékony, gyors és dacos. Éva hazajött. A fiú szíve megdobban, maga sem tudja miért. Át kell adnia a Deméndy üzenetét. Úgy érzi, hogy Éva megörül majd neki, mégis fél, hogy megharagszik. Tán titokban súgja meg, hogy a mama ne hallja? -132- Még töprenkedik rajta, mikor Éva benyit a szobába és köszönés helyett azt mondja:

– Semmi közöd hozzá, – mondja tompán, munkájából föl se tekintve Dermákné.

– Az a gyerek utóbbi időben sokat költ, – folytatta Éva, gépiesen a könyvszekrény párkányára nézve, melyen nem volt kenyér – egy hónapban új szoknyát vett, meg ezüst karperecet. Nem kérdezte anyám, honnan vette a pénzt?

– Hát te megmondtad, honnan vettél három pár cipőre, meg egy drága új ruhára pénzt? – harsog most föl Dermákné. – Maholnap a háziúr kidob a lakásból, te pedig cifrálkodol és még a testvéredet gyanusítod?

– Ne beszéljünk rólam, – felesel Éva tovább, egészen nyugodtan öltözködve át. A Jani fiú látja meztelen karjait és nyitott mellét s hirtelen beletemetkezik a könyvébe. Ezelőtt sohase gondolt arra, hogy ne nézzen nénjére, mikor öltözködik. – Arról az ostoba kölyökről van szó. Ha nem tudja, majd megtudom én, hogy honnan szerezte ezeket a dolgokat.

– Hát borravalókat kapott, mert sokat liferálnak és a kuncsaftok szeretik és adnak neki borravalót, – mondja most csöndesen Dermákné. Elejét akarta venni, hogy Éva csakugyan kiderítsen valamit.

– És anyám elhiszi ezt? – kérdi Éva élesen – majd a maga lelkén szárad ez a szégyen.

– Csak ráadás lesz, – véli csipősen Dermákné – nem a tisztességedre szorulunk, inkább azon gondolkodnál, mikép fizessük ki a házbért. Holnap megint jön a házmester és akkor a jó Isten tudja, mi lesz velünk.

– Ha csak egy csöpp tisztességet éreznél a családod iránt, elmennél hozzá.

– A háziúrhoz, – mondja tétova hangon Dermákné és nem mer a leányára nézni. – Megmondanád neki te, hogy ne zaklasson bennünket.

– Úgy, – nyújtja a szót Éva, – aztán miért én, miért nem megy hozzá anyám?

Dermákné reszket dühében. Szeme rávillog a leányra, de csak türtőzteti magát és csöndesen mondja:

– Értem anyám, értem, – mondja és egyre kacag magában – legyek kedves és szeretetreméltó úgy-e? A háziúr fiatal ember, hátha feleségül vesz? Úgy-e, csak erre gondol anyám, vagy, hogy egy fiatal hölgy kérését a fiatal ember egész önzetlenül teljesítené. Jó volna, de ebből nem eszünk.

Dermákné látja, hogy minden hiába és ismét pattogni kezd. Hogy neki úgyis mindegy, egy szép reggel elmegy és hírét se fogják többé hallani, akkor aztán forduljanak föl valamennyien.

Ettől aztán inába szállt a fiúnak a bátorsága. Csakugyan, ő? Kicsoda ő? Arra gondolt, hogy Bellágné, aki olyan jó és érdeklődik a viszonyai iránt, ha megtudja, milyen bajban vannak, ad neki kölcsön a házbér fizetésére. Az első kétkedő hang azonban elvette bátorságát, hitét is abban, hogy ő tudna valamit végbevinni. -134-

Dermákné pedig folytatta kifakadásait. Az Éva jöttét hallván, lassan besompolygott Sárika is, arca pirosan, halványan foltos volt és tenyerével lopva törölgette is. Megállt az ajtó mellett az ablaknál, úgy hallgatta nagy gyönyörűséggel a mama veszekedését Évával.

– Igen, – mondta Dermákné mély, szinte gyűlölködő keserűséggel – amikor szegény anyádról van szó, adod a finnyást. A házbérért nem akarod magad megalázni, de honnan vetted a cipőket? Miből fizetted a ruhádat? Adjuk az erkölcsöset, mikor irígyled szegény testvéredtől azt a rongyot. Hát az utcára vessenek bennünket, meztelenül járjunk? Éhen haljunk? Akkor volna neked csak ünneped.

Éva már a szokott taktikájához nyúlt. Dúdolva leült az asztalhoz és belefogott a regényolvasásba. Dermákné tovább ontotta a ráfogásokat és szitkokat leányára, szegény Jani befogta mind a két fülét s belevájta magát a betűkbe. Sárika lassan, lopva odasomfordált az asztalhoz és könyökére terpeszkedve, úgy hallgatta nagy kéjjel az édes anyját.

Ez közben szünetet tartott, de elméjében új fordulatok után vadászott. Az ilyen szünetet felhasználta Jani, úgy gondolta, hogy ezzel eltereli a beszélgetést, nekidurálta magát egy párszor, végre süket hangon mégis csak kibökkentette:

– A városban találkoztam a méltóságos úrral, megállított, megszólított.

– Nos aztán? – kérdi Éva és közömbösségre kényszeríti a hangját. -135-

– És még mert téged megszólítani az a – gazember! – fakad ki Dermákné.

– Azt mondta, – folytatta akadozva Jani – hogy a régi barátsággal gondol reád, azt mondta, hogy így mondjam meg neked és hogy meg is látogatott volna, ha a mama nem haragudnék reá.

Jani, a mondókájának a végére érve, ismét a könyv fölé hajolt, azt hitte, most csapnak majd össze feje fölött a hullámok. De vihar nem tört ki, ám az az érthetetlen csönd, amibe szavai után merültek, még jobban megijesztette. Éva letette a könyvet és mereven bámult öcscsére. Ha egyedül volnának, ezer kérdéssel faggatná. Így csak nézett reá, megkövesülve.

Dermákné pedig épp úgy meredt Évára. Mit érzett, mit gondolt, én bizony nem tudnám megmondani. Mondhatom-e, hogy mivel a Jani ujságát menten belekapcsolta a házbérproblémába, becstelen, haszonleső a gondolkodása? Pedig az volt az első gondolata, az utolsó is. Hogyan, miképen – nem tudom, az anya is csak úgy elértette ennek az üzenetnek az igazi értelmét, mint Éva és rögtön a házbérre gondolt. Nincs többé házbérgond.

Perceken át tartott ez a kínos csend, csak Janinak üres és baljóslatú. De ez a néma sora a perceknek megváltoztatta egyszeribe a Dermák-családban az erő- és érzelmi viszonyokat. A kis Sárika elunta magát s valahogyan krákogni kezdett, Dermákné erre fölriadt merengéséből és feléje ütött a kezével. Éppen tarkón érte az ütés és Sárika meglepetten, rémüldözve ugrott fel a helyéről.

– Itt vagy? – kiáltott rá legrikácsolóbb hangján az édes anyja. – Hogy mertél egyáltalán bejönni? S ebben a szoknyában? Miért -136- nem vetetted le? Nem meg van-e neked tiltva, hogy a szobaúrhoz bemenj? Ha ez mégegyszer előfordul, összetöröm a csontjaidat és kilöklek, hogy sohase szeded össze magadat. Szégyen és gyalázat, az ilyen nyomorék kölyök leány már a legények után jár. Csitt, egy szót se, régóta nem tetszik már a viselkedésed. Vigyázz magadra, hogy valami gonoszságon ne érjelek. Vagy mondd csak, honnan vetted ezt a karperecet?

Sárika egészen el volt képedve. Nem érti, hát fölfordult a világ? Mért jár most ő rá a rúd? Az előzményekben bízva, szemtelen hangon iparkodott megtartani pozicióját:

– Hát a mamából is beszél már az Éva irígysége? Összespóroltam, már sokszor mondtam.

– Hazudni mersz? Nekem akarod mondani, hogy te spóroltál? Ugyan miből? Aztán itthon nincs kenyér és te ezüst karperecekre spórolsz? Add ide rögtön.

– Tüstént ide adod! – rivall most rá Dermákné és fölkel, megfogja a kisleányt a könyökénél és isteniesen megrázva, letépi róla a karperecet. – Így ni, majd adok én neked karpereceket vásárolni. Aztán vigyázz magadra, ha csak egy szóval elárulod, hogy rossz úton jársz, kidoblak, mint a kutyát!

Ezeket pedig mondván, Dermákné mintegy elismerést keresve néz Évára. Ez nekipirulva, lesütött szemmel úgy tesz, mintha ügyet sem vetne a csetepatéra. Érti az édes anyját és tudja, hogy a Deméndy üzenete már is megszerezte neki régi pozicióját a családban. Nem tudott neki örülni.

– Hova mégy? – kérdi tőle Dermákné lágy, gyöngéd hangon. Éva fölütötte fejét, úgy -137- nézett az anyjára. Leküzdötte magában a keserűséget és iparkodott nyugodtan felelni:

Jani mindenkor engedelmeskedett neki, most azonban bizonyos mohósággal. Az együgyű fiú is megérezte, hogy nem a széket kívánja Éva, hanem a vele való beszélgetést.

– A Dorottya-utcában, – felel Jani zavartan, attól félt, hogy a nénje kérdezi: mit kerestél a Dorottya-utcában, erre pedig nem tudott volna felelni. Amióta Bellágnénak olyan melege volt, a szegény fiú nem vágtat egyenesen haza, hanem ellenállhatatlan kószáló vágytól gyötörve, nagy kerülőkben bolyongja be a legnépesebb utcákat, jobbra-balra nézegetve: valami isten csodájánál fogva nem találkozik-e szemben Bellágnéval?

Éva azonban nem kíváncsi erre. Azt akarja, hogy apróra mondjon el neki mindent. Ő köszönt-e előre az államtitkárnak? Nem? Mit gondol, igazán szívesen beszélgetett-e vele, vagy csak úgy, udvariasságból? És úgy mondta-e: a régi barátsággal? És azt mondta-e, hogy szószerint mondja ezt neki?

Nagyot sóhajtott, mikor töviről-hegyire kikérdezte a fiút. Igen, tehát beteljesedett. Deméndy találkozni akar vele, keresi is. A Dorottya-utcában volt, még pedig a Gizella-tér felől jövet. Tehát nem a klubban volt, hanem a Koronaherceg-utcában. Arra jár, hogy vele találkozzék. Most már mindent tud és aszerint fog cselekedni.

A Jani fiú mellette áll és szintén elgondolkodva -138- néz a rácson keresztül. Együgyű, becsületes lelke érzi, hogy nénje most arra a szép, nagy emberre gondol és találgatásában tisztelettel visszahőköl e gondolatok boncolgatásától. Valami nagy, tiszta tragédiát sejt, egy nagy úr szeret egy szegény leányt, le kell mondaniok egymásról és csak a távolban dobog egymás felé a két szív. Szegény Éva és szegény méltóságos úr!

S amint ennek a képzetnek átengedi magát, egyszerre csak ismét szemben látja magát a méltóságos úrral, aztán a Koronaherceg-utcában, ahol minden asszonyban Bellágnét sejtette és egyszerre csak ismét rabja az igézetnek: a kis udvari szobában ül a kis asztal mellett, mellette a gyönyörű asszony, amint ránéz, különös, nedvesforró tekintettel és látja fehér mellét és érzi a térde érintését… A szegény fiú behúnyja szemét és kéjes borzongással hajol a rács fölé: Jó volna leugorni innen és elterülni és meghalni, a föld alá kerülni és sohasem látni többé azt a fehér mellet, azokat az igéző, rejtelmes pillantásokat!

Az ablakon keresztül pedig kiszól egy sohse hallott, gyöngéd, szerető hang:

Éva maga is csodálkozott, hogy mennyire hidegen hagyja kínos reménységének beteljesedése. Sem öröm, sem boldogság, sem szerelem, sem izgatottság. A tisztviselő sem megy közömbösebb lélekkel a hivatalba, mint ő indult a biztos találkozás elé. Mindössze még gondosabban, még válogatottabban öltözködött, mint máskor. És ami eddig nem történt soha, az édes anyja segített neki és megigazította hátul a szoknyája ráncait. -139-

Az éjszaka eléggé alaposan átgondolta a mai nap programmját. Hideg és csábító lesz, ez volt eltökélt szándéka. Nem adja magát oda az első hívó szóra, ó, ennyire olcsón nem adja magát. Hadd könyörögjön, hadd alázza meg magát, mielőtt vesztébe rohan. Mert ezt a gondolatot most is tartja, Deméndyt tönkre akarja tenni, legalább a családi boldogságában. Bizonyítékot szerez és ezt szemébe vágja annak a csöpp asszonynak, akire gyűlölet nélkül nem tud gondolni.

A tegnapi ujságot már látta, abból tudja, hogy a Házban ma is érdekes ülés lesz. Deméndy bizonyosan ott lesz, mert még mindig a belügyi tárcánál tartanak. Sőt lehet, hogy beszélni is fog, mert nagyon rájár a rúd a megyei gazdálkodásra és egyre előhozakodnak szabálytalanságokkal, erőszakoskodással, sikkasztással és zsarolással. Csak el ne jönne a felesége is! Azaz bárcsak jönne! Nem volna rossz, ha a szeme láttára csábítaná el az urát. Ez volna az igazi megoldás. Bonyodalom és katasztrófa egyszerre.

Végigment az Andrássy-úton, azt gondolta, hogy a Károly-körúton keresztül egyenesen az országházba megy. De nem tudott akaratának engedni. Ösztöne bevitte a fürdő-utcába, az Erzsébet-téren keresztül a koronaherceg-utca felé. Pedig igazán nem akart oda menni. Szép, nyári nap volt, az Erzsébet-téren néhány szegény tüdővészes ember ült a padokon, egy-két dologtalan leány, állás nélküli bonne, vagy boltos leány, ezek orvul, irigykedve néztek a pompázó, előkelő úrileányra, aki egyenletesen, meggondolt léptekkel, rájok sem nézve, halad a téren keresztül. Messziről egy ifju ember törtetett utána, amolyan kezdő aszfaltbetyár, akit a feltünő szép alak vállalkozásra biztatott, de mihelyt utolérte és -140- pillantása az Éváéval találkozott, nyomban megjuhászkodott és oldalt kitért.

Már ott volt az utcában, mely második otthona, mikor arra eszmélt, hogy kár volt ide jönni. Ismerősök megállíthatják s amúgy is késő van, a képviselőházban mostanában sokan látogatják a karzatot, hátha jegyet se kap? A zsibárus-utca sarkán csakugyan látott egy ismerős arcot, de ez nyomban befordult az utcába, mihelyt őt meglátta. Domokos volt, a Wočasek legénye. Ugyan, ilyentájt, tizenegy órakor mit csinál ez az utcán, hiszen dolga van? Némi feleletet egy éktelenül nagy piros szalmakalaptól és kiáltóan sárga blousetól kapott: Mészáros Gizi kisasszony jött ki a főposta-épületből, a kezében levelet tartott. Tehát apróhirdetés? gondolja Éva és megvetően bigyeszti le ajkát. Egész sereg leány mulat azzal, hogy az apróhirdetések útján bogozgat összeköttetéseket, irat magának poste-restante, felel is ugyanilyen módon és a távolból bizonyos nimbuszt szerez előbb magának, mielőtt a valóságban boldogítja a szerencsétlen gavallért. A főposta poste-restante rekesze csupa ilyen viszonyokat közvetít, melyek illuziót adnak a férfiaknak azzal, hogy «tisztességes» leányt hódítanak.

Szerencséje volt, nem állította meg senki. Hogy egyik utca-sarokról a másikig egyre követte valaki, azt már föl se vette. Áthaladt a Ferenciek-terén, az egyetem-utcába, onnan tért ki a muzeum-körútra. Furcsa, ez a Gizi meg van-e duplázva? Megint csak maga előtt látta, alig tíz lépésnyire, a zsebéből kilátszott még a beléje gyűrt levél csücske, úgy sietett lelkendezve a kocsiúton keresztül, mintha valaki kergetné. De inkább ő kergetett valakit: Domokos épp most fordult be a technika udvarára és Gizi némi habozás után letett róla, hogy oda is kövesse. -141-

Éva még észrevette, hogy a legény egy falkiszögelés mögé lapulva visszatekint s mikor látta, hogy üldözője nem követi többé, lélekszakadva rohant vissza az utcára és szemét mindenfelé jártatva, kereste, akitől futott. Éva már befordult a Sándor-utcába s mintha a szíve most valamivel lázasabban dobogott volna.

A középső kapu előtt a rendőrtisztviselőn, néhány kopottruhás fiatal emberen kívül két elegáns fiatal leány lézengett, a Bellág-leányok. Csüggedten álltak a fal mellett és meredtek maguk elé. A céltalanság lerítt róluk és szendeségükben, finom egyszerűségükben valóban szomorú látvány voltak. Éva is megsajnálta őket s szerette volna megkérdezni tőlük, mi bajuk, de csakhamar magától megtudta. Nem kaptak jegyet s most nem tudnak mit csinálni a délelőttjükkel.

Éva azonban kapott. Megfoghatatlan, de kivételes esetekben mindig előkerül még egy hely valahonnan, csak embere válogatja. Az is inkább psichologus, mint öntudatos tény, hogy míg a kapus könyörtelenül utasít vissza akárhány úrinőt, aki a főkapun át akarna a házba jutni, addig az Évák meg a Gizik mindig akadálytalanul suhanhatnak be a tilos bejáráson. A két Bellág leány félő irigykedéssel nézett a büszke leány után, aki oly biztonsággal haladt föl a lépcsőn, hogy a kapus, mire észretért azon vette magát, észre, hogy szalutált, holott azt akarta mondani: erre nincs bejárás.

A kis karzati ajtó föllebbentésével Éva általános moraj, kiáltozás és kavargás közepette megy a helyére. Odalent élvezik a felháborodást. A miniszter kissé sápadtan, de jeges nyugalommal áll a helyén és míg a felháborodással megbirkózik az elnöki csengő, nyugodtan cukrot szopogat. A karzatnak ma meglehetősen idegen képe van, egy -142- honti küldöttség terpeszkedik egy egész soron végig, éppen a honti állapotok okozták a kavarodást, azonfelül a középső karzaton egy nagy idegen társaság lesi az izgalmakat: egy fiatal képviselő rokonsága és baráti köre, akik meghallgatják a szűzbeszédet, mely ezután következik.

Éva gépiesen integet jobbra-balra, néhány ismerős mégis csak akadt, sőt gyakorlott szemével egy egész csomó jövendő ösmerőst is felfedezett. Fiatal, többé-kevésbbé jól öltözött leányok, akik kottát vagy könyvet tartogatnak az ölükben: minden esztendőben ilyenkor nyílnak ezek a friss karzati virágok, akkor, mikor a szinésziskolákban befejeződnek a vizsgálatok. Rendesen a postán kapnak két karzati jegyet: a jó isten tudja, kinek jutott eszébe, hogy ezzel kedveskedjen nekik, de nemsokára megtudják ők maguk is.

A belügyminiszter végre szóhoz jut és valamit mond, amire a jobboldal hangos kacagásra fakad. A hontiak megdöbbenve néznek össze, aztán ők is kacagnak. A baloldal lármázna, de ott is kacagnak, úgy, mintha gúnyos kacagás volna. Denique, a miniszter megnyeri a csatát, mint annyiszor máskor, mikor a legmegdöbbentőbb adatok hatását megerőtleníti egy találó elmésséggel.

Éva az államtitkárt keresi. Csakhamar ráakad. A legszélsőbb helyen, közel az ujságírók karzatához, ül egy szélsőbaloldali képviselővel és azzal hevesen vitatkozik. A két férfiú egészen belemelegedett az ügybe és kikelt magából. Végre is az államtitkár vállat von, az ellenzéki honatya a kezével olyan mozdulatot tesz, amely azt mondja: hát akkor legyen úgy, többet nem tehetek, s izgatottan elválnak. A baloldali úr arca még piros és haragos, amikor lemegy a völgybe -143- ott aztán, minden átmenet nélkül a gukkerjéhez nyúl és a szomszédját figyelmeztetőleg meglökve, figyelmesen néz a karzatra.

Deméndy a miniszter mögé ül és élénken beszélget vele. Éva is megdöbben, föl se nézett a karzatra. Keserűség kél a szívében, de alig érlel meg benne a gondolat, hogy Deméndy egészen megváltozott, valaki titkolózva hajol le hozzá és egy cédulát csúsztat a kezébe. A szíve nagyot dobban, figyelmesen tekint le a szónokra és csak néhány perc mulva bontja szét a cédulát, melyen a jól ismert kúsza írásvonalak csak ennyit mondanak: Vártam és várom.

Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas, ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?

Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte állandó alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes ábrázatú öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette, hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve a karzatra -144- nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja, kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel a szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne várakoztassa.

Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé. A keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már megnyílt és belép rajta Deméndy.

Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé, aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e szókat:

Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára hajtotta fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy eladott leány, akinek nincs önálló akarata.

Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most valami kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és meghatottan csókolta le könnyeit.

– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat okoztam? -145-

Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte könnyeit.

– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába kapja és csókjaival elborítja arcát.

Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi szerelmesének és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait, önkéntelen parancsoló modorban, mely lenyügözően hatott Évára.

– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után, és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl – ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz. Igen, ott várj meg. Jó lesz?

– Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.

– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem, aztán sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy órára ott leszek.

És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó, vérforraló csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát, nagyot lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.

Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele, mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a cselekedete lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a találkozást a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában, most se boszú, se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú -146- dologtalanság után állást kapott volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák Éva, a Deméndy Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg azzá, aminek mások nézték: a pénz nyomorultjává.

Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van, ezzel jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az utcán, akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen megérzik a nyár. A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra felé éppen csak a boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy elkésett iskolásleány vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan, elgondolkodva fordul be a Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a kirakatok üvegében, átvág a koronaherceg-utcába és ott befordul a Harisbazárba.

Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron négy tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik be az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok, megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok, facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd utáni fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A belváros kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság szolidsága szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság feslettségével, fásultságával.

Régen volt itt Éva, egy kicsit idegennek érzi magát. Egy lompos, szép leány szolgál föl és ellenséges alázattal kérdezi, hogy bort parancsol-e vagy sört. -147-

– Vizet – felel Éva nyersen és elpirul. Egy pohár sörre már nem telik a pénzből.

Ketten ülnek még az asztalnál. Az egyik a húsnál tart, a másik már a fogát piszkálja. Ahogy az idő éppen összehozta őket. Az egyik tisztességben kopott alak, a másiknak ki van festve az arca, ragyogón lakkos a cipője, de avult, fesledező a szoknyája. Évától mind a kettő áhitatosan elhúzódik. Imponál nekik a ruhája és dehogy is gondolnák róla, hogy csak harminc krajcár csörög a zsebében. A szomszédos asztalnál, úgylátszik, törzsvendégek állandó társasága mulatozik. Sörös üvegek is állanak ott, az egyik meg fagylaltozik is. Fiatal, rövidszoknyás leányok, férfiakról beszélnek, orfeumokról és egyéb ilyenekről. Olykor meghalkul a hangjuk s utána hiszterikus kacagásban törnek ki.

Éva hamar végez. Az egyik szomszédja már előbb távozott, félszeg hidegséggel biccentve fejével, a másik ott ültében elaludt. Évát is álmossá teszi a látása, meg a melegség. Mögötte egy éltesebb hölgy ül, bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben, elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:

Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.

Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla: -148-

Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába. Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és mindenkinek fájhat a foga.

Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.

– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót, édeskésen bekiáltja:

Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony, aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni. -149-

– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.

– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével lehetett a belső szobába jutni.

Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép leányok, asszonyok arcképeivel.

A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani. Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.

Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet, széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel. Fürdőszoba is nyílik oda.

Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt. Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig -150- füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.

Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét. Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat. Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:

Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve odaszól az anyjának:

Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a gangra és nézi, nem jön-e már Éva?

– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?

Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre mindig hajló Dermákné -151- most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését, aki most már haragosan kifakad.

– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!

Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.

A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban, ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit mond.

S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy hangon mondja:

Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:

És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos, anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.

Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az ökle és azt kérdi magától: minek is él?

Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék, becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is oldódott.

Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet. Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán, hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak, jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó hozzájuk.

Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, -153- hogy türelmetlenül vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után. Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva. Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.

Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta, hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.

De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se rezzen, mikor az ura jöttét hallja.

Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik magában.

Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.

– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam senki.

– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy szeressed.

Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.

– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni és meg fogsz bocsátani.

Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja az asszony leányos haját és biztatja:

– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.

– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna ám.

– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az arcát.

– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának, hanem az utcán szedi föl a leányokat.

– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább beszélt és rólad is…

– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit rólad mondott, az még csufabb.

– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz, mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a -156- leányok is, de én ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így visszaélsz az én tudatlanságommal.

– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?

– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted velem – ó istenem, nem merem kimondani…

Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát, mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van vele?

– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha elhittem volna.

– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is, rosszat hittem.

– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd -157- meg, hogy máskor rá se hallgatsz ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?

– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul – igazán nem haragszol?

– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.

– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen hangulatot változtatni.

– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával, mert félek tőle.

Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.

– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban szeretlek?

– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban a te ügyetlen kis feleségedet.

Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi -158- a külső szín alatt a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik, de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször a feleségedet.

– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt mostanában.

– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát. Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?

– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?

– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert még nem mondtam el mindent.

– Tudod, édes uram, mikor mama azt a rettenetes dolgot mondta, hát én… én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam, hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel én nem akarok többé együtt lenni.

– Ó istenem, – folytatja megborzongva Deméndyné – senkisem gondolkodik így, az asszonyok, akikkel érintkezem, mind tudják az urukról, hogy milyen volt és nem érzik a szégyent, mind szennyesek, mind megalázottak és a férfiak is mind olyanok és nekem ebben a világban kell lennem és kinevetnek érte. Édes uram, drága uram, ha te is… ha te is…

Iszonyodva rejtette arcát a férfi mellére, majd ösztönszerűen ellökte magától. Hirtelen szökéssel leszállt az öléből és magasra emelt fejjel, elváltozott hangon ráparancsolt Deméndyre:

És az államtitkár, mint a szolga, lehajtotta fejét és halk, engedelmes hangon mondta:

– Ó, rendkívül örülök a kiváló szerencsének, Éva kisasszony, rendkívül örülök, a Deméndy méltóságos urasághoz is volt rendkívüli szerencsém és neki is mondtam, hogy már régen nem volt szerencsém Éva kisasszonyhoz.

– Ó, kisasszony, de szót sem érdemel olyan kiváló úrnál, hogy leereszkedett egy szegény cipész boltjába, de nekem megtiszteltetés, kiváló megtiszteltetés volt, nem az, hogy kiegyenlíteni méltóztatott a kisasszony számláját, hanem, hogy lehettem oly szerencsés a cipőjét kijavítani.

– Ah, a számlámat is kifizette? Hiszen akkor nincs is tulajdonképen dolgom önnél. Én is épen számla miatt jöttem.

– Fölösleges, teljesen fölösleges kisasszony, méltóztatik tudni, én nem a pénzre nézek, hanem a rendelésre. Minél több rendelés, annál több munka és a munka az igazi kincs, nem a pénz.

Éva háttal állt az ajtónak, az érdemes mester pedig a rendes helyén ült. Az ajtó megnyílt, valaki belépett, de mire Éva visszafordult, az a valaki ismét becsapta az ajtót és eliramodott. Éva nem tudta, jól látott-e, olyan gyorsan tünt -161- el az alak. Hirtelen ő is fölrántotta az ajtót és szétnézett. A Kígyó-utcai kapualjban még látta az eszeveszettül szaladó kisleányt és megismerte:

– Sárika! – kiáltott utána, de az, ha hallotta is, észnélkül tovább menekült és eltünt.

– A huga? – kérdi Wočasek úr és becsületesen emeli tisztes arcát Évára, – a Sárika kisasszony a nagysád huga?

– Hát a Sárika kisasszony, igaz, hiszen a neve után mindjárt gondolhattam volna, hogy mélyen tisztelt nagysádnak a huga, vagy legalább is a rokona – nem is tudom, hogyan nem jutott eszembe – tehát röviden Sárika kisasszonyhoz tegnap volt először szerencsém, bemutatta magát, hogy ő Dermák Sárika és biztos alkalmazása van a zsibárus-utcában, meg is győződhetem róla és hogy akarok-e neki részletfizetésre olyan szép cipőt eladni, amilyet a kirakatban látott. Fix alkalmazásban van? gondoltam magamban, akkor nem adok cipőt. Kérdeztem: hogyan lehettem olyan szerencsés, hogy hozzám fordul, holott más üzletek is vannak itt a bazárban is, másutt is. Erre a Sárika kisasszony azt mondta, hogy egy jó ismerősétől hallotta, hogy hitelbe dolgozom. – Tévedni tetszett az ismerősének, mondottam, mert én hitelbe dolgozom ugyan, de nem részletlefizetésre. Szabadna tudnom, ki a -162- mélyen tisztelt kisasszony jó ismerőse? És akkor a kisasszony azt mondta, hogy a Kovács Selma. – Ah, a Kovács Selma? Az más. Ha a Kovács Selmának jó ismerőse, akkor nem mondom, hogy nem foglalkozom a dologgal. Mindjárt mértéket is vettem és azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma meg fogom neki mondani, hogy elvállalom-e, mert én egyenes ember vagyok és nem hitegetek senkit. Aztán mindjárt küldtem Kovács Selmához, aki igen jó, megbízható vevőm, kaszirnő a nyugati pályaudvar-kávéházban, ott tudakozódtam a kisasszony után és igen jó felvilágosítást kaptam. Persze, ha tudtam volna, hogy mélyen tisztelt Éva kisasszony hugához van szerencsém, nem is tudakozódtam volna.

– Wočasek úr, – szólt Éva – a dolog éppenséggel nincs rendjén. Ha jó barátságban akar velem lenni, nem fog a hugomnak cipőt csinálni. Érti? Megtiltom, nem akarom, ez a leány még gyerek, inkább megfojtom, semhogy rossz útra engedjem térni.

– Bölcs beszéd, kisasszony, nagyon bölcs beszéd és én ezért még jobban tisztelem, mint eddig. Ha még gyerek, akkor vigyázni kell rá. Én is úgy láttam, hogy tapasztalatlan gyerek, az öltözete nem olyan, amely bizalmat gerjesztene, azért nem is mentem mindjárt bele az alkuba.

– Ne tessék haragudni, kedves kisasszony, ezen a kis vargaszéken az ember sok mindent tapasztal. A kis leány, ha egyszer el van csavarva a feje, megy a maga útján, akár én csinálom a cipőjét, akár más, föl nem tartóztatja bizony -163- senki. Mert ilyen, kérem alássan, a szerelem, tessék elhinni, nem bír vele az ember. Itt van például a szegény Domokos, azaz, hogy nincs már itt. Kár, igazán kár, sok mindent tanulhattam volna tőle, én, öreg ember létemre. Hanem az a Gizi nem ment ki a fejéből. Egy darabig bírta, aztán csak rendetlenkedett, végül egészen elmaradt. Az utcán kódorog az után a leány után. Össze is állt vele, egy hétig békességesen együtt is éltek, aztán a Gizi ismét rossz fát tett a tűzre és megszökött tőle. Majd megint összeálltak, megint szétmentek s így megy ez majd véges végig, egyik se tehet róla, mert a vérében van. A vér, kisasszony, a vér!

– Isten vele, Wočasek úr, még egyszer kérem, annak a gyermeknek ne csináljon semmit, mert velem gyűlik meg a baja.

Elsietett. Mint a kiéhezett ember, aki végre terített asztalhoz jut, oly mohón vetette magát Éva a fizetésre. Ahogy egy-egy számlát kiegyenlített, egy-egy fejjel magasabbnak érezte magát. A Blum úr boltjában már volt, a daliás segéd bókolt és rámeresztette szemét, titkon intett is neki, de ő ügyet sem vetett rá. Fizetett és ment. Most pedig Bernstocknénál is kiválthatja a bonját. Milyen más az, ha az embernek pénze van! Hogyan szerezte? az most nem nyomja. Van, magasan hordhatja a fejét, nem kunyorál, nem komédiázik, hanem fizet és parancsol. És ezentúl így lesz mindig, vége a nyomorúságnak örökre.

Még az előszoba csöngettyűje is, melyet a nyíló ajtó riasztott föl, máskép szólott most, mint néhány hónappal ezelőtt. Egy lompos tanulóleány lebzselt a nagy teremben, ijedten menekült a műhelybe, mihelyt Évát meglátta. -164- Nyomban fölpattant újból az ajtó, a Bernstock úr tolószéke élesen csikorgott s megjelent a különös pár. A beteg ember szájában most is lógott a pipa, de feje kisebb volt, az orra megnyúlt s a szeme kitágulva, tébolyodottan lobogott Évára. Az asszony már nem igen bírt vele, majd kibukott a székből, annyira erőlködött Éva elé s mint a gyerek, makacsul rikácsolta:

Éva ránézett az asszonyra, ez már egészen megtört és eltompult. Iszonyodva nyújtott kezet a beteg embernek, aki megmarkolta, össze-vissza szorítgatta s mikor az ajkához akarta vonni, Éva riadtan visszahúzta. Most már Bernstockné is felocsudott és rárivalt a betegre:

Bernstock magába roskadt. Szuszogva, vacogó foggal, mélyen a homloka alól bámult a nőre, aki, mint minden más női jelenség, fölgalvanizálta, izgatottá tette és nyomorult kínok között szította benne a beteg szenvedélyt. Bernstockné valami újat talált ki, hirtelen a fal felé fordította a széket és a beteg rikácsolva, vergődve és káromkodva próbált visszafordulni, hasztalanul.

Bernstockné egy darabig fásultan bámul maga elé, aztán némi szelidséggel, halkan mondja:

És Bernstockné avatott kézzel fölüti az Éva kontóját és kiírja. Aztán az asztal fiából kiveszi a Deméndynek szóló pár sort is és száraz, üzleti kézmozdulattal mind a kettőt odanyújtja Évának.

Éva egy pillantást vet a számlára, aztán szó nélkül leolvassa a bankókat.

– Ó, igen sok, a nyári saison ugyan elmult már, de azért sok munka van. Jőjjön csak, megmutatom a Webstonné costumejét. Igazán meg fog önnek tetszeni.

Ekkor újból megbomlott az előszoba csöngője és Bernstock úr, új női látogatót sejtve, fülsiketítően kezdett rikácsolni:

– Fordítsd meg a széket, hallod? Fordítsd meg a széket. Azt akarja, hogy örökre a falat bámuljam. Szegény, beteg ember vagyok én és megöl a féltékenységével. Tüstént fordítsd meg a székemet.

Bernstockné, hogy a lármától és botránytól szabaduljon, egy rántással megfordította a széket, közben öklével egyet ütött az ember vállára, amire ez, mint a macska összegubbaszkodott s célját elérvén, nyomban elcsöndesedett.

Ketten jöttek: Webston úr és felesége. Az öröm persze nagy volt a viszontlátáson. Asszony láttára a beteg megint mozgolódni kezdett és előre nyújtogatta reszkető karját:

– Csókolom a kezét, a kezét, a kezét, – rikácsolta emelkedő hangon. -166-

– Itt van, – kiáltott vígan Webstonné és minden undor nélkül átengedte neki a kezét, még a keztyűt is lehúzta róla. – Csókolja meg, ha ízlik, Bernstock úr, maga igazi férfi, szereti az asszonyokat mindhalálig.

Webston úr nagyon megváltozott. A szeme egészen beesett, a szakálla megnőtt, szinte elrongyolódott egész mivoltában. Évát meglátva, a szeme fölvillant, aztán, míg felesége a beteggel incselkedett, odalépett hozzá, megszorította kezét, hogy a leány beleszisszent, úgy súgta mély fájdalommal:

– Igaza van, hiszen most már mindent tudok és még sem cselekszem másképp.

Szeme ráesett a betegre. Mint a kutya a maga kitömött mására, úgy nézte Bernstockot, félelemmel, csodálkozással. Lábujjhegyen nehány lépést tett feléje s mikor a beteg ember őrületes szenvedélye, lángja rálobogott Mariskára, visszatántorodott: megértette a baját és ráismert a magáéra. Hideg verejtékkel homlokán tántorgott az ablakhoz s ott ledűlt egy székre. A tulajdon jövendőjét látta tolókocsiban.

– Éppen most beszéltem az ön costumejéről – ujságolta Bernstockné Mariskának. – Persze egészen másképp csinálnám, csak a façonja volna ugyanaz.

– Nem bánom, ha egészen úgy csinálja is. Tudod, Éva, csináltass szakasztott olyan ruhát. Nem volna rossz, együtt mennénk sétálni s akkor testvéreknek néznének. Hasonlítunk is egymáshoz. -167-

– Az urak addig mulassanak magukban, – szólt még hátra az ajtóból – pá Bernstock úr, ugy-e Bernstockné, nem lesz rám féltékeny? De úgy szeretem a maga urát, még emlékszem rá a régi időkből. Pá, Alfréd, tanulhatsz is valamit Bernstock úrtól.

– Ó, – nyögi ez – amióta megházasodtam. Ó, bár sohase házasodtam volna meg. Egészséges voltam, mindig egészséges, mennyit bírtam el, de mennyit! Aztán elvettem ezt az asszonyt, ó hogy az ördög vitte volna, mielőtt a szemem elé került. Undok, csúf, féltékeny és kiszívta a velőmet. Alig nehány hét és nézzen rám. Esztendők óta ülök ebben a székben, az asszony kínoz és ver és várja a halálomat, hogy ne kelljen többé féltékenykednie rám. Látja ott az arcképemet? Olyan voltam én. Erős, iszonyúan erős. A leányok nem ártottak, dehogy is, csak ez az asszony! Ne házasodjék meg soha, uram!

– Igaz, igaz, a Mariska férje. Ó, az más – mondja Bernstock és a szeme vad zavargásban föllobog. – A Mariska. Milyen szép, milyen különösen szép. Ilyen feleség mellett gyönyörű lehet az élet. A Mariska mellett, vagy akárki más mellett, csak az enyém… brr…

Bejött egy varróleány, hogy a kandallóról valamit bevigyen. Bernstock, alig hogy meglátta, feléje nyújtotta mind a két karját.

– Elza, Elza, – rikácsolta – görcs van a nyakamban, itt hátul, fogjon meg, fogjon meg. -168-

– Ne, annak ne, inkább tovább kínlódom. Ó, azok a leányok, – nyögte és a szájáról folyt a hab – azok a leányok, megöl a közelségük.

Ekkor hirtelen előre nyúlt. A leány visszamenet nem volt elég óvatos. A beteg megragadta a szoknyáját és csúfos, nagy kacagással közel vonta magához.

– Eresszen el, Bernstock úr, – rémüldözött a szegény teremtés – mert kiáltok.

– A nyakam, a nyakam, húzd ki a nyakamat, – dadogta ez magánkívül s karja átfogta a leány derekát. Hirtelen el is eresztette és visszaroskadt. Behunyt szemmel, lihegő szájjal aléltan feküdt így néhány percig. Webston nem tudta tovább nézni, rémülten fordult az ablak felé és homályosodó agygyal mondta magának:

– Maradj még, Éva, mielőtt a mamlaszhoz megyünk, hadd mondjam el, hogy vagyok. Vagy nem is vagy kíváncsi rá?

– Ahogy vesszük, – mondja Webstonné – jól is, rosszul is. Agyonszekiroz a féltékenységével, de mégis csak kifogok rajta. Folyton mellettem van, nem hisz egy szavamban sem. A mamlasz, mégsem kap rajta soha. Nagyobb baj az, hogy nem akar többé az üzletében ülni, teljesen elhanyagolja, hogy engem őrizzen. Így aztán nem tart már soká a dicsőség. Nem adok neki egy esztendőt és elcsapják, tönkremegy.

– Mi, kedvesem? – kacagott a nyurga hölgy – hogy mi mit csinálunk, azt bizony nem tudom, de hogy én mit csinálok, az már bizonyos. Otthagyom, egyszerűen otthagyom. Csak nem gondolod, hogy azért mentem férjhez, hogy nyomorogjak? A férj is csak olyan férfi, mint más. Akinek nincs pénze, annak nem kell asszony. Hát nem igaz?

– Hát tehetek én róla? Ne szeressen. Más is szeret, más is tönkre ment már, hát miért törődjek többet ővele, mint mással? Amíg fiatal vagyok, addig élem a világomat, ráérek azután megtérni és könyörületesnek lenni.

– Te neked nem tetszik a beszédem, látom, mindig oly különös voltál. Hát te hogy vagy? Jóban vagy ismét az államtitkárral, hallom?

– Igen, – mondja Éva és egy csepp röstelkedést sem érzett. Pedig azelőtt büszkén és hallgatva siklott át az ilyen kérdéseken.

Aznap csuda történt a Jani fiúval. Az iskolában valaki hátbavágta, ő pofonnal felelt. Az egész osztály konsternálva volt. Ilyet a Jani fiútól nem vártak. És amint kissé reszkető inakkal, de bátran villámló szemmel a falnak vetette hátát és magasra emelt két öklével igazi gladiátor engarde-ba vágta magát, várván a fiúknak együttes rohamát, az élhetetlen fiú, akin a többi eddig a bosszúját töltötte, határozott népszerűségre tett szert és támadás helyett lelkesült kiáltásban törtek ki: -170-

A dolog az osztályfőnök elé is került, ez csóválta fejét és lehordta Janit, hogy már ő is kezd verekedni? Jani lesütött szemmel, befelé mosolyogva hallgatott. Ha kerékbe törik, azt se bánta volna. Oly édes volt erősnek lenni, az erei majd megrepedtek, nem is vér, hanem tiszta boldogság keringett benne. Először életében érezte a testét, hogy az is valami és a lelkét is, hogy ő is valaki. És föltette magában, hogy mindig ilyen lesz, férfi! Hiszen csak meg kell próbálni, nem is olyan nehéz.

Mi lelte a Jani fiút? Előadás után összepakolta könyveit, hazament. Lehajtott fővel, mint eddig, de nem alázatosan, nem bambán, nem csüggedten, hanem édesen álmodozva, egyenes háttal. Ah, olyan szép a világ, olyan édes az élet – a férfinak. Mert annak érezte magát. És egyre egy nevet sugdosott magában: Irén, Irén, Irénke. És megrázkódott s a szeme bátran fölvillant és körültekintett: Észreveszed-e, te világ, hogy tegnap egy fiú járt itt, ma pedig férfi? Ez a szerelem hatalma.

Igaz, így sem hódított még soha férfi, mint a Jani fiú. Három hónapon keresztül sejtelme sem volt róla, hogy tudnivágyó tanítványa, Bellágné, egyre környékezi. A legvastagabb célzásokat sem értette el. Csak járt-kelt sejtelmes lázban és félt a szép asszonytól.

Ez aztán megunta a dolgot. Merőn a szemébe nézett, aki remegve bámulta a betűket, mintha sohase látta volna még őket és tétova hangon magyarázta:

Bellágné ekkor fölkelt, átnyalábolta a fiút, -171- szorosan magához ölelte és rázúdította a csókok záporát.

A fiú már értette. Előbb gyáván, később a fellobogó vér hatalmánál fogva szenvedélyesebben viszonozta az asszony csókjait. De még a mámor közepette is egyszerre csak megriadt és elmenekült, mint József Putifárné előtt. Nem, ezt a csunyaságot nem szabad elkövetni, ez házasságtörés volna.

– Micsoda ostobaság! – szörnyűködött égnek emelt kézzel, aztán még lihegve megszorította a kezét:

– Maga derék fiú, csak próbára akartam tenni. Ugy-e nem hitte, hogy igazán meg akarnám csalni az uramat? De azért szeretem magát és maga is szeret engem. Hogy is mondják? Ugy-e én vagyok a te első szerelmed?

Ki volt mondva a bűnös szó. És a Jani fiú egyszerre oly erősnek érezte magát, mint aki legyőzte a hétfejű sárkányt. Egy asszony szerelmes belé. Egy gyönyörű szép, gazdag asszony. Igen, a gazdagsága boldogította különösen. A csókja ízéből csak a forróságot érezte meg, de pongyolája finom batisztjának minden puhaságát, bűvösségét, az érintése minden árnyalatát még érezte a tenyerén, a ruháján, az arcán, amelyet a szép asszony keblére szorított. Rágondolt az édesanyja durva perkáljára, a huga olcsó pokrócposztójára és nagyot sóhajtott. Milyen más is, ami finom, gazdag!

Ez azonban csak a szegénységben felnövekedett fiúnak az esztétikai gyönyörűsége volt. A tegnapi jelenet mélyebben a szívébe vágott. Hogy ez az asszony kimondta előtte a bűnös -172- szerelem szót, mostan rabja is. A naiv embereket a szerelem kötelezi. E szó kimondása a serdülő fiú szenvedélyét és ideális hajlamait egyszerre kiválasztotta és odakötötte ahhoz az unatkozó asszonyhoz, aki szenvedélyes kuglóf-evő volt és most régi cseléd-passzióinak akart élni, kikötvén egy úrfival. Petrarca nem imádta úgy Lauráját, mint ez a vaksi fiú a volt szobaleányt. Egész éjszaka a nevét rebesgette s napközben is óva, szeretettel ápolta magában szűzi tiszta képét.

Azonban csodálatos, mihelyt a szülői ház közelébe ért, lelohadt minden felbuzdulása. A férfiból ismét gyerek lett, még pedig remegő gyerek. Félt az anyja szigorú szemétől, hogy bele talál látni a lelkébe és félt különösen Évától. Mit szólna Éva, ha tudná, mi történt vele s mit hordoz a szívében? Ó, nem merne többé előtte mutatkozni. Szégyelte magát s úgy érezte, ha az édes anyja megtudná, hogy csókolódzott, elbujdosna a világ végéig, hogy ne kerüljön többé a szeme elé.

Ebben a hangulatban mintegy menekülést keresve, huzódott Sárikához. Sárikától nem félt, az még gyerek, nem tud semmit. Sárika nem olvas ki a szeméből bűnös szerelmet. Sárika nem érzi ki a hangjából az érzelem rezgését.

Ezért örömmel dobbant meg a szíve, amikor a kis leányt a kapu előtt lebzselve találta. Sárika arcán minden vonás lógott, a szája lekonyult, a vonásai petyhüdtek, a tokája felfuva. Mint a gyereké, amikor konok. A szeme is lefelé nézett és homlokát csunyán összeráncolta. Amint Jani bátyját meglátta, határozatlan mozdulatot tett a kapu felé, de aztán csak állt mozdulatlanul és nézett maga elé.

– Gyere föl, Sárika – mondja jó szívvel Jani – mit állsz itt! Elkésel. -173-

– Valami baj van? – kérdi aggódva – mi lelt Sárika? Gyere föl, hiszen beteg vagy!

Sárika megint hallgat. Jani tehetetlenül áll előtte és néz a kapuba: már be kellene rajta menni.

– Nem akarok többé együtt lenni vele, azzal a… azzal a… ronda Évával. Soha, soha, inkább sohse jövök többé haza. Meg tudok én élni magamban is.

Jani megszokta már, hogy a két leány veszekszik egymással. Halk sóhajjal gondolt más fiúk családi életére, akik kezet csókolnak a mamájuknak és a nővérüket is megölelik, megcsókolják. Egészen elcsüggedt és nem kutatva többé a Sárika haragjának oka után, hirtelen hangon mondta:

Jani fölmegy a lépcsőn, Sárika pedig a kapualj végébe húzódik, onnét sandít föl a harmadik emeletre, nehogy valamikép észrevegyék.

Éva otthon volt. Most már otthon is szebben öltözködött, mint azelőtt. Dermák mama vidámabb volt, mint valaha és hangja nem is vágott, mikor szokása szerint rászólt Janira:

Éva, aki a divánon olvasott, föltekintett és avatott kurtasággal azt mondta:

– Én? – szól megjuhászkodva Dermákné – hiszen egy árva szóval sem bántom.

Jani csodáló, hálás tekintetet vetett Évára. Milyen nemes szív! Sokkal jobb, mint Sárika, aki sohasem fogta nénje pártját, hanem mindig örült, mikor ez kikapott. És megörült, hogy jó hírt vihet a hugának, aki fél Évától, de ha meghallja, mint nyilatkozott róla, menten meg fog nyugodni.

Kapta is magát és kalap nélkül kiszaladt a gangra, mind a két kezével intve Sárikának, hogy jőjjön fel. Szerencsétlenségére azonban Éva akkor kihajolt, a nyitott ablakon, hogy lássa, hova megy az öccse, a kis leány lent észrevette és Jani megdöbbenve látta, hogy Sárika ahelyett, hogy a lépcsőházba fordulna, visszamerül a kapu aljába.

– Sárika fél tőled, – szól a fiú elképedve – nem mer feljönni, ha te itt vagy, most pedig meglátott és úgylátszik elment.

– Szaladj utána, – kiáltott föl Éva – hozd vissza, ha nem akar jönni, rendőrrel hozasd föl.

Jani ész nélkül rohant le a lépcsőn. Az utcán széjjelnézett: nem látta. Találomra az Andrássy-út felé rohant, de nem tudott a nyomára jönni.

– Erre a gyerekre vigyázni kell, – mondja Éva mély felindulással, – figyelmeztetem, anyám, hogy rossz útra téved, kaszirnőkkel barátkozik, az utcán lebzsel és adósságokat csinál. Rajtakaptam ma, azért nem mer a szemem elé kerülni. -175-

Dermákné jajgatva emelte ég felé a két karját és kijelentette, hogy kitekeri a nyakát ennek az istentelen leánynak.

– Nem úgy, anyám, hanem vigyázni kell rá. Mindennek a szobaúr az oka. Haasnak föl kell mondani, ne bánja anyám, megfizetem én a szoba bérét.

Dermákné helyeslően bólintott a fejével. Már sokszor gondolt erre. Ha nem szorult volna annyira arra a pár forintra, már régen kitette volna a szűrét annak az éhenkórász technikusnak.

Amellett a kiváncsiság is gyötörte és próbálta kivasalni Évából, hogy min is kapta rajta Sárit, de ez visszasülyedt konok hallgatásába és Dermákné nem mert tovább kérdezősködni. Jani egy félóra multán lihegve, köhögve és kiizzadva visszatért és bátortalanul jelentette, hogy Sárikát nem sikerült megtalálni.

– Nem hagyok neki ebédet – jelentette ki energikusan Dermákné. Évára nézett, elismerést várva. Ez nem szólt semmit, szórakozottan fogyasztotta el az ebédet s rögtön öltözködött.

Mikor toilette-jével elkészült, bekopogtatott Haas úrhoz. Az éhes technikus pipázva ült a rajztáblája mellett és fujta a kőrösi-lányt.

– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy édes anyám nevében felmondjak önnek.

– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember. Mennyire vitte a hugommal?

– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?

– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.

– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, – hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.

Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon felelte:

– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!

Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül elnevette magát.

– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De komolyan -177- mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők magunkat?

– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.

– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét fütyörészi a kőrösi-lányt.

– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más, ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek. Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem telt le a hónapból.

– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót. Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a kőrösi-lány nótájába.

Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel, Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta is eddigelé, csak -178- szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.

Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:

– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem bucsuzhattam tőle.

Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.

– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most rám akarod fogni…

– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál, abban sincs semmi rossz.

– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért is, sohasem voltam a párizsi udvarban.

– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.

Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor -180- összeszidták: duzzogva az ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt, megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.

– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé szobaúr.

Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna. Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és tépte és harapta.

– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.

Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját, önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön, úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így, közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az ágyát.

Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró alatt aludt vele.

Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva -181- próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s megvetően hátat fordított neki.

Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és eliramodott.

Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát, jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét ráirányítsa az új cipőjére.

– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded? Miattatok akár mezítláb is járhatnék.

– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt, mint Éva, aki idehozza a szeretőit.

– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.

– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? -182- Kicsoda ő? Azért, hogy valaki egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…

Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.

– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé a lábamat.

Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika szökését.

Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát nézte: kilenc elmult.

– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi, hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész éjszakára is kimarad?

– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, – érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon a háztól.

– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni Sárit és haza hozni, bármi áron.

Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, -183- rögtön mellette termett, míg Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.

– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, – honnan tudnád, merre ment?

Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?

Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket nézegette.

Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel. Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek. Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat. Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.

Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az elegáns Évát, amint -184- a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De mégsem, oda csak nem ment egyedül!

Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék. Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott Haas úr lakást.

Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon van, ha nem, akkor nincs otthon.

Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát. Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási rajztábláját.

– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.

– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig idehaza van.

Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást: feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat, vagy beszél?

– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki Haas úrhoz jönni szokott.

– A Sárika kisasszonynak? – szólt most -185- már egészen nyájasan, – örülök a szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.

Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.

– Hogyne, hogyne, igaz is, – kiált a derék asszonyság, – talán színházba mentek, délután, mikor vajat és hónapos retket hoztam Haas úrnak, hallottam, amint a budai színkörről beszéltek. A kisasszony talán a Sárika kisasszony miatt nyugtalankodik? Igen, csak tessék nyugodt lenni, színházba mentek.

– Köszönöm, – mondja Éva és távozik. Éppenséggel nem volt megnyugodva.

A kapuban körülnézett Jani után. Nem látta. A fiú kint az utcán állt és egész testében reszketett.

– Sári, – nyögi végre – ide jár… ő… istenem… rossz leány, a testvérem rossz leány…

– Csacsi vagy, – mondja, hogy a fiút megnyugtassa, – úgy, ahogy otthon benézett hozzá. Nincs abban semmi rossz.

– De igen, de igen, – dadogja Jani, aztán hirtelen elhallgat. Az arca biborpiros lett és gyorsan elhúzódott a kaputól, ahol a gázláng teljesen arcába világított.

– Sárika ostoba, de nem rossz, – nyugtatgatja Éva, – azért kell minden áron megtalálnunk, -186- hogy valami ostobaságot ne kövessen el.

Hogy színházban nincsenek, azt tudta. Sárika nyolc órakor még otthon volt. Talán Haassa sincsen, mert Vandáné nem tud róla semmit, hogy ma este fölkereste volna. Haas felől tehát nyugodt lehetett. Most követi a másik föltevést.

– A Podmanicky-utcába, a nyugoti pályaudvar kávéházhoz, – parancsolja a kocsisnak, aki a lovak közé vág.

A sarkon, a Fiume kávéházból kiárad a sárga világosság. Az összes ajtai, ablakai nyitva vannak, a közökben az asztalok tele emberekkel, többnyire katonatisztekkel, hölgyek társaságában. Éva mélyen kihajol, hogy végignézzen rajtok, de a kocsi már elfordult és a kávéházi világosság után a muzeum-körút vak sötétnek látszik. A kerepesi-útnál ismét fölvillan a nagyobb világosság, idefehérlik a Pannonia szálló villamos ívlámpája. A Kossuth-utca merő feketeség, a boltok mind csukva vannak, a korzóról hazatérő úri társaság lassan, lomhán ballag rajta végig.

Röpül a kocsi végig a Károly-körúton, a váci-körúton. Kevés ember jár rajta, közöttük magános, kifestett leányok. Éva mindegyiket szemügyre veszi és lopva Jani is ugyanazt teszi. Különös bénító varázs tartja fogva a fiút, először életében röpül így kocsin végig az éjszakai Budapesten, melyet most lát először és nem ismer benne a városra, melyben otthon van. A szerecsen-utca sarkán az éjjeli kávéház ajtaja nyílik és kiharsog belőle egy elkínzott zongora, meg egy rikácsoló női hang, amelyet mintha elvágtak volna, úgy elhallgat, amint az ajtó ismét betevődik. Egyfogatú kocsik jönnek szembe, agyonterhelve málhákkal. Vonat érkezett a nyugoti pályaudvaron. A villamos kocsik majd mind -187- üresek és csilingelésük ijesztően sikít végig a néptelen széles úton. A bazilika óriási ércharangja most üti éppen a tíz órát.

Különös város ez így éjszaka. Itt alszik, ott dorbézol. A csukott kapuk komoran, visszautasítóan, puritán ridegséggel merednek az emberre, a csukott boltajtók fáradt, ólmos álomról beszélnek küzdelmes napi munka után, a szűk, keskeny utcák napszámról és szegénységről regélnek, de időközönként felvillan a pazar világosság, cigánymuzsika hangzik, könnyelmű leányok és csapatosan járó fiatal emberek durva, mulató zsivaja veri föl a csöndet. Sok, sok csukott kapu, sok, sok kivilágított mulatóhely, fényes tükörablakok mögött folyó tivornya, incselkedő, csábítgató, durva és éhes leányok az utcasarkokon. Az út közepén pedig magában borongva a sarki rendőr, aki bámul a repülő kocsi után.

Hirtelen befordultak a Podmanicky-utcába. Tiszta, új paloták sora között az utca egészen csöndes és homályos. Tiszta utca, szolid utca. A körútig nincs benne tivornya-hely. Ilyen utcarész sincs sok Budapesten.

A nyugoti pályaudvar ívlámpái belefehérlenek az éjszakába, aztán megint sötétségbe merülnek. Egyfelől palánk, másfelől palotasor. Fekete úttest, sötét alakok. Hiába ágaskodnak a házsorok büszkén a magasba, ez az utca már a szegénységé. A kocsi egy nagyot zökken és hirtelen megáll. Célhoz értek.

Harmadrendű, szűk és piszkos kávéház. A nyitott ajtókon, ablakokon fülsiketítően harsog ki a zene. A darabos, vagdosó tempó és brutális árnyalatlanság után menten tudni, hogy itt minden este nemzeti hölgyzenekar működik. Egy vasuti munkás meg egy ingujjas ember löki a golyókat a lyukas billiárdon. Mélyen a sarokban, -188- a nagy tükör tövében, egy fiatal ember, meg egy csunya fiatal leány búg össze, fagylalt és fekete kávé mellett. Más vendég nincs is.

Amint Éva és Jani belép, a gazda elébük bókol, gyér, egészen ősz kotlettel és az éjszakázó emberek méla, szelid nézésével. Valahonnan egy frakkos pincér is ugrik elő. A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles nemzetiszín szalaggal, összenéz és abbahagyja a figurázást, de azért bömböl a zongora és krákog a klarinett, amit a férfiak nyakgatnak. Csúfos mosoly ferdíti szájukat, ahogy összemérik a Jani kopottságát az Éva előkelőségével. Ugyan miféle pár ez?

Éva a kassza felé tart, annak a tövében telepszik meg. Mit parancsol? Akármit, adjon fagylaltot. Milyet? Csak hozzon, mindegy, hogy milyen. Jani dobogó szívvel, elfogultan néz körül. A kép vonzza is, riasztja is. Bellágné jut eszébe, de lopva végignézi a fehérruhás muzsikusokat, tetszenek neki.

A kasszában rikítóan rózsaszínű papirselyem blouseban ül egy fehérre meszelt festett szemű leány. Határozottan szép. Csak a haja iszonyú extravaganciával föl van borzolva, mintha forgószél kapott volna bele és hajtotta volna mindenik szálát ég felé. Világos sárgára van festve, de lágy és tömött.

Éva, hogy bizalmat gerjesszen, cigarettára gyujt. Bele is kóstol a fagylaltba és meglöki Janit, hogy egyék ő is. Néhány perc mulva aztán barátságosan biccent a kaszirnő felé.

A leány meglepetve fordul feléje és fejét rázza. Mosolyog is, már benne van a vérében, hogy amikor megszólítják, mosolyogjon. -189-

– Weintraub úr, – szól a kaszirnő, – ez a hölgy Selma kisasszonyt keresi.

A kiváncsiság ragadós. Lassanként az egész hölgyzenekar tolongott Éva körül és eleinte csak nézték és hallgatták, majd belemelegedtek s valamennyien résztvettek a tárgyalásban. A kiváncsiság mintha fölhatott volna a harmadik emeletre is, mert Weintraubné, a kávés csinos, kövér felesége lejött a lakásból, sebtében magára kapott házi ruhában és lomhán, szélesen Éva elé állt s a körülállóktól informáltatta magát azok felől, amiket eddig elmulasztott.

Weintraub úr suttogó hangon csak a Selma kisasszony lakását tudta megmondani. A kerepesi-úton lakik, a Kossuth-kávéház fölött. A zeneművésznők azt is tudták, hogy bajosan lesz otthon, mert Selma ilyenkor mulat. A Selma kolleganője erre azt is ujságolhatta, hogy ha akad kivel, akkor Selma nagyon szereti a chansonette-előadásokat. De hát ilyet találni Budapesten vagy harmincat.

Éva egészen tanácstalanul és csüggedten hallgatta ezeket. Többet nem tehet. Akkor a kávésné furakodott melléje és a kövér asszonyok -190- széles érdeklődésével kezdte kikérdezgetni: oly nagyon fontos-e a dolog, vajjon mi járatban van stb. Évát nagy szorultsága közlékenyebbé tette, mint különben volt. Elmondta, hogy huga felől vár Selmától felvilágosítást, akiről tudja, hogy barátságot tart a kis leánnyal.

– Úgy, – mondta a tiszteletreméltó Weintraubné és helyeslően bólogatott hozzá fejével, – mért nem szólt mindjárt? Hiszen a Selma barátnőjét valamennyien ismerjük. Ugy-e Sárikának hívják?

Éva meg volt rémülve. Hogy ennyire sülyedt volna már a kis leány, azt maga sem gondolta. És most meg kellett tudnia, hogy Sárika egész délutánokat tölt a kassza mellett ebben a sötétes csapszékben. Hogy ismerik a kávéház összes törzsvendégei, sőt a kávésné már ajánlatot is tett neki, szegődjék be kaszirnőnek, mert nagyon vonzza a férfi vendégeket. Megesett, hogy Sárika kedveért egy fiatal úr délután is pezsgőzött.

Jani mindezeket végighallgatta és reszketett. Éva meg volt kövülve. Hiszen ez a gyerek sokkal mélyebbre sülyedt már, mint ő! Most már, azok után, amiket hallott, akár a sorsára is bízhatná, rajta ugyan nem menthet már meg semmit.

– Azt ajánlanám, – mondta a kávésné, – keresse föl a Selma kisasszony lakását, ha nincs is otthon, bizonyára meg fogják mondani, hogy hová ment. Mindig meg szokta otthon hagyni, arra az esetre, hogy az udvarlója keresi, de az is megesett már, hogy nálunk nagy társaság volt s ilyenkor mi küldtünk érte.

Ezt a tanácsot Éva szépen megköszönte és fölemelkedett. Janit csak úgy föl kellett ráznia kábultságából. A körülötte állók most többet szerettek volna még megtudni, de Éva nem állt többé szóba velök. Az eset nagy szenzációt keltett, -191- a muzsikus hölgyek élénken beszéltek róla, miközben szappanos vonójukkal nyakgatták a süket húrokat.

Tehát a kerepesi-útra, a Kossuth-kávéház fölött. Míg arra robogtak, valami képtelen reménység szállta meg: hátha közben már hazament a kis leány? A Bulyovszky-utcába irányította a kocsit, mely átrobogott a néma, néptelen szűk utcákon és megállt a házuk előtt.

A fiú, aki iszonyúan föl volt indulva, szó nélkül engedelmeskedett és néhány perc multán visszajött azzal, hogy nincs itt, ellenben a mama izeni, hogy ne költsön annyit kocsira, mert reggelre éppúgy megtalálhatja, mint most.

– A kerepesi-útra! – kiáltott Éva a kocsisnak, rá sem hederítve az izenetre.

– Éva, – mondta most fojtott, remegő hangon Jani, – jobb lesz föl nem találni azt a leányt, mert…

A fiú nem szólt többet. Éva ránézett. A szeme vadul forgott s majd kidülledt üregeiből. A keze görcsösen ökölbe szorult. Az Éva nézésétől elvesztette eszét és kitört belőle véghetetlen kétségbeesése.

– Megfojtom, – hörögte, – megfojtom, – az én testvérem nem lehet rossz leány.

– Őrült vagy? Miket beszélsz? A te testvéred? Nem lehet rossz leány? Nem értesz hozzá. Te beszélsz így, aki velünk éled a nyomorúságot? Bármit ha tett is, nem lehet rossz az, aki szegény. Mire várjon a magunk fajta leány? Viszi a jármot és eszi a kenyeret, ha van. Ma és holnap és holnapután, boltban és otthon és nincs reménység, hogy -192- valamikor máskép legyen, éveken keresztül, amíg megvénül és elpusztul. Ezt a pusztulást nevezed te jónak? S ha elveszti türelmét és sajnálja veszendő ifjúságát, ezt nevezed te rossznak? A világ a komisz, mely megvásárolja magának a szegény leányokat, tőrt vet az ostobáknak és erőszakkal legyűri az okosakat. Meg akarod fojtani? Aki így gondolkodik, annak legyen sok pénze, különben őrült vagy gazember.

A fiú magába roskadva hallgatta végig ezt a beszédet. Éva alig gondolt a hugára, a maga védőbeszédét mondotta el. Lihegve törölte arcát és kihajolt mélyen a nyitott kocsiból, hogy majd kibukott belőle. Jani meg, arcát elfordítva, borusan mondta:

Éva ijedten meredt a fiú arcára. Az éjszakában is látta annak ijesztő sápadtságát. A torkába szaladt már a keserű kacagás és a vad vallomás: én, hát én becsületes vagyok? De visszariadt a fiú állapotától, akinek a gyámoltalanságában volt valami a beszámíthatatlanság félelmességéből. Tompán szólt, hogy a fiúnak mégse legyen igaza:

A fiú átfogta nénje nyakát s évek óta először történt, hogy a Dermák családban két testvér ölelte egymást – és kisírta a lelkét. Éva szeliden simogatta fejét és belebámult az éjszakába, mely itt, a keskeny mellékutcákban teljes volt. Mikor az Andrássy útját keresztben áthasították, egy jókedvű kompánia kurjongatott a kocsi után, melyben az ölelkező párt látták.

A Rottenbiller-utcában ismét egy énekes -193- kávéház mellett robogtak el, közvetetlen szomszédságában pedig egy kicsi bolt, melyben nyitott ajtónál, ablaknál, álmos petroleumlámpa mellett rongyos leányok vasaltak ingeket, manzsettákat. Egy pillanat alatt a látvány eltűnt, de Éva képzeletében bennmaradt, rikító ellentétül egy mozgalmas báli éjszakával, amikor bókolva, udvarolva, kivágott ruhájú szép leányokkal keringve izzadják át azokat az ingeket, miket a szegénység az álma föláldozásával símára vasal.

A tót templom tornya éppen tizenegyet ütött, mikor a kocsi megállt a Kossuth-kávéház előtt. Három rongyos alak lézengett a sarkon, azok bambán nézték a szép hölgyet, amint izgatottan leszökik a kocsiról és becsönget a kapuba. Jani követni akarta, de Éva rászólt:

A túlsó oldalról a rendőr is átsompolygott és élesen az Éva arcába nézett, majd a kocsiban maradt fiúra. Fölülről, alulról ideszűrődik a budapesti éjszakának rejtelmes zsibongása. Ajtók csapódnak, kapuk nyikorognak, innen is, onnan is muzsika-foszlányokat hoz a szellő, férfiak csoportja botokkal hadonázva, kigombolt mellénnyel és levett kalappal, munkás-emberek a cselédszeretőikkel, a sarkon pedig egy fejkendős csúfság, akit egy baka tart szorosan átölelve.

– Kovács Selma kisasszonyt keresem, – mondja Éva a házmesternek, aki az előkelő hölgy láttára meghökkenve néz végig saját magán. Úgy nyitotta a kaput, ahogy az ágyból kikelt. Az itt lakóknál így is járja.

Odafönn teljes a sötétség, alig hogy az ajtót -194- meg tudja különböztetni az ablaktól. És a sarokban két ajtó van és Éva először csakugyan a helytelenbe csöngetett be, amiről az álmából fölriasztott cseléd mérgesen és szájaskodva világosította fel.

A Kovács Selma ajtaja előtt is soká kellett várakoznia, míg végül az ablakon keresztül egy öreg asszony gyanusan végignézve rajta, kikérdezgette.

– De kérem, okvetetlenül meg kell találnom, a nyugati pályaudvar kávéházban szükség van rá.

– Úgy, – mondja az öreg asszony – a nyugoti pályaudvarnál. Persze, persze, csakhogy a Selma kisasszony ma társaságban van és szabadsága van. Amúgy sem mehetne oda.

– Tudom, hogy kivel van, – füllent ismét Éva – a Sárika barátnőjével, de őt is oda kell vinni, azok az urak is, akikkel mulatnak, szintén oda jöhetnek.

– Alkalmasint lent a kávéházban vannak még, ha már el nem mentek az orfeumba.

– Köszönöm – rebegi Éva. A feje majd megrepedt a feltoluló indulattól. Tehát minden -195- föltevése beigazolódik, ez a gyerek csakugyan éjszakai tivornyára ment a kaszirnővel.

A lépcsőn el is csúszott. Lent az udvar felől nyitott be a kávéházba, ahol zajosan mulattak cigányszó mellett. Óriási sűrű füstben Éva alig látott valamit, majd kocsis formájú embereknek egész gyülekezését, akik sört ittak. A kerepesi-út felőli traktusban pedig diákforma emberek ültek ugyancsak sör mellett. Egy széles üvegajtó nyílt, azon keresztül egy külön társaságot látott, néhány katonatisztet, egy papot s még egynéhányat, leányok társaságában.

Tétovázva tett néhány lépést előre, majd megállt a kassza előtt, melyben egy tisztes, ősz szakállú ember ült. Kovács Selma után tudakozódott.

Már nincs itt. Itt volt ugyan, de csak félóráig, egy fiatal leány társaságában, nyilván vártak arra az úrra, akivel rögtön távoztak. Miféle úr? Egy javakorabeli úrral, igen előkelő lehet, de nem szokott idejárni. Hogy hova mentek, azt nem tudja.

– Az orfeumba, – kiáltott Éva felelet helyett a kocsisnak, – de oly gyorsan, ahogy csak bír.

Most már egészen elvesztette önuralmát, sírva dült hátra a kocsiban. Közben egyre nógatta a kocsist: gyorsan, gyorsabban! Érezte, hogy ez az utolsó stáció és félt, hogy megtalálja a szerencsétlen gyermeket, akit keresett. Az Erzsébet-körúton végigrobogott a kocsi s majd legázolta a rendőrt, aki káromkodva kiáltott utána, hogy álljon meg. Az éjszaka mintha csupa izgalommá vált volna, sűrűn robogtak a kocsik és a gyalogjárókon -196- tömegesen húzódott végig a mulatók serege. Az Andrássy-úton majd beleütköztek a mentő-kocsiba, míg a gyár-utca felől a tűzoltók riadó trombitaszava harsogott bele az éjszakába. Éva feje zúgott, a maga izgalmával egybekapcsolta a város izgalmát, harangok félreverése, riadó trombitaszó oly magától értetődő kísérete az ő hajszájának.

Az orfeum portása buzgón ott termett kocsija mellett, Éva kiszökött belőle.

– Maradj – mondja ismét Janinak, aki látható megkönnyebbüléssel fogadta ezt az utasítást.

Éva benyitott a kávéházba, az orfeumból épp most szivárgott le a közönség és eloszlott az asztalok mellett. Éva végigsietett a kávéházon s benézett minden rekeszbe, ahol a chantant-énekesnők extravagans toiletteben óriás kalappal a fejükön barátaik társaságában ittak és cigarettáztak. A megfulladásig meleg helyiségben a pinczérek csurgó verejtékkel rohantak keresztül-kasul, a virágárus kisasszonyok festett orcáin barázdákat mosott az izzadtság, melynek szaga undorítóan győzedelmeskedett a dohányfüstön, a pálinka- és sörszagon. Tányérok, poharak csörömpölése, hangos beszéd és éles kacagás zsivaja különös, ijesztő zajba tolult össze. Éva már rég nem járt ilyen helyeken, majd megtántorodott.

Akit keresett, azt nem találta. Háromszor is végigjárta a nagy helyiségeket, a pincérek végignéztek rajta, ficsúrok utána is szóltak. Semmi. Már ki akart menni, hogy a nézőtérre menjen, mikor összeütközött egy hórihorgas alakkal.

– Mariska! – kiáltott ő és még soha életében nem örült meg úgy Webstonnénak, mint most. -197- Webston úr is ott volt s meg egy idegen ur, nyilván a Mariska ezidőszerinti udvarlója.

– Mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdi Webstonné – foglald le a mamlaszomat.

– Nem érek rá – felel Éva és izgatottan elmondja mi járatban van. Webstonné nem tudta felfogni, mint lehet emiatt annyira nyugtalankodni. Hát miért ne élje világát a szegény leány?

Webston úr mintha a végét járná már. Egészen elbambult, egészen összeaszott és a szeme gyulladásos volt a sok éjszakázástól. Az Éva szakgatott, izgatott előadása egy kicsit fölrázta.

– Segítenünk kell a kisasszonyon, majd szólok az inspekciós rendőrtisztviselőnek.

– Nem, nem, – kiáltott rémülten Webston úr – te is velünk jösz. Neked is segítened kell!

– Mamlasz, – morogja Webstonné bosszúsan – igaz, engedd meg, hogy bemutassam Harkányi urat.

Éva nem hajtott rá. Webston urat nagyon ismerték az orfeumban, az ő társaságában Éva akadálytalanul léphetett a nézőtérre, ahol már csak az olcsó helyeken tolongott a népség és harsogó kacagással, érdeklődéstől vigyorgó arccal hallgatták a befejező egyfelvonásos komédia trágár kétértelműségeit. Éva szeme végigszáguldott a páholyok során, egészen üresek voltak.

A rendőrtisztviselő, akivel Webston úr bizalmas -198- barátsággal szorított kezet, igen udvariasan hajlott meg Éva előtt. Ez szakgatottan előadta hogy a hugát keresi, akit egy feslett leány hálójába kerített. Itt sejti őket és kéri, segítsen rajta.

– Ha itt vannak, föl fogjuk találni – szól a tisztviselő és rászól egy pincérre, hogy rögtön hívják ide a főpincért.

– Itt marad, – rivall rá a tisztviselő – ugy-e, értesítené őket, hogy aki közülök nem szereti a rendőrt, kereket oldhasson. Velem fog jönni, ha nem tudja, majd megnézem magam.

Ezenközben egy pohos, magyaros képű, mesterember formájú férfi is odacsatlakozott már hozzájuk. A rendőrtisztviselő most feléje fordul.

– Hallja, gazember? – kiált most a tisztviselő a főpincérre – kettőt le is tagadott? No megálljon.

A főpincér jajgat, hogy neki annyi a dolga, nem tudhat mindenről. Botos pedig folytatja a referádát.

– Az egyik semmi, Auersfeld Mici és egy szalmaözvegy, közönséges balek. A másodikban Kovács Selma a nyugoti pályaudvarról és…

– Egy fiatal leánnyal, nem ismerem és -199- Waldapfellel. Szemmel tartottam őket. A leány valószínűleg tapasztalatlan, itatják.

– Értem, értem, – mondja Botos – nyugodt lehet a kisasszony, még jókor érkezett. Különben is szemmel tartottam őket. Waldapfel miatt. Hány éves a kis leány?

– Akkor az öreg Waldapfelt be is csapták, az csak tizennégy éven aluliakra vadászik.

Az úgynevezett télikertben kifestett parfümös szép leányok sokasága nyüzsgött. Fiatalemberek hancuroztak velök, ki pezsgővel, ki virággal kedveskedett, valamennyien pedig önmagukkal. Éva most már se látott, se hallott. A külön szobák során végig mentek, hat lépésnyire tőlük éppen nyílt egy ajtó és rajta sietve lépett ki egy vöröshajú, szende arcú, feketeruhás leány.

– A Kovács Selma – jelenti Botos a rendőrtisztviselőnek, úgylátszik, a kicsike már be van káfolva.

Éva előre rohant és bedöntötte az ajtót. Az asztal tele volt rakva pezsgőspalackokkal, fagylaltos csészékkel, cukorsüteményekkel. Egészen el volt bódulva, hallotta a huga sikítását. Beléptére egy egészen fehérhajú szakállas öreg ember riadt föl s rárivalt Évára:

– Sárika! – sikolt föl Éva és odarohan a -200- pamlaghoz. A sarokban ült a kis leány, öntudatát vesztve, a karfán áthanyatló fejjel, fakó arccal.

Ez lomhán, nehezen emeli föl a szempilláit, csak lassan eszmél magára s mikor megismeri nénjét, hangos sikoltással a karjaiba veti magát.

– Segíts, segíts! – kiáltja és szorosan hozzálapul, majd mikor a pezsgőspalackokat és a reszkető öreg embert látja, akit a rendőrtisztviselő, meg a detektiv fogott közre, hirtelen kijózanodik.

– Éva, édes Éva! – zokog föl – ne mondd meg a mamának, ne mondd meg a mamának.

És a két leánynak, aki gyermekkorától fogva soha szeretettel nem nézett egymásra, most itt, az erkölcsi pocsolyában találkozott a lelke. Most már értik és szerethetik is egymást.

Félig az ölében vitte le hugát, aki ismét elvesztette öntudatát. Részeg volt. Ártikulátlan hangokat dadogott, közben kacagott, majd sírásra fakadt.

– Amíg fiatal a leány, – dadogta háromszor-négyszer – úgy-e, amíg fiatal. Aztán úgyis öreg lesz.

Webstonék velök mentek. A férfi segített Évának tartani a gyermeket, ezalatt pedig Webstonné összebúgott Harkányi úrral. Egy pillanatig tartott csak, de elvégezték a dolgukat. Mikor Webston lobogó, gyanakodó tekintettel hátranézett, már értették egymást s a férj megnyugtatására előre mentek.

– Éva kisasszony, – súgja a szerencsétlen ember – azt hiszem, ma látott utoljára.

– A férfiak rontják a leányokat, a leányok rontják a férfiakat – folytatja ez forró, keserű hangon. – Egymás pusztítására teremtett bennünket -201- az Isten. A hugát elpusztította egy férfi, engem egy asszony. És minden férfiáldozatra jut egy nőáldozat s a vége az lesz, hogy nem marad meg senki, mert a szerelem isten csapása.

– Isten csapása – ismétli Éva és erősen markol a huga vállába, mintha össze akarná roppintani.

– Itt kell dőzsölnöm és romlanom – kiált föl kétségbeesetten a szerencsétlen – oly szükségem van nyugalomra, annyira utálom ezt az életet s nincs otthonom; ide kell jönnöm, mert ez az asszony nem akar otthon maradni!

Sürű embertömeg közepette leérnek a kapuba. Mindenki nézte a különös triast, aztán a hátuk mögött összenevettek. Egy részeg kisleány!

Jani, mihelyt meglátta őket, leugrott a kocsiról. Arca egészen eltorzult, minden ízében reszketett. Mikor Sárikát meglátta, olyan mozdulatot tett, mintha el akarna futni. Éva a szemével fogva tartotta, mint az állatszelidítő a fenevadját.

– Segíts – szólt rá azon a kemény, határozott hangon, mely le szokta nyügözni a fiú egész akaratát.

Az irtózat látható jelei között nyúlt Jani a hugához és segítette betenni a kocsiba. A hirtelen zökkenéstől a kisleány egy pillanatra magához tért s bambán nézett a fiúra.

– Köszönöm Webston úr – szólt Éva és kezet nyujtott az elzüllő szegény embernek, – nagy szívességet tett nekem.

– Ugyan, – szól közbe Webstonné könnyelmű hangján – kár volt ezzel a komédiával megzavarni szegény kicsike mulatságát. Ugy-e? -202-

Ez a kérdés Harkányi úrnak szólt, aki nevetve helyeselt. Éva beült a kocsiba s ismét rászólt Janira:

A fiú szó nélkül a keskeny hátulsó ülésre ült és a kocsi megindult a három testvérrel vissza a Bulyovszky-utcába, abba az otthonba, a hol mindannyian idegennek érezték magukat s mely a maga szegénységével és szeretetlenségével okozta, hogy így kerültek együvé, bérkocsiba, erkölcsileg megtörve, az egyik részegen, a másik keseregve, a harmadik, pedig az ő tisztább hitének romjain borongva.

– Hallgass ide – szólt Éva Janihoz, mikor már a lakásukhoz közel jártak. – Te Sárikát egy szóval sem fogod bántani, nem is fogod emlékeztetni a ma éji dolgokra. Te éretlen iskolásfiú vagy, az ilyen dolgokba abszolute nincs semmi beleszólásod, mert még nem értesz hozzájuk.

Éva ismerte az öccsét. Ha iskolásfiú voltát emlegették, menten lelohadt minden bátorsága és ereje. Azonkívül meg tudta nélkül is elevenére talált a fiúnak. Hogy ő nem ért hozzá? A szíve nagyot dobbant és elfordította az arcát, amelyen a vért égni érezte. Igen, nem volna szabad tudnia hozzá, de bűnös ő is, nagyon bűnös és nincs joga hozzá, hogy másokat elítéljen.

Nem szólt semmit, csak oldalt nézte alvó hugát, akit Éva gondosan átölelve tartott, hogy a nyitott hintóból ki ne bukjék. Részeg! Érezte a bor szagát is – utálatos. És ez a leány az volt valakinek, amije neki Bellágné? Istenem, azt az asszonyt rettegéssel szerette s amióta megismerte, utálta és meg is vetette. De csak erkölcsileg. Mihelyst a szemébe nézett, mihelyst a kezét érintette, rabja lett és odáig volt a bűnös gyönyörűségtől. Hát hogy ítélhet ő mások fölött, mikor -203- maga is… Oh, ha Éva ezt tudna! Nem élné túl a leleplezést.

Éjfél elmult már, mikor hazaértek. A kocsis a rendkívüli helyzetet kihasználva, keveselte a bért és gorombáskodott. Éva megtoldotta a járandóságot és költögette a kisleányt.

– Igen, – dünnyögi a kisleány és föltápászkodik. – Selma már elment?

Nagy nehezen talpra állították. A házmester nem igen szokta meg, hogy ott éjfél után fölcsöngessék, jó negyedórába tartott tehát, míg a kapu kinyílt. Éva és Jani közrefogta Sárit, úgy vitték föl nagy nehezen a harmadik emeletre. A lakásukban égett a lámpa, a függönytelen ablakon keresztül látták Dermáknét, amint az asztalra borulva alszik. Ajtót csukni itt merőben fölösleges, bejuthattak tehát és Éva egész csöndben bevitte Sárit a Haas úr volt szobájába, nagy fáradsággal levetkőztette és betette az ágyba. Jani ezalatt a konyhában várakozott. Ezt elvégezvén, benyitott a nagy szobába, amire Dermákné fölriadt és még álomittasan kérdezte:

Éva nem találta érdemesnek, hogy édesanyját felvilágosítsa. Belebujt az ágyába. Jani, aki utolsónak feküdt le, eloltotta a lámpát. Az ő vackában sehogyse akart beállani a nyugalom. Dermákné szabályos, mély lélegzete szinte harsogott. Éva, noha nem aludt, meg se mozdult. Csak a Jani szalmazsákja recsegett-ropogott, -204- amint a fiú nagy fölindulásában egyik oldaláról a másikra fordult.

Jani azzal az elhatározással aludt el, hogy elhagyja a házat. Egyebet sem tehet. Egy becstelen teremtéssel még sem élhet egy tető alatt. Nem merne iskolapajtásainak a szeme elé kerülni azzal a tudattal, hogy az ő huga éjszaka az orfeumban részegeskedett. Mikor reggel fölébredt, még emlékezett erre az elhatározásra, de sehogysem érezte oly parancsoló szükségnek, mint éjszaka. Tompa, kábult volt, a feje is fájt. Sietve öltözködött, kávéját hamar magába döntötte és ment az iskolába. Éva már előzőleg kelt föl és bement a másik szobába. Ekkor mondta csak meg Dermáknénak, hogy Sárika itthon van és azt, hogy nem szabad egy szóval sem bántani őt. Dermákné, amíg a kávét főzte, egyre sopánkodott magában, hogy annak a leánynak nem lesz jó vége s milyen szégyent és gyalázatot hozott a házra. A derék asszonyságot fúrta a kiváncsiság is, de nem mert kérdezősködni.

Sárika soká aludt. Éva ott ült az ágya szélén és mereven nézte. Mit gondolt, nem tudom, de megállapodásra jutott önmagával és halk sóhajjal, csöndesen otthagyta az alvó leányt. Hadd pihenje ki magát egészen.

A nyitott ablakhoz állt, úgy beszélt hátrafelé az édesanyjának, aki a söprővel bejárta a szobát.

– Édesanyám, hallgasson most jól arra, amit mondok. Sárika otthagyta az üzletet, azért félt itthon. Ennek a gyermeknek rossz hajlamai vannak, de nem ő a hibás. Hibás benne a szegénységünk, meg a rosszaságunk. Magunkra vessünk, mert én nem voltam neki jó testvére, anyám nem -205- volt neki jó anyja. Különösen ez az oka mindennek.

Dermákné mindent el tud tűrni, csak azt nem, hogy ő oka volna valaminek. Az Éva szemrehányása felkeverte benne az ő keserűségét is.

– Úgy, – mondja reszkető ajakkal – én vagyok az oka, rossz anya vagyok. Amíg te nyomorban voltál, amíg mind a hárman aprók voltatok, ki tartott fönn benneteket? A szememet vakra dolgoztam s koplaltam napokon át, hogy a ti éhes szájatokat betömjem. Amikor olyan fiatal voltam, mint te, úri módhoz szoktam, gondtalan, boldog és szép voltam. A ti fentartástokban vénültem meg. Tisztelt és becsült mindenki és most, hogy megőszültem, hogy a gyermekeim a fejemre nőttek, a legnagyobb azt mondja nekem, hogy én vagyok mindennek az oka.

– Anyámnak is igaza van, – szól Éva borúsan, – annál rosszabb valamennyiünkre nézve.

Hirtelen megfordult és égő szemmel nézett az öreg asszonyra, akit ez a tekintet megbűvölve lekötött.

– Magunkban vagyunk, anyám, beszélhetünk nyiltan egymással. Sohse mondtam, de anyám mégis tudja, honnan való az a pénz, melyet én hozok. A becsületünkre egyikünk sem lehet többé kényes, ezt a jogot eljátszottam én, mikor azt a pénzt hoztam, anyám pedig, amikor elfogadta. Ne szóljon, anyám, ez így van és én nem tartom magát azért rossznak, magamat sem tartom annak. A tisztességhez pénz kell, vagy legalább is szegénység. De nekünk nincs pénzünk és szegények se tudunk lenni. Mikor én olyan fiatal voltam, mint most Sári, lakkos cipőben és selyem harisnyában jártam iskolába, jó módú úri leányok voltak a barátnőim s magam is az -206- úri életben nevelődtem. Ha az ember egyszer már belenevelődött a magasabb igényekbe, bajos egy szép napon azt mondani neki: mától fogva pedig szegény leszel. Az én nevelésem után én nem mehettem többé férjhez egy durva mesteremberhez, aki nyügös asszonyt csinált volna belőlem. Más, tisztességes házasság pedig nem várt többé reám. Az én sorsom tehát meg volt pecsételve. De Sárikáról azt gondoltam, hogy ő már a szegénység légkörében nevelődött, ő már a vacsorakenyéren nevelkedett föl, a fűtetlen szobában s nyáron, mielőtt az üzletbe járt, mezítláb szaladgált és nem érezte a szegénység súlyát. Róla azt hittem, hogy igazi szegény leány, akiből válhatik tisztességes szegény asszony. Elfelejtettem, hogy én mindig a szeme előtt vagyok s nem tudtam, hogy ez a mi nyomorúságos életünk, melyben nyoma sincs a szeretetnek, ellenben minden perc gyűlölködő elégedetlenség, elkeseríti és menekülésre bírná a legtompább lelket is. Lett volna bensőbb a mi életünk, nem lázított volna a nélkülözés egymás ellen valamennyiünket, nem lett volna jobb nekünk akárhol inkább, mint itthon. Sárika sem szökött volna meg, én se tartanék ott, ahol ma vagyok.

Dermákné a seprőre támaszkodva hallgatta leányát. Vén szemeiből megeredt a köny, egy árva szóval sem mondott ellent.

– Az ember ne legyen soha szegényebb, amilyen volt, – folytatta Éva borúsan – belénk nevelnek igényeket, aztán belelöknek egy légkörbe, ahol a lelkünk éhen hal. Az olyan embereknek, akik nem tudnak gondoskodni gyermekeikről, jobb volna, ha nem is volna gyerekök.

Erre a beszédre Dermákné hangosan felzokogott és leborult az asztalra: -207-

– Nagy Isten, – kiáltott föl – miért nem vettél magadhoz, mielőtt ezt hallanom kellett!

– Ez így van, – szólt Éva fejét rázva – meg kellett ezt egyszer mondanom. Nem magam miatt, hanem azért a szegény gyermekért, akinek a sorsát szintén a szegénység pecsételte meg. Legyen vége a hamis moralizálásnak, valljuk be: nekünk nincs jogunk, hogy több tisztességet követeljünk attól a gyerektől, mint amennyit adtunk neki. Azért arra kérem anyámat, ne avatkozzék a kettőnk dolgába, ne zaklassa Sárit, ahogy engem nem zaklat. Én pedig most fogadom őt igazán testvéremül és együtt járjuk az utunkat, mert egy utunk van.

Ezzel Éva ismét bement a kis szobába és az, ágy szélére ülve, türelmesen várta Sárika ébredését.

Ágyban fekve, összegubbaszkodva, fejét lágyan a karján pihentetve, Sárika alig látszott többnek tizenkét esztendősnél. Éva sóhajtva nézte ezt az ártatlanságnak tetsző álmot, amely pedig a tivornya álma volt.

Későn, lomhán ébredt föl. Egyet nyujtózott, egyet nyögött, aztán meglátta Évát és mindenre emlékezett. A kis leány hamarosan nem tudta, hogyan viselje magát. Ellenség-e Éva, korholás, büntetés vár-e reá? Homloka dacosan összehúzódott, de Éva ekkor már megszólalt:

Hangja nem volt se gyöngéd, se durva. A Dermák-családban azonban a közömbös hang is már bátorítás. Jól érzi magát, csak a feje fáj, nagyon fáj.

– Öltözködj és gyere velem, együtt sétálunk, majd a friss levegőn elmúlik a fejfájásod is.

Ez már elektrizálta a kis leányt. Hogy Éva vele sétál. Sohsem történt még meg. -208-

– A mamától ne félj, – folytatta Éva bátorító beszédét – nem mondtam el neki semmit, nem is fogja kutatni, hogy hol voltál.

Sárika hallgatta a nénjét, egypárszor unszolta is magát, hogy mondja már: köszönöm, de nem birta ezt a szót kierőszakolni a száján. Fáradtan öltözködött s nagyot nézett, mikor Éva a maga még használatlan cipőjét adta neki oda, rendbe hozta a haját és megigazította a ruháját. Aztán keztyűt is kapott Évától. Teljesen felkészülve lépett ki a kis szobából. Dermákné a konyhában állt, gyilkos tekintetet vetett Sárikára, de aztán oldalt Évára nézve csak azt motyogta:

Többet nem beszéltek. Éva is toilettet csinált, aztán a két testvér távozott, hátra sem nézve az édes anyjukra, aki mereven állt a konyhában és szürke, vénhedt szemével keresett valamit, maga sem tudta, mit.

A hosszú úton a belvárosig egy szót sem szóltak. Sárika olykor lopva fölnézett Évára, ez azonban egészen el volt merülve gondolataiban. Majd merő szokásból betekintgetett a kirakatokba s oldalt ránézett a férfiakra. Mikor Éva a párizsi udvarba befordult, meghökkent.

Wočasek, mint mindig, most is örült a szerencsének, rendkívül örült a szerencsének. Egy fekete ternoruhás asszony, fekete kis kendővel a fején, állt mellette, karján kis kosárral. Széles, gömbölyű arcú, kékszemű asszonyság volt, amilyen a vidéki nénik szoktak lenni. A hölgyek érkeztekor az asszonyság szerényen a háttérbe vonult. Éva kutatva nézett rá, aztán a mesterhez fordult:

– Igen is, – felelt Wočasek úr feltünően érdes hangon, aztán menten rátért az üzletre, amit máskor nem igen tesz. Éva megérezte, hogy nem szívesen engedi a feleségét egy levegőt szívni vele s attól tart, hogy ismerkedni akarna vele.

– Most magam hozom a hugomat, – szólt Éva – s amit rendel, tessék az én számlámra tenni. Egyelőre csak egy pár nyári cipőre van szüksége.

– Szerencsémnek fogom tartani, nagy szerencsémnek fogom tartani, a Sári kisasszonynak különben szívesen dolgoztam volna előbb is, ha meg nem méltóztatott volna tiltani.

Sárika nem tudott hova lenni bámulatában s mikor levetette jobb lábáról a cipőt, gyanakodva nézett Évára: nem lesz-e ebből is valami baj? Mértékvétel után Wočasek úr feltünően buzgón hajlongott és ajánlotta magát, nyilván szabadulni akart a feleségének nem való társaságtól.

Az utcán ismét hallgatva mentek tovább, a kalap-utcába, a Bernstockné műtermébe. Itt minden a régiben volt, csak a Bernstock úr tolószéke hiányzott. A szerencsétlenen teljes mértékben kitört a paralizis, intézetbe kellett adni. Az asszony csontig soványodott és sötét, nagy szeme beteg tűzben lobogva kidülledt üregeiből. A hajszolt nappali munka után minden este átment Budára és ott maradt egész éjszakán át a férje betegágyánál.

Bemutatta a hugát, ezentúl az ő ruháját is itt akarja csináltatni. Egyszerű, kis leánynak valót, de finom legyen és izléses, akár csak magának Évának készülne. Bernstockné kipakolta szövetkészletét és Éva biztatta hugát, hogy csak válogasson. Ez félszegen, elfogultan motyogta: -210-

De azért mégis a keze mohón nyult ahhoz a kelméhez, mely neki megtetszett, Rossz ízlése volt szegénynek, piros kockás crepet választott, amit akkor csak szinházi blouseoknak használtak. Meglátszott rajta, hogy Kovács Selma iskolájába járt.

– Kalapot majd délután veszünk – szólt Éva, – aztán megint szótlanul mentek hazafelé. A Gizella-téren felültek a földalatti vasutra, azon robogtak hazafelé.

Rekkenő hőség van. A nagy bérház udvari ablakain le vannak eresztve a redők. Mégis, amint a két testvér végigmegy a gangon, itt is – ott is libben a vászonfüggöny és elsenyvedt arcok kiváncsi mosolygással, csodáló tekintettel nézik őket. Az éjszakai eseményeknek nyoma maradt a ház közvéleményében, a házmestertől megtudták, hogy kétlovas hintó hozta őket haza. Az erkölcstelenségüket leszólták, a pénzüket tisztelték. Amióta Éva ismét pénzt hoz haza, azóta Dermákné a legtiszteltebb asszonyság a házban.

Valami csodálatos benső szükségnél fogva a két leány halk, gyáva hangon jó napot is kivánt édes anyjuknak. És szóltak hozzá: Jani még nincs itt? De igen, Jani már itt volt és el is ment már. Valami baja lehet a fiúnak, vagy igen sürgős dolga. Hamar bekapta az ebédjét és elrohant. Éva tudta, mi a dolga. Menekült a hugával való találkozástól.

Sárika csöndes és illedelmes volt. Az órára nézett és aggódva fordult Évához:

A kis leány boldog összerezzenéssel fogadta ezt a kijelentést és lesütötte szemét.

– Ezentúl, – folytatta Éva – majd gondoskodom, hogy mihez fogjunk, mert valamihez fogni kell. Berendezünk magunknak egy üzletet, együtt fogunk dolgozni és a magunk urai leszünk. Amire más képes, azt mi is tudunk. Hogy milyen üzletet, azt még nem tudom.

– Olyan üzletet, amelyben nincs dolgunk férfiakkal. Dolgozni és keresni fogunk, hogy elfelejtsük, ami történt, aztán férjhez foglak adni és neked ajándékozom az egész üzletet.

Sárika szeméből egy pillanatra kicsapott a régi csúfondáros láng, amikor kérdezte:

– Én sem akarok férjhez menni, – mondja Sári – nem akarok négy rongyos fal közé temetkezni, hogy ott vénüljek és olyan legyek, mint az anyánk.

– Férjhez fogsz menni, – ismételte Éva most keményen – nem szabad egészen megromlanod, mert együgyü vagy és könnyelmű vagy, megcsalnak és kipusztítanak. Engedelmeskedni fogsz és úgy lesz minden, ahogy én akarom.

Sárika nem szólt semmit, csak összeszorította az ajkát. A nagy hőségben a két leány majdnem egészen levetkőzött, Éva a divánra feküdt, Sárika -212- a kis szobába ment. Dermákné meg, elvégezvén a konyhában a dolgokat, odaült az ablak mellé és hímezett. Neki nem volt melege.

Hat óra felé Éva öltözködni kezdett. Sárika is kijött a kis szobából, szintén öltözködött.

A kis leány egy darabig kifogást keresett s mivel nem jutott eszébe semmi, azt mondta:

Éva azt gondolta, hogy nem jó most Sárikát magára ingerelni. Nem szólt többet és elment. Néhány perccel később Sárika is kilopódzott: a nyugoti pályaudvar kávéházba ment.

Mikor este Jani hazaérkezett, nyolc óra volt már, a két leány az asztalnál ült. Rájok sem nézett, csak nyult a Kantja után és beletemetkezett. Dermákné a gangon ült és a szomszédokkal beszélgetett.

Négy nap telt el így, Sárika igen jól viselte magát. Azóta, hogy még egyszer ott volt Selma barátnőjénél, mindenben engedelmeskedett Évának, semmiről külön véleménye nem volt. Együtt jártak mindenfelé, Éva meg akarta vele kedveltetni a vele való életet. Ki is néztek már egy alkalmas helyiséget egy kalapüzlet berendezésére, közben pedig elkészültek a ruhák, a cipője is megjött és Éva szép, hímezett fehérneműt is vásárolt neki. Egy este pedig cirkuszba is mentek együtt, ahol Sárika igen jól mulatott.

A rákövetkező szombaton pedig, amikor senki sem volt otthon, Dermákék lakására beállított egy hordár s elvitte onnan a Sárika összes ruháit. Ő maga, új ruhájában, leányos, szalagos kalappal, könnyű napernyővel a kezében, üdén és szépen, -213- a szomszédoknak mosolyogva, köszönve lesétált a lépcsőn s a legközelebbi állomáson kocsira szállt. Mikor Éva este hazajött, csak néhány sor írást talált:

«Engem ugyan nem fogsz lóvá tenni és ezuttal nem találsz rám. Megfizet majd érte az isten, amit ellenem elkövettél».

Természetes, hogy az a nagy morális felbuzdulás, amely Deméndy Miklóson az Évával való első pásztoróra után erőt vett, huszonnégy óra alatt szétfoszlott. A lehangolás multával, a vágyak ébredésével az államtitkár úr csak úgy sóvárgott ismét a tilos kaland után, mint azelőtt s egész védekezése, amelyre magával szemben fanyalodott, az a keserű kifakadás volt:

– Miért nem igazi asszony a feleségem, aki le le tudna kötni, mint az a másik!

Találkozásaiknál, melyek kezdetben elég sűrűek voltak, a szívnek alig jutott szerep. Alig volt egymásnak valami mondani valójuk s bizony a mámor oszlásával Deméndy kellemetlennek, néha undorítónak érezte helyzetét s mind újabban, természetesen ismét hiába, erősítgette: ez volt az utolsó találkozás.

Éva is megváltozott érzületében. Őt még a mámor sem hevítette, a szíve pedig egészen néma volt. Amióta tudva ennek a szerelemnek a jövedelméből élt, amióta más mondhatta igazában a magáénak ezt az embert, egész lelkülete mélységes fásultságba esett, amelyből csak olyankor ébredt föl, mikor Deméndyvel együtt az utcán -215- jelenhetett meg. A Courrierné vendégszeretetét már régebben nem vették igénybe. Deméndy egy elég kényelemmel berendezett lakást bérelt a Ferencvárosban. Ott szoktak találkozni, aki előbb jött, bevárta a másikat, olykor pedig együtt távoztak. Itt a messze külvárosban, a düledező szűk mellékutcákban, ahol kartonruhás asszonyok és mezitlábas gyerekek jártak és az emberek pipáltak, az államtitkár úrnak nem kellett tartani attól, hogy ismerőssel találkozik.

Éva azonban itt is érezte, hogy fölegyenesedik benne a lélek, mert ennek az embernek az oldalán haladhat, különben egészen a cselédjének érezte volna magát. De mégis élt még benne némi rejtett önérzet, amit akkor tudott meg, mikor ez is kihalt belőle. Sárika romlása és azután szökése, amely után sehogy sem tudott többé a nyomára akadni, kesergő fájdalommal töltötte el. Ezt érezte élete legnagyobb csapásának s mi sem természetesebb, hogy mikor Deméndyvel találkozott, a szíve túláradt s elpanaszolta nekik nagy baját.

– Hm, Sárika? – mondotta, mint aki valami igen érdekes, de neki közömbös dolgot hallott meg, – igazán nem hittem volna. Hiszen még egészen gyerek, ugy-e, még egészen gyerek? No de végre is nem nagy baj, szép kis leány, talán még szerencséjébe is rohant.

Ettől a beszédtől Éva úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Nem nagy baj, természetes, hogy nem nagy baj, az ő hugánál! Most érezte csak át egész teljességében, mi a különbség a tisztességes és a megfizetett leány között. Becsület? Ilyesmit nem is keresnek rajta. Hát hogy bánthatná az ő becsületét, ha a hugából becstelen leány lett? Természetes, arra való!

Nem szólt semmit, de ami titkos vonzalom -216- még benne élt, ez az utolsó maradéka a női önérzetnek is elmállott benne. Most már nem Deméndyt látta az államtitkárban, az első szerelmét, az egyetlen embert, akinek odaadta magát, hanem a férfit, aki most kitartja. Annyira igaza volt ebben, hogy Deméndy nem is vett rajta észre semmi változást – mit törődött ő a szeretője lelkével?

Szinte hivatalosan beszéltek a legközelebbi találkozásról. Kellemetlen változás állt be a programmban. Deméndy azt hitte, hogy az anyósa minél előbb fürdőre megy és magával viszi feleségét is, akinek szüksége van a maga erősítésére. De megfoghatatlan módon Kömleyné egyre késlelteti az utazást. Mintha szándékosan tenné, mert valahányszor erről van szó, mindig gonoszul magába mosolyog, aztán jelentősen rá néz. Majd az ura miatt nem akar még menni, akinek valami nagy emisszióval van dolga, amely ha jól sikerül, megszerzi neki a titkos tanácsosságot, vagy legalább is egy előkelő rendjelet, majd magáról mondja, hogy gyöngélkedik, végül pedig azt sütötte ki, hogy sokkal kellemesebb augusztusban fürdőzni, amikor az ura is szabad, Deméndy is szabadságra mehet. Ez ellen természetesen nem szólhatott semmit, mert felesége amúgy is retteg az elválástól és kapva kap ezen a terven, mely lehetővé teszi, hogy mindvégig együtt maradjanak. Mit tegyen? A legbosszantóbb az, hogy neki is kapnia kell rajta, mert csak nem mutathatja feleségének, hogy szeretne távol lenni tőle!

A feleség! Hányszor kellett Évának hallani a feleségről. A feleségről, aki szegényke olyan gyönge és gyerekes, a feleségről, aki minden tervükben tényező, a feleség, akit örökösen kímélni kell, a feleségről, akit még neki is kötelessége volna sajnálni. Összeszorított ajakkal bólogatott igent -217- és várta a száz szónak egyetlen végét, a megállapodást, mikor találkoznak, jobban mondva a parancsot: mikor jelentkezzék.

Havonként körülbelül kétszáz forintot kapott Deméndytől, ebből azonban alig maradt ötven forintja a maga számára, a többi ruházkodásra ment rá. De ez a kevés pénz is nagy mértékben fellendítette otthon a jólétet, noha Évának mindig voltak pénzgondjai. Itt is, ott is felhalmozódtak apróbb tartozások, amelyek az örökös függést jelentették. Ez is magyarázza, hogy a hajdan annyira büszke és önérzetes Éva minden önérzet és büszkeség nélkül engedte magát át Deméndynek s igen természetesnek találta azt is, hogy, amikor civilizáltabb utcához értek, akkor Deméndy lopva búcsúzott tőle, hogy ne lássák vele együtt. Ezt is a felesége miatt kellett tennie.

Deméndy családi életében külsőleg nem változott semmi. Mégis napról-napra valami különös átváltozást kellett észlelnie felesége változatlan naiv szerelmének a megnyilatkozásában. A fészekben a régi, kedves kettős, feleségének boldogító, neki idegesen fájó idill egyre ismétlődött, de mindjobban áthatotta valami különös, nyugtalanító skepsis, félig előérzet, félig gyanú, sőt vád is a kicsi asszony részéről. Olga az ő nagy érzelmét és teljes naivságát már kezdetben is általánosságokban tévelygő, szertelen eszmékhez fűzte. Most ezekbe az eszmékbe az erkölcstelenség sejtése vegyült s okoskodásaiban, kérdéseiben egyre ez ellen védekezett.

– Mert úgy-e bár, ez szörnyű dolog, a legnagyobb -218- bűn a világon, nagyobb bűn, mint a lopás, vagy gyilkosság?

A legcsekélyebb enyhítő kísérletre a kicsi asszony vagy mélységesen elszomorodott, vagy szenvedélyes ellenvetésekben tört ki. Igenis, a legszörnyűbb bűn ez, mert a szegény asszonynak a lelkét lopja meg és a tisztaságát fertőzi meg. Nem az a szörnyűség, hogy mást szeret, hanem hogy a feleségét azután akár csak a kezével is érinti. Ha az asszony utóbb megtudja a valót és úgy-e bár, nincs eset rá, hogy meg ne tudja? akkor lehetetlen neki tovább élni, a szíve rögtön megszakad, – vagy meghal az undortól, vagy megöli magát.

Az ilyen fejtegetés után Olga összeborzong, odatapad az ura melléhez és boldog mosollyal mondja:

Képzelhető, hogyan érzi magát ilyenkor Deméndy. Úriember, aki természeténél fogva irtózik a hazugságtól és folyton hazudnia kell a feleségének. Önálló gondolkodó, akinek megvan a maga határozott világos életfelfogása és azt egyre meg kell tagadnia és bele kell mennie egy lehetetlenül ideális, puritán erkölcsi felfogásba, melynek minden egyes tétele halálos ítélet az ő jelleme fölött. Iszonyú szenvedés járja át ilyenkor idegeit, különösen mikor az általánosságból kihámozódik a speciális eset.

– De mégis, mondd csak. Hát tegyük fel, hogy eljön hozzád a világ legszebb asszonya, aki olyan szép, hogy magam is azt mondanám: lehetetlen ebbe bele nem szeretni, mit csinálnál akkor?

– Nos, ha már mindenképen ragaszkodol a nevetséges feltevéshez, hát legyen: nézz a szemembe édes és halljad: ha volna is és eljönne is hozzám, azt mondanám neki, menjen máshová, ahol nem szeretik annyira a feleséget, mint itt.

Ez már hat. Ez világosan és egészen volt mondva, de szörnyű kínba került a kimondása. És csak azt éri el vele, hogy az asszonyka fantáziája friss erővel nekigyürkőzik a feltevésekhez és átcsap már a megfoghatatlanságba.

– Ha az erdőben elfognának a rablók és azt mondanák, hogy csak akkor eresztenek szabadon, ha megcsalod feleségedet, mit csinálnál?

– De szörnyen megkinoznának, levágnák a karodat, lábadat, aztán lassú tűzön megégetnének.

– De akkor nekem nincs uram és meghalnék. Megengednéd, hogy én halálra búsuljam magamat?

– Szerelmes Jézus, istenem, – kiált fel – hát azt kívánod, hogy megcsaljalak? Mit tegyek hát, mondd meg te!

Az ilyen kifakadásra az asszonyka keblére -220- rejti az arcát, görcsösen átfogja kezével, úgy súgja:

– Gyerek vagy – mondja kedvetlenül és érzés nélkül simogatja a finom arcot.

Most, hogy hazajött, Olga a zongora-szobában ült, a kicsi kerevet sarkában és mereven bámult maga elé. Ez szokatlan dolog. Távollétében Olga minden idejét a fészekben töltötte s ott várt reá. Most pedig rá sem nézett, mikor belépett. Akkor sem tekintett fel, mikor Deméndy nyájas meglepetéssel rászólt:

Valami baj van, gondolta elhűlve, majd komoly hangon ismét szólt, miközben odalépett a feleségéhez.

S állánál fogva felemelte a lehorgasztott kis főt. Olga rávetette szemét, de csak ismét lesütötte. De átölelte a férje fejét, úgy szorította magához, majd gyöngéden simogatta haját. Deméndy pedig megcsókolta s ekkor minden átmenet nélkül a kicsi asszony ismét boldog volt.

– Úgy-e, – kérdezte felelet helyett az asszonyka – te nem mernél engem megcsókolni, ha hűtlen volnál hozzám?

– Igen, – mondta – mert az gazság volna, úgy-e? Megcsalni a feleséget és azután ölelgetni, becézgetni, szerelmet mutatni csak azért, hogy a gyanút elterelje. Az olyan ember a legutolsó -221- a világon s minden tisztességes ember megvetésére méltó.

– Természetes – mondta ismét Deméndy, de nem nyomhatta el egészen a düht, amely felesége beszédje nyomán kelt. – Mondd csak édes, mi okod van, hogy ezeket nekem a szemembe vágtad?

Erre a kérdésre Deméndyné mosolygott, aztán kacagott. Nem felelt a kérdésre, hanem dalolva leszökött az ura öléből, körültáncolta a szobát, aztán megfogta ura kezét és vonszolta magával.

– Nem úgy, – szólt Deméndy – maradjunk csak itt és felelj arra, amit kérdeztem. Első eset, hogy komédiázol előttem, így az olyan asszony szokott cselekedni, aki az ura figyelmét valamitől el akarja terelni. Most én vallatlak és nem engedem, hogy kitérj. Van-e valami különös okod, hogy ezeket a dolgokat nekem a szemembe vágtad!

Olga próbálta folytatni taktikáját, de igen rossz komédiás volt. Egyszerre csak sírva fakadt és odarogyott az ura ölébe.

– Ezzel nem térsz ki, – makacskodott Deméndy – felelni fogsz, mondj akármit, én el fogom hinni. Mert én nem teszem fel a feleségemről, hogy hazudik, még akkor sem, ha egészen világos a hazugság.

Ez a kegyetlen beszéd, amely más emberek között épenséggel nem valami különös, Olgát egészen lesújtotta. Láthatóan megtört és ura lábaihoz rogyott. Deméndy magában szörnyen szégyelte és megvetette magát: undokság, gondolta, én, akinek egy igaz szava sincsen, mint a megbántott erény állok itt az asszony előtt, aki bűnbánóan vonaglik lábaim előtt. -222-

– Nem teszem többé, – rebegte a szegény gyermek – ne haragudj már, nem teszem többé.

– Nem haragszom, – szólt szeliden – de kérdésemtől nem térhetek el. Avagy lehetségesnek találod-e, hogy a feleség ne felelhessen mindenre, amit az ura tőle kérdez?

– Te sokkal jobb vagy, mint én – mondotta a kicsi asszony – nem is érdemlem meg, hogy olyan jó uram van. Hanem tudod, én olyan ostoba vagyok, olyan nagyon ostoba, aztán nem hiszem ám el, hogy te rossz vagy. De még az is fáj és boldogtalanná tesz, ha csak képzelem is.

– Hidd el, a mama nem rossz, – mondotta – csak nem tudja, hogy mi mennyire szeretjük egymást.

– Úgy, – kacagott keserűen Deméndy – a mama, tehát innen fúj a szél? Nos hát, gondoskodni fogok róla, hogy a báróné ne zavarja családi nyugodalmamat.

– Meg fogom neki mondani, hogy a feleségemet ne lázítsa ellenem s hogy könnyebben legyőzhesse hajlamát, gondoskodni fogok róla, hogy folytonos együttlétetek ne csábítsa rá.

– Azt, ami kötelességed, édes, te most az enyém vagy és nem az anyádé. Én tisztelő, sőt alázatos veje voltam neki, noha ő sohasem fogadott engem fiának, nem idegenítettem tőle el a -223- leányát, de ha ő most tőlem el akarja idegeníteni a feleségemet, akkor élni fogok jogommal és hatalmammal. Miket mondott rólam?

– Édes, ha nem szólsz, akkor a legrosszabbat fogom feltenni és annál kellemetlenebb lesz a folytatás. Most még hajlandó vagyok az egészet ostobaságnak tekinteni, de ha hallgatsz, gonoszságnak fogom nézni.

Maga sem vette észre, hogy harcias fenyegetése közben voltaképen a feleségétől várta a visszavonulás útjának a megnyitását. Sőt tudta, hogy ezzel az értelmes, hideg asszonnyal szemben egészen más az ő helyzete, mint feleségével szemben. Azért szívesen vette, hogy a felesége lépésről-lépésre visszaszorította eredeti álláspontjáról s végül megigérte, hogy egészen szelíd lesz, csak tudni akarja, miket mond róla a báróné.

Hát voltaképen igen okos dolgokat mondott róla. Nem is annyira róla, mint a kettejük viszonyáról. Azt mondta, hogy Olga oktalan és veszedelmébe rohan. Olyan életet él, amely nem lehet tartós. A mézeshetek, ha már hónapokra mennek, hazugságot takarnak, mert a férfi nem képes igazán az örökös extázisra. Ezen az életmódon változtatni kell. Olgának egyéb irányban is keresnie kell a módját, hogy amikor a családi életben változás áll be, ez a változás ne tegye egészen boldogtalanná. Hogy Deméndy szándékosan zárja őt el a világtól, mert lehetetlen feltenni, hogy egy fiatal asszony az ő társaságukból a maga jószántából zárkóznék annyira el. Hogy Deméndy önző, mert magának tartja egészen feleségét és nem törődik azzal, hogy mikor már beleunt, akkor a feleségének senkije sem marad. Már pedig bele fog unni, ha ugyan máris nem unt bele. Hogy az asszonynak a boldogsága mindig attól függ, -224- hogy a férj jobban szeresse őt, mint ő a férjét. Hogy a férfit a házasságban is bizonyos távolságban kell magától tartani, ha nem akarja értékét csökkenteni. Ő, Olga pedig olyan ostoba, hogy teljesen alárendeli magát az urának, mindig rajta lóg s tulságosan könnyűvé teszi az ura helyzetét. Többet kell számolnia és kevesebbet szeretnie. Az ura nem is szereti igazán, különben nem engedné, hogy így tönkre tegye magát és egészen nevetségessé váljék a társaságban. Hogy nem azért Kömley-leány ő és nem azért lett belőle puszta Deméndyné, hogy a legéretlenebb és a legalsóbbrendű leány, vagy asszony is lenézhessen rá. Pedig lenézik és nevetik. És pletykálnak is róluk, azt mondják, hogy míg ez a liba, mint egy szerelmes lovagkorbeli kisasszony, a háza ablakából lesi az ura lovainak a patkókopogását, addig az ura vígan mulat és megcsalja.

– Igen és mama nem is tartja olyan ostobának ezt a pletykát, mert ha az asszony lehetőséget nyujt férjének a hűtlenségre, akkor nincs az a férfi, aki a lehetőséget ki ne használja. Hogy nemcsak most, hanem folyton ilyeneket mond neki a mama, de azt, hogy ő a pletyka állításait nem is tartja lehetetlennek, azt csak ma mondotta. Ő nem hitte, nem, de borzasztó volt. És folyton úgy érezte, mintha meg volna csalva. És folyton arra kell gondolnia, hogy mi lenne, ha meg lenne csalva.

– Jó, – szólt Deméndy – most pedig hallgass reám, édes. A mamáról nem tehetem fel, hogy tönkre akarná tenni boldogságodat. De az ilyen beszédekkel mégis tönkre teszi. Te ártatlan gyerek vagy, nem ismered a világot, nem csodálom, ha ezek a dolgok annyira hatnak rád. De mivel nekem semmi kedvem ahhoz, hogy a -225- feleségem folytonos nyugtalanításával megbontsák a házi békémet, gondoskodni fogok arról, hogy erre több alkalom ne legyen.

– Meg fogom köszönni a bárónénak, hogy volt szíves téged a nyár folyamára gondjaiba venni, de mivel ő augusztus előtt nem mehet, neked pedig az egészséged nem engedi meg, hogy addig itt maradj, ennélfogva lemondok róla. Rendbe szeded a dolgaidat és néhány nap mulva elutazol.

– Az anyádtól, édes, nem magamtól. Ha vele mentél volna, akkor is elváltunk volna rövid időre. Ezt meg kell tenni, mert ha így tovább megy, őméltósága egészen elidegeníti tőlem a feleségemet.

– Tudod, hogy nem lehet, – folytatta Deméndy – különben is itt kell maradnom, hogy a nyár multával ne térjen vissza a veszedelem. Amíg te itt vagy, kerülöm a veszekedést, de ha elmentél, beszélni fogok a mamáddal és meg fogom neki magyarázni, hogyan teljesítené jobban leánya iránt való kötelességét.

Ennél aztán meg is maradt. Soha eddig feleségével szemben nem tudott határozottan fellépni, ezúttal megtette. Tán érezte a veszedelem nagyságát, avagy az lappangott benne, hogy ilyetén módon mégis csak szert tesz a régen áhított szalmaözvegyi szabadságra?

Másnap, mielőtt a minisztériumba ment, benyitott a Kömley-palotába. Kemény szóra -226- volt elhatározva, úgy ment oda, mintha párbajra menne: nem hagyja magát! A tömör palotában még folyt a takarítás. A cifra, kamáslis lakájok majdnem rongyosan, piszkos, kékcsíkos vászonzekében dolgoztak söprővel, kefével. A méltóságos asszony a belső szobájában van. Parancsára a méltóságos úrnak, bejelentik. Addig majd beszól a báró úrhoz.

A báró úr az íróasztal mellett ült és ujságot olvasott. Nagyon meg volt hatva, mikor veje látogatásával megtisztelte, mert az igénytelen úr nem igen volt ilyesfélékkel elkényeztetve. Hogy a látogatás most is a feleségének szól, az nem tesz semmit, megszokta.

– Mit csinálsz öreg, – kérdi Deméndy rosszkedvűen, megy-e már az az emisszió és mennyit veszítesz rajta?

– Persze, hogy nem rossz üzlet. Rossz üzletet csak az állam csinál, az, akivel csinálja, mindig jól jár. Hanem ezúttal, úgy hiszem, máskép áll a dolog. Neked érdeked, hogy az üzlet rátok nézve rossz legyen.

– Előttem nem kell komédiázni, – folytatja Deméndy ugyanazon a lenéző, rosszkedvű hangon. – Hajszolod az emissziót, hogy a kormánynak valami nagy szolgálatot tégy, amiért majd titkos tanácsosság dukál. Mondd csak őszintén, – kedves öregem – mire való ez a gyerekség?

Kömley báró kifeszíti mellét és vékony ujjaival zavartan hajtogatja az ujságot. Aztán nagyot sóhajt s inkább magában mormogja:

– Tudom, a feleségednek. De én a te helyedben sarkamra állanék és megtiltanám az asszonynak, hogy ilyeneket akarjon.

– Mit gondolsz? Egy olyan asszony, mint ő – joga van hozzá, hogy mindenki tisztelettel fogadja óhajtásait.

– Sajnállak, kedves papa, hogy így gondolkodol. Nem vagy eléggé férfi, az a baj. S mivel te annyira papucs alá hajtod a fejedet, azért kell megszenvedni nekünk.

Deméndy az ajkába harapott, mikor pedig a szolga odébb állt, elkáromkodta magát:

– Ez már sok, – kiáltott fel – ilyenkor akárhányszor már odaát volt minálunk, hanem vissza fogom neki adni a kölcsönt, megmondhatod neki.

– Az, hogy, ej, de hiszen veled voltaképen semmi dolgom. Isten veled, öregem, mondd meg a feleségednek, hogy ma még egyszer fel fogom keresni és remélem, hogy akkor okvetetlenül részesít abban a szerencsében, amelyet nem jókedvemben keresek.

Ezzel felkerekedett s rá sem hallgatva többé a báróra, dohogva és magában káromkodva a minisztérium felé tartott.

Déltájban jelentik neki Kömleynét. Meg kellett vallania magának, hogy egy kicsit megijedt. Ez egészen rávall erre a kemény asszonyra. -228- Még magához sem térhetett a meglepetéstől és őméltósága már előtte állt. Válogatottan öltözve, szépsége, ereje és hidegsége egész teljében, könnyű főhajtással úgy lépett elébe, mint aki itt is itthon van s minden teketória nélkül leült az egyik székre.

– Sajnálom, államtitkár úr, hogy olyankor keresett fel figyelmével, amikor senkit sem fogadok. Épen ezt a látogatását akartam most visszaadni.

– Át fogja látni, hogy ez csak szólás volt – folytatja a gyönyörű asszony és az államtitkárra szegezte hideg tekintetét. – Hogy itt kerestem fel, annak célja van. Meg akartam önnek mondani, hogy Olgát nem engedem egyedül utazni.

– És Olgának nem volt az az észrevétele, hogy az ilyen dolgokban csak az urára hallgathat?

– Nem, – szólt hidegen a báróné – velem szemben ilyen észrevétele nem lehetett. De hogy a férje méltóságán se essék csorba, megmondtam neki, hogy önnel is beszélni fogok. Ezért kerestem fel.

– Én pedig, báróné, azért voltam bátor önt felkeresni, hogy egész tisztelettel megtiltsam önnek a családi ügyeimbe való beavatkozást. -229-

A báróné kicsinylően lebiggyesztette ajkát s mintha nem is hallotta volna Deméndy szavát, folytatta:

– Az ön felesége, tisztelt uram, hála az ön önző elfogultságának, ma is az a tapasztalatlan gyerek, aki volt s mivel ezt a házasságot, akaratomnak ellenére, én tettem lehetővé, őrködni akarok leányomon, hogy a következmények tönkre ne tegyék.

– Ezzel az őrködésével épen a legjobb úton van, hogy leányát tönkretegye. Olgának egyebe sincs a földön, csak az én szerelmem és ön épen a bennem való bizalmat akarja megrendíteni örökös gyanúsítással.

– Szerelem? – Kömleyné kacagott, de csakhamar ismét szokott, hideg hangjára tett szert. – Épen, mert a leányomat egészen belecsalja ebbe az éretlen és hazug szerelmi romantikába, gondoskodnom kell róla, hogy kellő időben ki is gyógyuljon belőle. Remélem, lesz elég őszinte, hogy velem szemben nem fogja folytatni azt a komédiát, amellyel Olgát ámítja.

– Eh, istenem, hát ne kényszerítsen, hogy sértéseket mondjak önnek. Hát szereti ön Olgát?

Deméndy, aki eddig íróasztala előtt ült, most felkelt és egészen a báróné elé állott.

– Akkor hazudna, – felelt egyszerűen a báróné, keresztül nézve vején, mintha levegő volna.

– Akkor gazember volna, – szólt az asszony és szeméből most már villám csapott a férfira, miközben szép, hideg arca lángba borult.

– Báróné, – szólt a fogai közül – ön visszaél azzal, hogy asszony.

– Sohse tekintse, – felelt Kömleyné kacagó hangon, – különben – tette hozzá – én csak feltételesen mondtam ezt és tudom, hogy nem úgy van, mert nem szereti feleségét. Ezt különben nem is kívánhatja öntől senki. Én ismerem a tényt és számolok vele. Ennyi az egész.

– Nos, báróné, ön a tényt rosszul ismeri, mert igenis, szeretem a leányát és nincs az a férfi a világon, aki jobban gondját viselné feleségének, mint én.

Kömleyné szinte végigkorbácsolta tekintetével vejét. Megvetéssel, gúnnyal, ahogy csak az asszonyok tudnak végignézni az emberen.

– Szégyellem magamat, – szólt végül – hiszen nem rejthetem el a világ elől, hogy ön a vőm. Ha mentséget keresek az ön számára, akkor legfölebb gyönge emlékezőtehetségében találhatom. Ön elfelejtette uram, hogy ismerem önt.

Deméndy hamarosan nem értette meg, mire céloz az anyósa. A beszéd éles hangja csak arra ingerelte, hogy ő is minél élesebben tudjon visszavágni.

– Ha az én emlékezetemet gyöngének találja, viszont el fogja ismerni, báróné, hogy önt is emlékeztetni szükséges a kötelességére. Tudtára adom, hogy sajátságos tanai, – mikkel jónak látja a feleségem nyugalmát megzavarni, épenséggel nem szolgálnak leánya boldogságának. Visszatérve arra, amivel kezdtük: igenis, ön arra kényszerít engem, hogy feleségemet öntől távol tartsam.

– Én pedig, uram, nem törődöm sokat azzal, amit ön tart kötelességének, hanem teljesítem a magamét. Szemben azzal a vak sötétséggel, melybe ön leányomat borítja, nekem világosságot -231- kell terjesztenem, hogy ostobaságából való felébredése esetén ne legyen egészen kiszolgáltatva önnek.

– Ne legyen izetlen, uram és ne kényszerítsen engem is reá. Azt hittem, röviden megérthetjük egymást, de ha nem akarja, ám jó, megmondom azt is, amit ön úgy is tudhat. Elő akarom készíteni leányomat a válásra, mert ha így éri, ahogy most van, belepusztul.

– A válásra? – kiáltotta – ön el akar bennünket választani egymástól? Tudja-e, báróné, hogy a leánya halálát kívánja?

– Ha megismeri a világot is, önt is, nem fog belehalni. Az én leányomnak jó ízlése van, mihelyst belelát a lelkébe, nem fogja többé szeretni.

– Elég, méltóságos asszonyom, azok után, amiket most mondott, még határozottabban és még gyökeresebben rajta leszek, hogy feleségemet kivonjam az ön hatása alól. Önnek természetesen nem parancsolhatok, de vegye tudomásul, hogy Olgának mától fogva megtiltom az önnel való érintkezést.

– Nem rossz, – mondotta, azután megvetően végignézett rajta – azt az egyet nem tudtam még önről, hogy paraszt is.

– Most már ezt is tudja, – szólt Deméndy hidegen – ehhez tarthatja magát. Eddig sem igen dicsekedhettem azzal, hogy szerfölött kitüntetne kegyeivel, ezentúl is nyugodtan el lehetek az ön becsülése nélkül. Hanem a házam tájékát megvédem minden rendbontás ellen.

– Nos hát, – szólt haragban kigyulladva – történjék meg most, aminek előbb-utóbb úgy is meg kell lennie. Ön alávaló komédiát űz a leányommal és ezzel tönkre teszi. Hogy nem szereti, hagyján. Mások is vannak, akik nem szeretik a feleségüket. De senki sem kergeti bele az asszonyt, akit nem szeret, az olyan életbe, amely egészen a szerelemre van alapítva. Tett volna úgy, mint mások, szoktatta volna hozzá leányomat a közömbösséghez, mint mások, hanyagolta volna el, egy szavam sincs ellene. De egy éretlen frázisból a jegyesség idejéből a hazugságnak egész tömkelegét megépíteni s azt az ostoba, fellengző teremtést abba mesterségesen száműzni, ez már lelketlenség. Mit gondol, uram, képes lesz ön örökre fenntartani ezt a hazugságot?

– Egyszer már megmondtam, báróné, most még egyszer mondom. Amit ön ismételten hazugságnak mondott, az a legkézzelfoghatóbb valóság.

– És ezt nekem mondja, nekem, aki… nos, uram, legalább ne legyen gyáva. Ne felejtse el, hogy annak a komédiának, amelynek leányom áldozata lett, magam is voltam egyik szereplő tanuja.

Deméndynek csak most ötlött eszébe, amit Kömleyné az elébb mondott: elfelejti, hogy ösmerem önt. Meghökkent. Keresett magában valamit. Hirtelen észhez kapott. Valósággal megijedt attól, ami eszébe jutott. Teljesen elvesztve higgadtságát, odalépett az asszonyhoz, megragadta kezét s mélyen a szemébe fúrva tekintetét, az önkivület hangján kiáltotta:

– Hazugság, – kiáltotta – mit beszél… – és nevetni próbált, de csak eltorzult az arca.

Deméndy pedig nagy felindulásban ismét elébe lépett és megfogta karjainál.

– Ön féltékeny leányára és ezért rontja meg a boldogságát, ön arra gondol, hogy az ura meglepett bennünket s hogy az én házasságom pusztán az ön menekülése módja volt.

A báróné iszonyú erőfeszítéssel győzött magán. Visszalépett és jegesen metsző tekintettel tudott vejére nézni.

– Ön részeg, – szólt teljes hidegséggel, mely csak úgy végigfutott Deméndy hátán – ne felejtse el, hogy nem egyikével ama hölgyeknek van dolga, akikkel a feleségét megcsalja. Nevetséges, – kacagott fel fejét csóválva – micsoda eltelt vakság! Igenis, arra gondoltam és mindig arra gondolok. S valahányszor látom magát, ahogy turbékolásra készül, valahányszor a leányomat, azt az ostoba libát látom, aki belesorvad ebbe a lehetetlen és soha nem létezett szerelembe, akkor utálat fog el ön iránt és azt gondolom: ez az ember aljas képmutató, ez az ember romantizál, ez az ember szerelemmé akar avatni egy házasságot, mely neki csak kelepce volt.

– És elgondolom magamban, – folytatja Kömleyné – ez az ember engem ostromolt szerelmével és az én becsületem érdekében vette el leányomat. Ezt a házasságot neki csapásnak kell vennie, ahelyett turbékol és olyan szerelmet mutat és kíván meg a feleségétől, amelyet még Romeo sem provokált Juliánál. Lehet ez igaz ember? Ha pedig csakugyan szereti a feleségét, akkor a legaljasabb képmutatással lovagias áldozatnak mutatott be valamit, ami pedig a szíve -234- vágya volt. Le akarja kötni az én lelkemet, hogy áldozatomat lássam benne s bámuljam, milyen határtalan nagy az érzelem, mellyel hozzám közeledett. Melyik az igazság? Ezen kellett töprenkednem, de hiába, most pedig megkérdezem öntől, melyik az igazság, és hol a hazugság, uram, az ön érzelmeiben, vagy az ön tetteiben?

Deméndy felelni készült, de Kömleyné már új fordulatot adott a beszédnek.

– Eh, hagyja el, ha megmondja, akkor sem tudok többet, mert önnek nem lehet hinni. Az imént a megbántott asszony tört ki belőlem, eléggé szégyellem. Most már megint az anya beszél. Néztem az ön magatartását, a jegyváltás első percétől fogva. Ön hamar kiismerte leányomat, tapasztalatlanságát, abnormis ártatlanságát és hajlamát a szertelen romantikára. Olga kijózanítását, érzelmeinek és tapasztalatainak a világgal való összhangba hozását vártam házasságától. Önt erre igen alkalmas embernek találtam. Ne vegye bóknak, egy kíméletlen, kissé brutális és főképen asszonyismerő ember leghamarább tudja kijózanítani az ilyen exaltált teremtést. Ehelyett mit kellett tapasztalnom? Azt, hogy ön egészen belemegy az Olga ostoba képzeletvilágába, sőt megerősíti őt abban, hogy a valóságban minden úgy van, ahogy ő képzeli. Miért teszi azt? – kérdeztem magamtól. – Hiszen nem szereti, miért hazudik tehát több szerelmet a kelleténél is? És elvonja a világtól, maga is elvonul tőle. Miért teszi, hiszen abszolute nem szereti? A bárgyuságig alázatos és engedelmes irányában, miért teszi, hiszen ez a házasság nyakába szakadt, mint a nyári zivatar? És nem találtam más feleletet: vagy én vagyok megcsalva, vagy a leányomat csalja meg. Helyesen ítéltem, uram? Most beszéljen. -235-

Míg beszélt, Deméndy még mindig mereven nézett rá. Hallott, értett minden szót, mégis csak az első gondolata tartotta fogva: Kömleyné féltékeny a leányára, szereti őt! És elernyedt lelkével most már csak ennek a gyönyörű hatalmas asszonynak a szépségébe mélyedt: ez az asszony az övé volna és az övé lehetne, ha közbe nem jön a házassága. A vágy, amely ellen annyit küzdött, míg újra nem találkozott Évával, újból fellobbant benne, de a lehetetlenség tudatában düh és gyűlöletképen gyötörte. Szerette volna széttépni ezt az asszonyt, mert lehetetlenség volt őt karjaiba zárni.

– Arról beszél, – szólt Kömleyné kérdésére, – ami az anyát érdekelné, hogy ne kelljen beszélnie arról, ami igazán gyötri. – Báróné, én is világosan látok most. Udvaroltam önnek, ostromoltam önt és közel voltam a győzelemhez. Én ezt elfelejtettem már, mert el kellett felejtenem, de ön folyton erre gondolt, pedig nem volt szabad erre gondolnia. Honnan ébred fel önben ily hirtelen az anyai gondosság? Sohasem törődött a leányával, mert útjában volt a szép asszonynak. Zárdában tartotta és mikor haza kellett hozni, sohasem tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzék vele. Magára hagyta és a szegény gyermek tovább társalgott a mesebeli szellemekkel, akikre anyátlan árvaságában utalva volt. Most hirtelen, hogy a férj fölmentette önt az elhanyagolt anyai kötelességek alól, egyszerre teljesíteni akarja? Engedje meg, ezt nem hihetem. Hanem igenis, a leányában nézte a másik asszonyt, akinek jogai vannak, az ő boldogságában látta a maga veszteségét s az ön törekvése Olgának kijózanítására voltaképen a féltékeny asszony boszúvágya volt: ha tőlem elvette, neki se jusson belőle. Így van ez, báróné s most már önre bízom, hogy akarja-e továbbra -236- is vinni ezt a szerepet, melyet eddig játszott, vagy sem.

Míg ezeket mondta, a báróné egyebeket mondott. Nem is hallgattak egymásra, csak beszéltek, csak iparkodtak egymást vérig sérteni. Két gyűlölködő lélek összecsapása volt, amely közben leomlott mindkettőről minden előkelő forma. Deméndy olyan hangon beszélt, ahogy úriember sohasem szokott asszonyhoz szólani és Kömleyné nem ütközött rajta meg és beszélt úgy, ahogy úriasszony nem igen szokott férfihoz szólani. A vitának elveszett minden iránya és célja. Össze-vissza hányták az invectivákat és mindenik érezte, hogy az igazság vele van.

– Elég, – szólt büszkén felemelve fejét és tekintetével fascinálta vejét – államtitkár úr, vegye tudomásul, hogy minden áron elő fogom készíteni leányomat a sorsra, mely reá vár.

Ezzel megfordult és az ajtó felé tartott; Deméndy egy szökéssel elébe termett.

– Semmit, – szólt Deméndy hidegen – ki akarom nyitni az ajtót és tisztelettel kikísérem. Azt hiszem, a báróné nem veszi zokon, ha a szolgák előtt vejeképen viselkedem.

A báróné nem felelt, engedte magát kikísértetni, engedte, hogy Deméndy a kezét megcsókolja és az előszoba ajtajában főbólintással fogadta az államtitkár vidám kiáltását:

A legnagyobb izgalomban járt fel-alá szobájában és hiába iparkodott rendbe szedni gondolatait. -237- Csak azt ismerte fel, hogy egy nagy fordulat előtt áll s csak azt látta világosan, hogy rendkívül vigyázatosnak kell lennie. Mit fog tenni ez az asszony? – Elválasztja feleségétől. Eh, hát baj is az? Hiszen a feleség rettentő nyügképen nehezedik az életére. Kínokat kell szenvednie és bemocskolnia férfiasságát örökös hazudozásaival és bujkálásával. Miért ijed hát mégis meg, hogy a lélegzete is elszorul, a gondolatra, hogy felesége mindent meg fog tudni és el fogja hagyni! A szíve nagyot dobban és ellágyul: szegény édes! Úgylátszik, mégis szereti, de inkább úgy, mint az apa a leányát. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy képes volna minden áldozatra azért a szegény gyermekért: tettre és lemondásra egyaránt. És soha oly határozottan és oly véglegesen nem döntött az Évával való szakításról, mint most. Mire is való ez a viszony, melyben a lelkének nincs része? Rögtön le is ült és írt Évának. Nem igen szerette a frázisokat. Egyszerűen azt írta, hogy családjában kezdenek nyomára jönni viszonyuknak, ennélfogva abba kell hagyniok, mert neki a felesége nyugalmát meg kell őriznie. Ne várja tehát holnap, ami pedig az anyagiakat illeti, intézkedni fog, hogy Évának e tekintetben sem legyen oka a neheztelésre.

Mintha megkönnyebbült volna a lelke. Sőt fütyörészett is, mikor becsöngette a szolgát s átadta neki a levelet: rögtön adja póstára. Mikor ez megtörtént, megdöbbent. Szerette volna visszavenni. Hátha Éva csinál botrányt? Nem, azt nem fogja tenni, hiszen az érdeke megkívánja a hallgatást. Jól meg fogja fizetni, ad neki egy marok pénzt végkielégítésül. Éva még hálás is lesz.

Az anyósával való csatára pedig most erősebbnek érezte magát. Szakításával pedig úgy -238- érezte, mintha nem is lett volna soha viszonya Évával. A felesége elé hazugság nélkül állhat és ez szokatlanságával szinte boldogsággal töltötte el. Igen, most már ő neki van igaza, vélte, ő a tiszta, a becsületes ember, ebből az asszonyból pedig a sértett hiúság, az oktalan bűnös féltékenység beszél. Féltékeny a tulajdon leányára. Szörnyűség! S míg ezt, mint valami természetellenes elfajulást tudta észrevenni, egyre maga előtt látta a haragjában még igézőbb asszonyt: még most is az övé lehetne!

Beletemetkezett az aktákba, fogadta a tanácsosokat s szenvedélyesen vitatkozott velük. Lázas buzgóság fogta el, a felhalmozódott indulatnak valamiképen lefolyást kellett adni. Soha életében nem volt annyira hivatalnok és politikus, mint most, életének legizgalmasabb jelenete után és a legkritikusabb fordulat előtt.

Két óratájt kalapjához nyúlt. Szíve most a megrepedésig dobogott. Vajjon mi sor vár rá otthon? Kömleyné beszélt-e már a feleségével? Sikerült-e neki még mélyebben verni szívébe a gyanú ékét? Mindegy, bármint lesz is, ő az erősebb. Sőt most már kezében van a legerősebb fegyver is: ő is elmegy a feleségével. A hivatalos dolgát el tudja intézni, eddig csak Éva miatt akart itt maradni, meg azért is, hogy néhány hétig fel legyen mentve a hazudozástól és tettetett szerelmeskedéstől. De most már máskép áll a dolog. Éva nincs többé és a feleségeért, ezt most világosan érzi, mindenre képes.

Palotája kapuja előtt kocsi állott. Megismerte a Hideghék fogatját s épen nyilt is a kapu és a két pirosképű leány mamájuk kíséretében kilépett rajta. -239-

– Ah Miklós, – sipogja a nagyobbik – hát mégis láthatjuk? Búcsúzni voltunk Olgánál, megyünk a pusztánkra. Hívtuk Olgát is, de maga rossz ember, nem ereszti el. Mondja csak, nem sajnálja azt a szegény gyereket örökösen kínozni a szerelmével? Önök férfiak olyan kegyetlenek, szegény Olga bele fog pusztulni a maga szenvedélyességébe.

Néhány elkényszeredett frázissal szabadulni iparkodott a fecsegő leányoktól, akik szemükkel egyre ostromolták.

Égő türelmetlenséggel rohant föl a lépcsőn. Valami azt súgta neki, hogy minden pillanat életkérdés. Hogyan, hogyan nem, úgy képzelte, mintha a kicsi asszony épp most emelné ajkához a méregpoharat. Ha úgy volna, ha későn jönne!

Szinte meg volt lepve, mikor mind ennek nyomát sem találta. Olga a fészekben ült s a kárpitajtó lebbenésére mint a madár röpült ura karjaiba. Le sem akarta venni ajkáról az övét és csodálatos, Deméndynek ezuttal jól esett a felesége csókja és boldog volt, hogy lehelletét magába szívhatta.

– Édes, – szólt oly igaz érzéssel, hogy a kicsi asszony, akinek a lelke minden árnyalat iránt betegesen fogékony volt, boldogan összerezzent – valami nagy, valami roppant jó ujságot tudok. Elmondjam-e?

– Hát az, amit magad is kitalálnál, ha egy kicsikét megkérdeznéd a szívedtől, hogy mi az ő kivánsága!

A tapsra emelt kicsi kéz összecsapódik. Olga a nyakába ugrik urának és kiáltja:

– Eltaláltad, édes és most ugy-e bár nem -240- busulsz, hogy pakkolni kell és itt kell hagynod a mamádat?

– A mama, – súgja és félve bujik ura keblére, majd hirtelen elereszti és reszketve a szemébe néz:

– Miklós, – szólt megindult hangon – még soha sem szólította nevén az urát – igazán szeretsz te engem?

– Mondd, meg, Miklós, mondd meg, de komolyan: szereted a feleségedet? Látod, édes uram, én tudom, hogy nagyon ostoba kicsi teremtés vagyok és te olyan nagy, olyan tökéletes vagy, én nem csodálnám, ha nem tudnál engem szeretni.

– De szeretlek, édes, miért kételkedel benne most, holott eddig mindig hittél?

– Eddig is sokat gondolkodtam rajta, – súgja hangtalanul – tudom, hogy te jó vagy és nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Hanem látod, édes uram, ha tudnám, hogy nem szeretsz, akkor én meghalnék, de ha megtudnám, hogy csak szánalomból teszel úgy, mintha szeretnél, akkor… ó, ez borzasztó volna. Gyűlölnélek és átkoználak, mert még a sírban sem tudnék megnyugodni.

– Vannak pillanatok, – folytatja ez kábultan magába elmerülve – amikor a szerelem úgy a szívembe gyűlik, hogy azt hiszem, meg kell halnom. És akkor arra gondolok: mi lesz az én szegény uramból, ha én meghalok? Fog-e tovább élni és fog-e akkor is szeretni? És akkor látlak, ahogy egymagadban élsz és azt mondanám neked: -241- ne búsulj annyira, édes uram, de aztán látom, hogy csak úgy járnál a minisztériumba és tartanál beszédeket a képviselőházban és beszélsz az asszonyokkal, akik mind szerelmesek beléd és akkor szeretnélek megfojtani, hogy ha én nem vagyok, akkor… akkor te se légy…

Deméndy karjai közé kapta és vállán keresztül elborongva nézett ki a nyári tájra.

– Micsoda komédia, – gondolta magában – hát hiheti ezt valaki? Ennek az asszonynak minden túlzott rémlátomása kézzel fogható valóság, mégis itt tartom a karjaimban, tudok nyiltan a szemébe nézni és tudom rágalmazónak tartani azt, aki engem leleplez. Hát mért vagyok én ilyen aljas, vagy mi van rajtam, ami ennyire meg tudja téveszteni ezt az éretlen, csalhatatlan teremtést!

Csakhamar megtalálta ismét a maga fölmentését. Nem magáért teszi, hanem a feleségeért. Igen, ennek a gyermeknek az élete függ attól, hogy jól tudjon komédiázni. Megvetni való dolog, de nemes célja van. Komédiázzunk tovább.

A bűvös módszerhez folyamodott. Ölébe ültette feleségét és a fülébe csókolta:

És a rémek eloszlottak, az asszonyka fölvidult és boldog kacagása kicsendült az izzó tájra, majd kéz kezet fogva, a karjukat lóbázva mentek ebédre és vígan főzték a terveket: merre, hova menjenek.

A Tátrába? Nagyon sok az ismerősük. Pedig a boldogság a magányban van. A pusztára? Igen, majd aratás után, amikor nem zaklatják őket tiszttartók, ispánok. Valahová messzire, ahol nem ismeri őket senki, például Norvégiába, ahol ilyenkor nincs is éjszaka. Avagy… ez Deméndynének jutott eszébe s boldog ravaszsággal kacsint -242- az urára, mikor kimondja: ismételjék meg a nászútjukat, keressék föl mind a kedves helyeket, béreljék ki ugyanazokat a szobákat és egyék ugyanazokat az ételeket, mint első ízben. Mindenki azt fogja hinni, hogy csak most esküdtek meg és azt mondják majd: ni, milyen szerelmesek!

Pompás, ez a legkitünőbb eszme. És Olga már lázban ég, mintha már vasúton ülne. Azonnal pakkol, hogy minden rendben legyen. Csakhogy ennyire gyorsan még sem megy a dolog, vagy három napig bele tart, míg Deméndy rendezni tudja dolgait a minisztériumnál. Három nap! Jaj be rossz lesz, míg letelik a három nap, de úgy-e bár, sokat lesznek együtt a fészekben? Akkor gyorsabban múlik az idő.

Deméndy igent bólint és arra gondol, milyen végtelen hosszúak a percek a fészekben. De most nem úgy lesz, hiszen már is érzi, hogy nem úgy lesz. Sőt ma nem is megy többé el, együtt maradnak egész délután és egész este… hacsak – ezt az óvatosság mondatja vele – valami miatt nem muszáj a pártkörbe mennie. Ahogy ezt kimondja, elszégyelli magát: lám a fogadkozás pillanatában is tartogat magának nyitott ajtókat az elvonulásra.

A délután nagyon meleg volt, a fészekbe letűzött a nap és Deméndy iszonyúan szenvedett a forróságtól. Olga az ölébe bújt és elbágyadva, boldog mosollyal el is aludt. Deméndy nézte, nézte az édes gyermek-arcot, ezt a pihegő gyermekálmot, úgy gondolt vissza multjára, végig összes kalandjain, az anyósáig, Éváig.

– Ha tudnád mind azt, ami most az agyamon végigszalad, – gondolja és fejét csóválja – nem, azt nem fogod megtudni soha. És bizalommal itt alszik az ölemben, pedig ami a fejemben van, az a halál. -243-

Hirtelen fölocsúdik. Mintha hallotta volna a vendégjelző éles harangütést. Vajjon ki jöhet most? Az ösztöne mohón kapott rajta: kiszabadulhat a fészekből. Aztán eszébe jutott fogadkozása és sajnálta a feleségét, hogy édes álmából föl kell zavarnia. Neszelt, fülelt: semmi. Valószinűleg csalódott.

De aztán csak lebben a kárpitajtó, Deméndy egy ijedt reflex-mozdulattal letenné öléből a feleségét, de csak dermedten veszteg maradt és nagy szégyenletében elpirul és lesüti a szemét. Az ajtóban Kömleyné áll, kalaposan, napernyőjére támaszkodva, elragadóan és csúfos mosollyal nézi őket.

– A fészek, – mondja gúnyos kacagással és rávillan nagy szemével a vejére, majd formálisan, hidegen azt mondja:

– Azt mondták nekem, hogy egyedül találom a leányomat, erre az idillre nem voltam elkészülve. Az államtitkár úr egy kicsit jobban vigyázhatna az ajtajára.

Olga fölébred és ijedten szökik le ura öléből. Rémületesen megzavarodott, az arca hol pirul, hol sápad. Mosolygásra kényszerítené magát, de a szája inkább sírásra áll. Ilyesmi sohasem esett meg vele, még senki sem látta az ő bizalmaskodásukat s legfőképpen édes anyja előtt röstelkedik, aki egyre korholta őt urához való nagy ragaszkodásáért.

– Soha se bánd, – mondja végül Deméndy és megcsókolja neje kezét – a mama előtt nem kell röstelkedned. Különben jó, hogy szerencséltetett bennünket, báróné, értésére adhatom a nagy ujságot, hogy a napokban együtt utazunk, én és Olga.

– Pedig tudnom kellene, mert én nem szeretek megindulni anélkül, hogy tudnám, hová.

– Ha ön tudta ily hirtelenül rendezni a dolgait, én is képes leszek rá. Tehát hová megyünk?

– Azok után, amiket délben szerencsém volt önnek mondani, föl kellett tennem, hogy a bárónéra nem számíthatunk többé. Ezért sajnos, az úti programmunkat úgy szabtuk meg, hogy csak ketten megyünk.

– Semmi okom sincs mást akarni most, mint eddig, az a körülmény pedig, hogy ön velünk jön, önre tartozik, nem pedig énrám.

Deméndy érzi, hogy felesége jelenlétében nem lesz jó megismételni az anyósával a déli jelenetet, azért amennyire birta, nyugodtan Olgához fordult:

– Kedvesem, hallottad, mit mondott a báróné, tudod, mit mondtam neked én. Rajtad áll a választás, ha anyáddal akarsz menni, én nem akarok őméltóságának kellemetlenkedni. Határozd el magad, majd ha a báróné elment, meg fogod mondani, mit határoztál.

Ezzel kezet csókolt a feleségének, aki reszketve vissza akarja tartani és a szemével könyörög neki: ne menj el. De ő úgy tesz, mintha nem venné észre és mélyen meghajolva a báróné előtt, dolgozószobájába megy.

Deméndyné, mint az iskolásgyerek, sápadtan, -245- lesütött szemmel áll az édesanyja előtt. Bal kezét szívére szorítja, a szegény kicsi jószág dobog, mintha meg akarna repedni. Kömleyné kemény arckifejezéssel a széken ül és egy percnyi hallgatás után szigorúan ránéz leányára.

– Láthatod ebből, hogy mit tarthatsz az urad őszinteségéről. Ez a beszélgetés téged legközelebbről érdekel és nem is szólt róla, mit tudhatsz te akkor olyan dolgokról, amik inkább rátartoznak, mint terád?

– Ma délben nála voltam a minisztériumban, a gyáva sértegetett. Mit tartasz az olyan férfiról, aki sérti az anyádat?

Olga birkózik a szóért, amelyet ki akar mondani, de nem birja. Feje lecsuklik a zongorára, úgy zokog magába.

– Hagyd el a sírást, rívást, tisztázzuk a helyzetet. Én nem kérdezlek, kivel akarsz jönni, mint ő, én parancsolok. Velem jösz és ha az urad nem akar követni, akkor itt marad. Értetted?

Olga fölkapja a fejét és megembereli magát. Úgy érzi, hogy bele kell halnia a vakmerőségbe, de könyes szemét nyiltan az anyjára függeszti, úgy mondja:

– Úgy, – szólt Kömleyné és fölpattan ültéből. – Nos ebben az esetben be fogom neked bizonyítani, hogy nem mehetsz vele, mert tisztességes -246- asszony csak tisztességes férjhez ragaszkodhatik.

Olga érzi, hogy mi következik. Valahányszor az édesanyja belefogott ábrándjainak rongyokra tépésébe, mindannyiszor irtózattal szeretett volna menekülni, de a rettenetes ujságok bűvösen vonzották és mint az édes mérget, úgy meg is kívánta. Minden szó, amely gyanut fakasztott benne, mint a pőrölycsapás érte, de ellenállhatatlan vággyal szinte belevájta magát a szörnyűségekbe és szeretett volna minél többet és minél rettenetesebbet hallani. Most irtózva és feszülten nézett anyjára és leste, mi következik még.

– Nehogy az az ember az én rágalmazásomra fordítsa, ami történt, inkább én mondom el neked, amit eddig tudnod nem kellett. Te balga, úgy élsz, mint a mesében és holmi hattyúlovagot látsz az uradban. Azt hiszed, hogy ő is olyan tisztán és ártatlanul ment a házasságba, mint te. Ezt ugyan egyetlen férfitől sem lehet megkivánni, de egyetlen férfi sem ámítja ezzel a feleségét. Az olyan házasság, mint a tied, szintén nem tartozik a rendkívüli dolgok közé, de az olyan házasságot senki más nem avatja olyan hazug romantikus szerelemmé, mint ő. Tudod, miért vett el téged Deméndy?

Olga elveszítette öntudatát. A szeme tágra nyílott, ajka félig nyitva, nincs semmi más érzése, tudata, csak lesi a rettenetes csapást, melyet rámérnek.

– Azért, – folytatta könyörtelenül Kömleyné – mert nekem udvarolt. Érted? Engem szeretett, azért jött hozzád, engem akart, azért vett el téged. És ez az ember az én fülem hallatára meri hazudni, hogy téged szeret!

A szegény asszonyka egész testében remeg. Amit most megtudott, olyan váratlan, olyan képtelen -247- volt, hogy lesújtó rettenetességében is megnevettette. Az egész reménytelen fájdalom hat így a nevető izmokra. Kömleyné pedig csak folytatja a torturát, amivel meg akarja gyógyítani leányát.

– Ezt meg kellett most mondanom neked, mivel a nyomorult rám fogta, hogy a féltékenység beszél belőlem. Féltékeny én, te reád és ő miatta! Mintha nem rajtam állt volna, hogy magamnak tartsam, mielőtt neked még csak eszedbe jutott volna, hogy szeresd!

– Mama! – rebegi most Olga és irtózattal húzódik a szék szélére, hogy majd lebukott róla.

– Szememre vetette nekem, hogy rágalmazom előtted, hogy meg akarom rontani a boldogságtokat. Ez a boldogság nem ér semmit, mert hazugságon épül. A te urad távol tart a világtól, hogy ne tudjál meg semmit, ami rá vonatkozik, de előbb-utóbb mégis megtudnád a valóságot s minél váratlanabbul ér, annál súlyosabban hat rád. Én ettől a rettenetes kiábrándulástól akartalak megóvni, azzal, hogy előkészítlek reá. A férfiak nem szentek és Deméndynek sem vetem a szemére, hogy úgy élt, mint minden fiatal ember. De az ő bűne, hogy amit más asszony magától értetődőnek tart, mikor megtudja, az neked katasztrófa. Nem tartozott neked hűséggel, mielőtt elvett, miért hiteti el veled, hogy mégsem vétett ellened? Ő, aki most is, isten tudja, hány szeretőt tart.

– Ez nem igaz! – kiált most helyéről fölpattanva Olga. – Nem igaz, nem igaz, ezt még mamának sem szabad mondania.

– Lassan akartalak bevinni a valóságba, hogy felvilágosodva és ábrándok nélkül élhess -248- vele. De mivel ez az ember így beszélt velem, ám legyen az operáció gyorsabb, fájóbb, de alaposabb is. Eddig csak gondoltam, hogy szeretőket tart, egy félóra óta tudom. Mikor idejöttem, az előcsarnokban a tálcán egy levelet láttam. Egy hordár hozta, Márton épp be akarta vinni az uradnak. Akaratlanul is hozzányultam és megtartottam: majd oda adom én. Itt van, nem bontottam még föl, de az írás női írás. Tudom, hogy mi van benne. A felesége vagy, te fölbonthatod.

Olga kezében tartja a levelet. Nézi, nézi, finom vonások, lázas sietséggel odavetve. A vér arcába csap, a szerelmes nő ösztönével megérzi ezeken a vonásokon a vetélytársnőt.

– Bontsd föl! – sürgeti Kömleyné, aki maga is lázban ég már – jogod van hozzá, mert nő írta. Kötelességed irányában, hogy alaptalanul ne gyanusítsd, ha nem igaz, amit mondok.

– Nem, nem – sikoltja Olga, de Kömleyné ekkor már kitépte kezéből a levelet és fölszaggatta. Belenéz, fölkacag és odatartja Olgának:

Olga szeme rátapad az írásra, csak két sor: «Megkövetelem, hogy még egyszer eljőjjön. Nem vagyok rongy, hogy így el akar dobni magától. Éva.»

Deméndyné még egyszer olvasta el az írást, aztán behunyta szemét és várta: most megszakad a szíve. De éppenséggel nem szakadt meg. Valami soha nem érzett nyugalom szállta meg, hogy elcsodálkozott rajta. Hova lett a szíve, hova lett a fájdalom, hova az iszonyú rémek, melyek ennek a beállott valóságnak már az elgondolásánál elébe tolultak? Semmi, semmi mindebből, csak megrázkódott, határtalan undort érzett és két kezével belemarkolt a mellébe, mintha le akarná magáról tépni. Aztán fölvillant a szeme, -249- szinte diadalmasan, a levelet mintegy csapásra, magasra emelte, úgy mondta anyjának:

Kömleyné leányához lépett és megölelte. Először a Deméndy házassága óta igaz, meleg szeretettel.

– Most ismerek csak a leányomra, – mondta – büszke vagyok rád és tudtam, hogy a valóság meg fog gyógyítani.

Egy hang nem jött a torkába, köny nem szökött szemébe. Állt az ablak mellett s a fáját ellepő porba írta az ujjával: gazember, gazember, gazember.

Aztán leroskadt a székre és magába mosolygott. Úgy, mint aki valami igen ravaszat eszelt ki, amivel a másikat alaposan megtréfálhatja. Érzés, gondolat azonban nem volt benne. Csak ijesztőn sápadt volt az arca, nehány perc alatt megnyúlt, beesett, megvénült. Végül pedig már fütyülni is kezdett. Amikor magában volt és leste a szerelmes urát, sokszor szokott fütyülni.

– Elment már, édes? – szól mögötte Deméndy és elébe toppan. Majd megijed:

Az édes nem szólt, hanem hirtelen zsebébe dugta a levelet, melyet addig önfeledten balkezében gyűrögetett.

– Kis gonosz, – mondja most már vidáman az államtitkár – hogy rám ijesztettél!

A kis asszonyka pedig, aki soha egy pillanatra sem rejtett semmit az ura előtt, aki nem is -250- sejtette, hogy lehet másnak látszani, mint amilyen az ember: most őrületes gyönyörűséget talált abban, hogy ámítsa, bolondítsa az urát. Játszik vele, mint macska az egérrel, csalja, ahogy az csalta őt. Nem is érte föl ésszel, hogy életének most pecsételődik meg a tragédiája, szeme beteges pajzánsággal rácsillant az urára, ajka eltorzult mosolyra állt, így mondta:

És az ember nem vett észre semmit, nem látta hogy egészen más asszony ingerkedik most vele, mint akit egy félórával ezelőtt itt hagyott. Elhitte, hogy feleségének játékos jó kedve van és ezt jó jelnek vette. Nem történt semmi baj – mondta magában s maga is boldogan, könnyedén szökött a pálmához, ahonnan Olga egy macskaszerű szökkenéssel a zongora alá bújt.

– Kis gonosz, – kiált rá vígan Deméndy – nem bújsz elő? Hármat olvasok, ha akkor meg nem adod magad…

– Soha! – kiáltja Olga oly elhatározott hangon, mely minden idegent megdöbbentett volna.

– Ha akkor sem bújsz elő, – ismétli Deméndy jókedvűen – utánad bújok. Elférünk mi a zongora alatt is.

– Meg ne próbáld, – kiáltja vissza Olga és átmászik a zongora sarkába, ott felegyenesedik, úgy mereszti lázban égő szemeit az urára. Ez egészen elkapatva az örömtől, hogy az ideges jelenet, melyre készült, így szépen elmaradt, olvasni kezdi:

– Hozzám ne nyulj, – sikoltja most Olga és kicsi kezével mellbe löki urát. Úgy áll aztán ott és nézi a megdöbbent embert, üvegesedő -251- szemmel, hitetlenül. Elvesztette az összetartozóság érzetét önmagával, szinte azt várta, hogy az ura meg fogja neki mondani: micsoda idegen asszony lökte most mellbe!

– Ne bolondozz, édes, – szólt ez kissé száraz hangon – bújj elő és mondd el: mi történt. El van intézve a mama dolga?

Olga állt a szoba homályos sarkában, úgy nézte az urát. Milyen tiszta, becsületes arc, hogy tud a szemébe nézni! Meg is ingott a hite: hátha hazudik az a levél, a mama, a szeme, az egész világ! Lehet-e így állni a feleség előtt, akit megcsalt?

– El, – mondja ez fás hangon és leül a zongora mellé s végig futtatja rajta az ujjait. Úgy fordul hátra s hanyagul kérdi:

Úgy akart volna az urára nézni, látni az arcát, megtudni, milyen hatást gyakorol rá ez a kérdés, de félt, szörnyen félt és nem tudott megfordulni. Ha most ránéz, rögtön vége az erejének, pedig úgy érezte, ezt a jelenetet végig kell élveznie, ez az utolsó élvezete ebben az életben. Mintha csak muzsikáról volna szó, úgy jártak tovább ujjai a billentyükön, úgy, hogy Miklós akinek elállt a szíve verése, már azt hitte, hogy hallucinált s elképedve kérdezte:

– Azt kérdeztem, hogy szép leány-e az az Éva? – ismétli Olga, most maga is elbűvölve. A két karja lehanyatlik és feje hátra csuklik, hogy majd hanyatt esik le a kis zongoraszékről.

Deméndy egészen elvesztette önuralmát. A szája megnyilt, szeme kidülledt, arca halálsápadt -252- volt, úgy bámult a látszólag egészen egykedvű asszonyra: mindent tud, gondolta magában, szegény édesnek vége.

– Ugyan, Miklós, – mondja Olga szinte vidáman – minek titkolnád előttem? A feleségnek bátran beszélhetsz a szeretődről, úgy illik ez a mi világunkban.

Deméndy még jobban összezavarodott. Úgy állt ott, tehetetlenül, kínos ügyefogyottan, szinte szánalmasan. Szegény Olga hangosan felkacagott és becsapta a zongorafödelet.

– Ezt jól csinálta anyád, – szólt remegő hangon – nagyon jól csinálta. De én nem adom meg magamat, ma még urad vagyok és parancsolód és mint ilyen, kérdem: szabad-e valakit elítélni, anélkül, hogy meghallgattad volna?

– Ne hazudj, – kiált most Olga irtozó hangon – nézd, itt a bizonyíték, mielőtt hazudnál, lásd, hogy hiábavaló.

És odadobta neki a levelet, melyet Deméndy soká olvasott, anélkül, hogy értette volna. Végre megértette. Összecsikorgatta fogát. Szamár, gondolta magában, épen az első becsületes lépés lett a vesztem. Minek siettem vele? Ha még egyszer megcsalom, nincs semmi baj!

– Úgy, tehát elfogják a leveleimet, – mondotta végül – de ha már ennyire vagyunk, tán láthatod épen ebből a levélből, hogy szakítottam vele. Hallgasd meg legalább a mentségemet.

– Van, – mondja most már Deméndy, aki visszanyerte önuralmát. – Édes, amikor most remegve és félve és kétségbeesetten mentegetni akarom magamat, nem magamért teszem, hanem teérted, szegény gyermekem, hogy visszanyerjed nyugalmadat. Én…

– Meg vagyok gyalázva, – mondja Olga mind emelkedőbb hangon – be vagyok mocskolva, nem élhetek ezzel a testtel, új testet szerezz, új testet szerezz.

És most kitört belőle a zokogás, ledobta magát a földre és öklével csapkodta mellét. Mikor Deméndy le akart hozzá hajolni, valósággal felordított és védekezett a kezével. Az embernek megfagyott a vére és nem tudott mihez fogni. Neki is köny gyűlt a szemébe – ő, nem magát siratta, hanem igaz, belső fájdalma ennek a szerencsétlen gyermeknek a marcangoló szenvedését illette, melyet szívesen váltott volna magára bármily áron.

Letérdelt melléje, hozzáérni nem mert, úgy sirta lelkébe becéző, csitító, szerelmes szólongatásait.

– Hallod-e édes? A te bűnös uradat, aki most inkább szeret, mint valaha. Aki mindig szeretett, mert minden hazugság volt, csak ez az egy nem. Az ember ha csalja is a feleségét, azért szereti. Nézz rám, mert mégis megérdemlem. Odaadnám az életemet, hogy ne történt legyen meg, ami megtörtént. Édes, drága édes, kicsi édes, egyetlen, szerelmes kicsi feleségem.

Az asszony hallotta-e, nem-e, bajos megmondani, arccal feküdt a padlón. Kicsi testén végigfutott a borzongás, amint magába akarta szorítani zokogását. Hátra intett a kezével: el, -254- el, de Deméndy egészen meg volt törve, ott maradt mellette és egyre kérte, kérlelte, mindhiába.

Egyszerre megmerevült az asszony. Mozdulatlan maradt, mintha halott volna. Deméndy gondolta is, hogy meghalt és felordított:

– Édes! – kiáltotta és magához fordította az asszony arcát. Nem volt abban egy csöpp vér sem. A szemepillája le volt csukva, lélegzetét sem igen érezte, de arcán rángatództak az idegek – már csak idegeiben élt. Deméndy hangos siratással emelte karjaiba és végigszaladt vele a szobák során, ráordítván a megriadt cselédekre, akik estélire rakosgattak:

Lefektette a hálószoba pamlagjára és csókolgatta, meg könyeivel áztatta a halottas arcocskát. Megbontotta ruháját, lefejtette róla cipőit s ágyba akarta fektetni, mikor belépett Kömleyné. Határtalan düh fogta el, szerette volna széttépni ezt az asszonyt, aki most is, noha gyorsabban lélegzett, hideg és fehér és büszke volt, mint mindig.

– Ez az ön műve, – kiáltott rá és feléje rázta az öklét – gyönyörködjék benne!

Kömleyné odalépett az ágyhoz. Leánya arcát nézte, majd Deméndyt. Mintha benne is megmozdult volna valami.

Az orvos is belépett. Egy pillanat alatt a jól nevelt úriemberek elsimították az indulatok külső jeleit.

– Nagy izgalom érte, – magyarázta Kömleyné – összeszólalkoztak az urával, hiszen tudja doktor úr, milyen érzékeny a gyermek az ilyesmikben.

Az orvos tudja. Megvizsgálja az asszonyt, akinek a teste lassankint felenged lázas konvulziókban és fejét csóválja. -255-

– Idegláz, – mondja – alighanem idegláz – és előveszi a morfiumtűjét. – Egyelőre egy kis injekció, méltóságos báróné, aztán nyugalom, csak nagy nyugalom.

Az injekció megteszi hatását. Olga magához tér és Deméndy óvatosan elhuzódik az ágy mellől. A beteg egy darabig révetegen néz körül, aztán eszébe jut minden és magához szorítja édesanyja fejét.

– Nyugalom, nyugalom, – inti az orvos és azt hiszi, ezúttal is kedvesnek és elmésnek kell lennie. – Lássa, méltóságos asszony, így jár az, aki összevész az urával. Ki kell békülni, ki kell békülni, akkor nem kell se doktor, se patika.

Olga értetlenül nézi a rettenetes embert, aki mosolyogva, sőt közbe nevetve tud így beszélni. Aztán hideg borzongás járja át a testét és visszahanyatlik.

– Most már jó – véli az orvos – el fog aludni és az a fő. A nyugalom.

A Dermák-családban megint olyan volt a hangulat, mintha halott volna a háznál. Baljóslatú csönd, rideg némaság, az egyik nem akart, a másik nem mert szólani. Sárika eltünése volt a bevallott ok, de nyilván mindegyiknek volt külön-külön is baja, melyet a másik nem sejtett. Dermákné, akit az utóbbi hónapok jóléte kissé felvidított, most ismét borúsan ül az ablak mellett és hímez. Adja a szigorút, aki ha szóra nyitja száját, csak Sáriról beszél, mondván:

– Miattam felfordulhat, semmi közöm többé hozzá, ha ma visszajönne, kirúgnám. Szégyent hozott a családra.

Éva ilyenkor elhúzza száját, de nem szól. Dermákné pedig sokszor ejt sirató könnyet a kisebbik leányáért s vígasztalgatja magát: hátha szerencsét csinált! És hímzés közben, meg mikor nem tud elaludni, képzeleg, hogy majd csak egyszer megáll a négylovas hintó a kapu előtt s bejön Sári és azt mondja, hogy ő hercegnő. Megesett már ilyesmi.

Jani egészen megvadult. A szegény fiúnak kettős baja van. Beállt a vakáció és elvesztette -257- leckéit is, Bellágnét is. A szép asszony megcsókolta, aztán hátba vágta és azt mondta:

– Kedves Jani, most már eléggé ki vagyok művelve, ezentul mulatni fogok és nem tanulni. Holnapután utazom.

És Jani, aki ennél az asszonynál hagyta a lelkét, a hitét, meg az ártatlanságát, nem tudott semmit se szólani, ment, mint az elbocsájtott cseléd. Semmi jogát nem érezte, semmi hitványságot nem vetett az asszony szemére. Az egész csak arra való volt, hogy a tanulás mulatságosabb legyen. Nem csoda! Bellágné hány helyet hagyott így ott, tizennégy napi felmondással, ahol ugyanazt a szerepet játszotta, mint őnála ez a szegény diák.

Kant nem került többé elő. Nem bírta el az otthoni levegőt. Dolga nem volt, egész nap kódorgott és későn jött csak haza. Nem törődött vele senki. Barangolásaiban mindegyre csak Sárira gondolt. Ami keserűség Bellágné miatt benne összegyűlt, azt mind Sárira fordította. Rá kell akadni erre a teremtésre, a vérével lemosni a család szégyenét. Naphosszat barangolt az utcákon, a városligetben, este pedig végigjárt mindazokon a helyeken, ahol Évával járt az éjszakai hajszánál. Megállt a fényes ablakok mellett és belekémlelt a tivornya-helyekre, ahol sok különös dolgot látott, ami első ízben megijesztette, aztán megundorította, végül pedig gyűlöletet keltett benne minden iránt, aki szoknyában járt.

Sárikát sehol sem találta. Nem is kereste úgy, hogy ráakadjon, csak kereste. Úgy érezte, mintha ezentúl ez volna rendes foglalkozása: ezért született, ebben fog meghalni. Tanulmányaira, jövőére már nem igen gondolt. A bizonyítványán különben meglátszott már mindez: az eddig legjobb tanuló az utolsó félévben a negyedik helyre -258- sülyedt. Majd jövőre még lejebb fog sülyedni, az érettségin pedig, – megdobbant a szíve, mikor erre a legsúlyosabb próbára gondolt – meg fog bukni.

Utcai barangolásaiban sokszor találkozott Évával is, aki mintha nem vette volna észre. Hogy szerette, hogy imádta ezt a felséges, bánatos Évát! Mégis olyan szúrást érzett a szíve tájékán, mikor figyelme az Éva társaságára fordult. Olyan kifestett és kiöltözködött hölgyekkel járt, mint aminőket az éjjeli kávéházakban szokott látni. Sőt egyikben, másikban rá is ismert az Éva barátnőjére. Micsoda szomorúság! Éva bizonyára nem tudja, mi fajtákkal érintkezik. Különösen a Webstonné barátsága nyugtalanította. Ezt a hölgyet egy este a városligetben látta, a hattyú-szigeten, amint egy fiatalember ölében ült. Megismerte, világosan megismerte, a hangjáról is. Pedig férje is van. Ezt Évának meg kellene mondani. Egy párszor próbálta is, de a szegény fiúnak csak befelé voltak elhatározásai. Kifelé gyámoltalan és gyáva volt.

– Az olyan éretlen kölyöknek nem szabad ilyesmit észrevennie. Szégyeld magad!

Jani szégyelte is magát, a föld alá sülyedt volna, így csak bement a szobába, lefeküdt és gondolta: aludni jó, jó volna mindig aludni.

Egy délután, egy óra tájt, egy minisztériumbeli szolga jött, Évának szóló levéllel. Dermákné mélyen bókolt az ember előtt, tensúrnak szólította -259- és le akarta ültetni. Éva közömbösen bontotta fel a levelet, azt gondolta: bizonyosan ma akar találkozni, hát jó. Aztán elolvasta, elpirult és elhalványodott.

– Jól van – mondta hangtalanul. Dermákné kikísérte a szolga urat. Éva megsemmisülten magába roskadt, de mire Dermákné visszatért, már felegyenesedett, felkelt és öltözködni kezdett.

– Mit ír? – kíváncsiskodik tovább az asszony és szeme odaszegződik a papirosra, melyet Éva az asztalra ejtett.

– Semmit – mondja Éva durván és tárcájába gyűri a levelet. Jani csak nézi, ő érti, hogy ez a levél valamit jelent, de nem mer szólani. Az Éva határozott, gyors öltözködésén meglátja, hogy nagy akarat működik nénjében, valamit tenni akar. Mikor elkészült, szó nélkül akar elmenni.

– Mikor jösz? – kérdi még mindig a kíváncsiság hatása alatt Dermákné.

A fiút megütötte az anyja szava: ha találkozol vele. Deméndyről van szó. Dehogy gondolt volna rosszat a nénjéről, meg erről az ideális emberről, de olyan különös volt, hogy édesanyja, mikor leánya levelet kap, tisztelteti az illetőt és oly magától értetődőnek találja, hogy hozzámegy.

– Mama, – szól nyugtalanul – miért gondolod, hogy Éva most Deméndyhez megy? -260-

– Hát tőle jött a levél, – mondja az anya – nem láttad, hogy miniszteri szolga hozta?

– Igen, – mondja Jani – aztán hol találkozik vele Éva? A lakására megy?

Dermákné elnémult, zavarba jött. Ezt a kérdést sohse vetette fel magában, most szégyelte magát a fiú előtt.

Majd jó tíz perc mulva, mialatt Jani nyugtalanul keresett magában valami után, ami formát és irányt adhatna érzésének, újból szólt, hogy a fiú felriadt.

– Soká ne maradj, – kiáltja utána Dermákné – mostanában nagyon sokat kódorogsz.

Jani lehajtott fővel ballagott le a lépcsőn. Érezte, hogy ma valahova kellene mennie és tanakodott: hova? Éván járt az esze, aki most Budára ment, a minisztériumba. Ha volna két krajcárja, utána menne, hátha szüksége lesz rá? De nem volt. Hátha utólérhetné? Aligha. Éva ebben a melegben bizonyára kocsiba ült, mert Évának van pénze. Honnan? Van. A nénjével szemben nem kutatott, benne hitt, ahogy az isten felől sem kérdezi, hogy honnan való.

Mégis a város felé ment, végig az Andrássy-úton, a Dunához. Lement a vigadótérbeli propeller-állomáshoz: hátha ott van? Majd fölment a Lánchidhoz és irígykedve nézett azokra, akik két krajcáron megváltják az átjárás jogát. Eszébe jutott, hogy ha felkerülne a vasúti hídhoz, ott ingyen mehetne át. De mikor érne akkor föl a várba!

A Duna partján, déli rekkenő hőségben nem jár senki. Minden és mindenki mintha olvadófélben -261- volna. Budáról néhány ember átalvánszorog a hídon, mely maga is szikrázik a hőségtől. A lovak csuronvíz és izzadság, a híd fejénél álló rendőr derekáról mintha leolvadna a kard, meg a ragyogó pléhszám. Lent a rakodón félig meztelen emberek dülöngenek, a propeller-állomáson néhány kiöltözködött, elernyedt nőalak. Olyan rettenetes meleg van! Csak a folyam szélességében hömpölyögnek a hűvös habok, úgy csábítanak: Jani azt gondolja, hogy a legkellemesebb nyáron halni meg, a Dunába fulladva.

Céltalanságában kezdett mindenre ügyelni. Az apró faházikókra, mikben a hajóstársaságok irodái vannak, a siestázó nagy hajókra, miken semmi sem mozog. Az egyik vontatón nyitott tűzön szalonnát piritott egy parasztforma ember. Janinak dupla melege lett: ilyenkor tűz mellett kuporogni! Nézte az egyik házikó fatornyán az órát: milyen nagy és pontos! És végignézett a néptelen korzón, ahol a háromkrajcáros székek olvadoztak. Majd áttekintett Budára, a bizarr citadellára, a királyi palota terraszára és azontul a zöldelő ormokra, ahol rózsaszínűvé sűrűsödött a levegő. A Dunán keresztül síkló propellerekre, a Margit-sziget hajóra, melynek fedélzetéről katonasipkák és rézkürtök csillámlottak felé. A Margit-szigeten katonabanda játszik, ő még sohasem volt a Margit-szigeten.

Hirtelen megijedt. Valaki hátulról megbökte. Egy vöröshajú, vörösképű, tömzsi gyerek volt, a Weisz Tóni, az osztály legrosszabb tanulója.

– Nem vagy abonálva, – vigyorog a vörös Tóni – gyere, majd én fizetek!

Jani irigykedve sandit rá. Abonálva van az uszodában, tud uszni, van pénze. Hirtelen arra gondol, hogy kölcsön kér két krajcárt, de csak nem viszi rá a lélek. Zsidó fiú!

– Ha nem akarsz, hát maradj, – mondja Tóni még mindig vigyorogva – azt gondoltam, hogy egyhamar nem akad, aki uszodát fizetne neked. Szervusz!

Jani nem látta az ugrást, de a képe élt benne. Csak hallotta a nagy csattanást, aztán látta a víz örvénylését, végül fölbukkant egy fekete fej, nem nagyobb, mint egy kis kutyáé. A dunasoron végig csodálatos élet kerekedett. Kiáltottak egymásnak, minden mozgolódott s mintha a földből bukkantak volna ki, egyszerre óriási népcsődület támadt a néptelen parton. A Weisz Tóni ismételte kiáltását: valaki a vízbe ugrott, ismétli a legnagyobb boldogság hangján és macskaszerű szökkenéssel rohant le a rakodópartra, ahol sorra leoldóztak a csónakok s látszólag ólmos lassusággal eveztek a vízbe.

Janinak elállt a szíve verése. Megrémülve nézte a víz fodrát, ahol a fekete fej hol előbukkant, hol elmerült, közben csapkodta a vízet kapkodó karokkal. Nagysokára egy csónak a közelébe került, egy meztelen mellű ember odanyujtotta neki az evezőt, a fuldokló megragadta, aztán ismét eleresztette. A víz messzire vitte már, Jani alig látott már belőle valamit. Csak azt, hogy a fuldokló dulakodik mentőivel, akik csak nagy nehezen -263- tudták csónakjukba vonszolni. Határtalan riadalom zugott végig a parton. Weisz Tóni üres petroleumhordók guláján állva lengette sapkáját úgy ordította:

Ki lehet? témpereg magában Jani és hasztalan nyugtatgatja magát: idegen, semmi köze hozzá. A gyáva fiún határtalan nyugtalanság vett erőt, előre törtetett, keresztül-furakodott a tömegen s isten csodájakép leérkezett oda, hol a csónak a parti lépcsőnél kikötött. Hallotta a meztelen ember káromkodását, aki kimentette a vízbefulót és a többieknek össze-vissza gagyogását. Semmi részvét, semmi megdöbbenés az emberekben, ha egy deszkát fognának ki a vízből, az sem hatotta volna meg őket jobban.

A csónak fenekén feküdt a csapzott hajú ember, fejét egy matróz tartotta a kezében, lefelé. Odakémlelt és felsóhajtott: idegen. Dacos, fekete képű ember volt, egyre csurgott róla a víz, a keze meg ökölbe szorult. Teljesen idegen. Megfogták, fejtetőre állították, úgy húzták ki káromkodva a partra, ahol az első lépcsőn végigfektették és kezdték meggyömöszölni.

Valamiképpen magához tért és felült. Szétnézett a bámész tömegen, aztán felugrott, hogy ismét a Dunába rohanjon.

Aztán káromkodni kezdett, és dulakodott azokkal, akik lefogták. Hitvány kutyáknak nevezte őket. Mi közük hozzá? Ha a Dunába akar fulni, minek halásszák ki? Neki ugyan nem parancsol senki, ha meg akar halni, ahhoz joga van.

Jani reszketve állt a csoport közvetetlen közelében és hallgatta a halni akaró ember dühöngését. -264- Majd a csoporton áttörte magát egy rendőr. Mikor az öngyilkos meglátta, irtózatos erőfeszítéssel kiszabadította magát. Aztán rekedten, köhögve kacagott:

A rendőr előszedi jegyzőkönyvét és ok nélkül félretol néhány körülötte állót. Már a vérében van. Aztán kihallgatná a lucskos embert, aki még egyre prüszköl és köhög és alig tud a lábán állni. A rendőr kérdésére, hogy hogy hívják, büszkén egyenesedik föl:

És úgy néz körül, mint egy király, aki leveti az inkognitóját. Látván, hogy a névnek semmi hatása nincsen, hozzá teszi:

– A többit majd megtudjátok holnap az ujságból. Mert megöltem csalfa szerelmemet!

Ez a beszéd már hat. Ketten, azok közül, kik kihuzták a vízből, erre a szóra megragadják a karjainál, a rendőr a mellénél fogja meg.

– Eresszenek el, – mondja Domokos villámló szemmel – magamtól megyek a kapitánysághoz, de megfogni nem engedem magam. Biztos úr, ne féljen, ha már meg nem halhattam, nem bánom én, akármi történik is velem.

A szerencsétlen emberen meglátszott, hogy roppant büszke a cselekedetére. Különbnek érezte magát az egész tömegnél, hiszen ő az egyetlen, aki megölte csalfa szerelmét. A rendőr csak fogta és csitította és oda szólt egy suhancnak, hogy hozzon kocsit. Ez a megbizás miatt boldogan rohant el, hogy a lába sem érte a földet. A tömeg pedig mind sűrűbb gyűrűbe szorult körülötte. Csunya leányok, meg a propellerre készülő úriasszonyok egyaránt csillogó szemmel nézték a csurgó embert; aki asszonyt ölt. -265-

– Megöltem, – mondja újból – kétszer lőttem rá, egyet kiáltott, aztán vége volt. Ellopta a pénzemet, tönkretett. Én most igen gazdag úr volnék, voltam Párizsban is és feleségül akartam venni és mire vissza jöttem, az utcán csavargott. Tartott, ameddig lehetett, de a becsület nem engedte tovább. Délben, amikor ismét kipucolta magát és el akart menni, megfogtam a hajánál fogva, a földre rántottam és kétszer rálőttem a revolveremből. Hat lövetű és öt forint negyven krajcár volt.

– Majd a kapitányságnál, – mondja a rendőr, hivatalosan egyet pödörve a bajuszán, de a mundér alatt csak nem tagadhatta meg a nép fiát, rögtön kiváncsian kérdezte:

– A Wesselényi-utcában, – mondja büszkén a legény – hónapos szobánk van ott, rendes lakásunk.

– Leány, – igazítja helyre Domokos – Mészáros Gizella a neve, de nem tudott jóravalóságra szokni, mindig a szeretői után futkosott, kinyalt, kifalt léhütő úrinépség után. Éljen a szociálizmus! – kiáltotta el magát egyszerre s erre a szóra, mintha csak feudális nagy úr volna, a rendőr nekiesett és kezdte az öklével megdolgozni.

A tömeg hullámzott, mozgott, egy-egy hangos kifakadás is hallatszott a rendőri brutalitásról, de éppen jókor érkezett a suhanc a kocsival. Domokost betuszkolták, a konflis megindult és csakhamar a sokadalom eltünt, mintha a föld nyelte volna el. -266-

Jani végignézte ezt a jelenetet, lihegő szájjal, teljes bambán. A víztől csurgó ember, aki most asszonyt ölt és úgy beszélt, mint más közönséges ember, égetően hatott rá. Mikor azt mondta: megöltem csalfa szerelmemet, a lélegzete elakadt és azt kérdezte magában: Hátha Sári? Szinte boldogan lélegzett föl, mikor aztán egy idegen nevet hallott.

Mégis, ez az ember, ez a história fenekestől felforgatta lelkét. Szinte magát látta benne. Heteken át járt azzal a gondolattal, hogy ha ráakad céda hugára, megöli. A becsület kívánja ezt, a család becsülete. És hogy azután ő maga sem élhet tovább, csak természetes.

– Én is a vízbe ugrom, – gondolta bambán magában és végigtörülte piszkos zsebkendőjével verejtékes homlokát. Aztán iszonyodva nézett a hűvösen hömpölygő habokra és elment a kedve a dunai sétától.

Lomhán, szomorúan tartott visszafelé és Weisz Tónira gondolt. Más fiúk az ő korában gondatlanul nevetnek, mulatnak, hancuroznak. A Weisz Tóninak pénz csörög a zsebében és abonálva van az uszodában. Neki az ilyesmikben sohasem volt része. Voltaképpen nem is nevetett soha. És elmulik az ifjúság, – bárcsak elmult volna már – és nem tudja majd, milyen is egy igazi fiú élete.

A szegénység, gondolja sóhajtva, majd belemerül a szegény emberek fantasztikus állapotába. Az édesanyja sem olyan életet él, mint más asszony, a testvérei sem. Mindennek a szegénység az oka. Mindez pedig azért, mert az édes apja meghalt. Csak homályosan emlékszik a kopasz, apróarcú emberre, aki vőlegény korában magas, izmos ember volt, a végén pedig botra támaszkodva járt, iszonyúan összeesett és egyre köhögött. -267- A nagy munkától tűdőbajt kapott. Tüdőbajra gondolván, Jani is köhögni kezd. Igen, ő benne megvan az apja baja, úgysem fog sokáig élni, az apja miatt – egészen más volna az életük, ha életben marad! Az édesanyja nem dolgozna, Sárika meg nem szökik. Éva pedig – Éva is boldog lenne. Ő maga pedig olyan fiú volna, mint a többi.

Lenne, volna! Kantot bujva, akit sohasem értett meg, mégis belenevelődött a lelkébe a magasabb rendű gondolatokhoz való fogékonyság. A lenne, volna úgy kopogtatott az agya velejében, mint valami végzetes, óriási, ösmeretlen igazság, amelyet neki kellene kihüvelyeznie. Szörnyűségesnek érezte, hogy van élet, amely máskép is lehetne, sőt mi minden, az egész világ máskép lehetne, ha nem kényszerítené épen erre az alakulásra valamely lenne, volna. Az apja. Az is csak ember, egy ember. És a családjának egészen más, idegen életet kell élnie, mert az meghalt. Honnan való, mire való ez a kegyetlen hozzákapcsolása az emberek sorsának más emberek sorsához?

Rettenetes tülkölésre eszelt föl, a lóvasuti kocsi majd elgázolta. Körülnézett: a Kálvin-téren volt. Haza akart menni és idevetődött. Sebaj, otthon úgy sincs semmi keresnivalója. Hirtelen megfájdult a szíve. Bellágnéra gondolt, És ment, ment előre, anélkül, hogy akarta volna, arra az asszonyra gondolva, aki isten tudja, hol mulat, bizonyára csalván az urát. A vér fejébe tódult, a térde majd megrogyott, amint hasadozó szívvel és végtelen kínos sóvárgással, csöndesen magába sírva most már szaladva tartott a Bellágék háza felé, hogy legalább fölnézzen az ablakára, s a lebocsátott redőkön keresztül lássa képzeletében a kis szobát a nagy kerek asztallal, melyben -268- együtt volt vele, betűket vetve, hitszegő csókokban osztozkodva.

A ház ott volt a szűk józsefvárosi utcában, teljes árnyékban, mereven, komoran, hihetetlenül ridegen. Ezt az állandóságot, változatlanságot ismét szörnyen kegyetlennek érezte és kutatott a magasabb törvény után: hogyan lehetséges az? Fölnézett az első emeletre, az összes ablakokat szürke vászonredő takarta. Itt, széltől a harmadik ablak, az volt a paradicsoma. A legutóbbi pedig csak félig volt beredőzve. A szíve összefacsarodott. Ez a Bellágné hálószobája, a férje ott van, mert a férjének dolga van, nem mehet mulatni, dolgozik azért az asszonyért, aki megcsalta ő vele, elidegenedett gyermekeitől azért a nőért, aki most csalja mással és isten tudja, nem hiszi vagy nem bánja. Istenem, istenem, ez is szerelem. Hát mi minden van még, amit a szerelem tesz meg!

A kapun kilépett a házmesterné és széttekintett az utcán. Jani hirtelen háttal fordult felé és elloholt. Úgy érezte, ez a kövér asszony, aki úgy kívánt neki jó napot, mintha ki akarná dobni, meglátja rajta, hogy miért csatangol itt. Bemenekült egy szűk utca-közre, hogy azon keresztül a soroksári-utcába érjen, mikor egyszerre csak fölkiáltott:

Aztán zavartan dörzsölte szemét és hitetlenül nézett a magas-földszint egy ablakára. Oly világosan látta ott Évát, az Éva erős szőke haját, még a széles vállát, meg a ruhája derekát is megismerte, amelyben ma délben hazulról távozott. De most nincs ott, eltünt. Lehetséges? Hogy kerülne Éva ide s ha itt van, mért bujt volna el előle, ha meglátja?

Tétovázva haladt el az ablak mellett, gyáván habozva visszafordult és belépett a kapu aljába. -269- Kereste ott a lakók tábláját, vajjon ki lakik itten? De nem volt ilyen tábla. Határozatlanul ismét kilépett az utcára. Oh, bizonyára káprázott a szeme, mint annyiszor, amikor az utcán Sárit vélte fölismerni akárhány idegen leányban, aki még csak nem is hasonlított hozzá.

Holtra fáradtan, elernyedve telepedett meg a soroksári-utcai templom előtt levő kis kertben a padon és pihentette agyon-sanyargatott lábait. Aztán hetet ütött az óra és Jani sóhajtva cihelődött föl: menjünk haza.

Éva nagyon későn jött haza. Egy szót sem szólt, csak izgatottan vetkőzött és lefeküdt. Dermákné settenkedett körülötte, hogy nincs-e baja, tán a feje fáj vagy történt valami. Éva soká szó nélkül tűrte, aztán durván rátámadt:

– Nem jött valaki? – kérdi Janitól, aki az ablakon keresztül benézett, aztán visszadül és mormogja:

Az éjszaka szörnyű meleg volt, nem lehetett aludni. A hosszú gang egymásután népesült be öltözetlen férfiakkal, alsószoknyás asszonyokkal, leányokkal. Dermákné is, aki iszonyú nyögéssel és robajjal, nagyokat fujva fordult egyik oldaláról a másikra, mikor hallotta, hogy odakint beszélgetnek, felcihelődött. Éva lámpát gyujtott és olvasni akart, de csakhamar becsapta a könyvet és elfujta a lámpát. Jani mindent látott, hallott, de nem tudott mozdulni. A fáradtság elkábította, aludt és azt hitte, ébren van.

– Nem tudok aludni, – szólt Éva – nagyon meleg van, azt hittem, te se alszol. Gyere ide, csöndben, hogy a mama ne hallja, valamit akarok mondani.

Jani óvatosan, hogy a szalmazsákja nagyot ne ropogjon, fölemelkedett és a földön kúszva nénje ágyához ért.

– Mit akarsz? – kérdezte és megfeszítette a sötétben látását, hogy Éva arcát megláthassa.

– Azt akarom, hogy eredj át holnap a minisztériumba és adj át Deméndynek egy üzenetet.

Jani szíve hevesen dobogott. Nem tudta, miről van szó, csak valami gonosz előérzete támadt.

– Nem kell félni, – suttogta Éva – a szolgának megmondod a nevedet, meg azt, hogy a méltóságos úr rendelt oda, akkor rögtön beeresztenek.

– Csak annyit, hogy mondja meg neked, vajjon megkapta-e levelemet s ha nem, mondd meg neki, hogy okvetetlenül jőjjön ma át, mert beszélni akarok vele.

Jani összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson. Eszébe jutott a ferencvárosi ablak, melyben Évát megpillantotta. Rettenetes gyanu cikkázott át a lelkén. Egy pillanatra mintha világosan értett -271- volna mindent, de csakhamar ismét nem értett semmit, «ő már tudja, hogy hova». Csak azt értette, hogy oda, de miért, minek, ki lakik ott, már nem sejtette.

– Várjál, add ide a szoknyámat, adok neked pénzt, míg a mama kint van, mert neki nem szabad erről tudni.

A szoknya zsebéből kikotorászta a bugyellárisát és a sötétségben kihalászott belőle néhány hatost. Jani egy keményebb papiros ropogását is hallotta és azt gondolta: ez a Deméndy levele, vajjon mi van benne?

– Fogd, – sugja Éva – és biztosan menj el, úgy, hogy negyed tizenegyre ott légy. A szolgától ne hagyd magad elutasítani, különben lehet, hogy az lesz ott, aki ma levelet hozott, akkor meg fog ismerni. És ha Deméndy úr azt mondja, hogy ma nem ér rá, kérdezd, hogy mikor fog ráérni és ha azt sem tudja megmondani, akkor mondd meg neki, hogy ebben az esetben én fogom fölkeresni, még pedig a lakásán. Eredj, mert jön a mama!

Ellökte magától a fiút és ez kábultan bújt vissza a szalmazsákjára. A mama hangos nyögéssel, ásítással biztosította a szomszédot, hogy ezentúl sem tud majd aludni és csoszogva kereste fel a divánt, melyre nagy recsegéssel rátelepedett.

Jani most már be sem tudta hunyni a szemét. Egyre bámult a sötétben az ágy felé, lesett minden hangot, mozdulatot. Olyan különös, haragosan fájdalmas volt az Éva beszéde, inkább fenyegetés -272- volt, mint üzenet. És különösen furcsa volt a hangja, mikor azt mondta, hogy a lakásán fogja felkeresni.

Úgy látszik, valami történt, az a levél az Éva bugyellárisában megmagyarázna mindent. A pillanatra föllobbanó gyanú ismét éledt benne, de nem merte végig gondolni. Jó volna ellopni azt a levelet, és megtudni a valóságot. Az éjszakai sötétségben ismét kezdett nagyzolni. Nem lopja el, hanem egyszerűen elköveteli Évától, hogy mutassa meg. Ha pedig nem akarja, akkor nyiltan, erőszakkal elveszi. Mert ő fiatalabb ugyan, de fiú, mint ilyen voltaképpen ő a család védelmezője s különösen a család becsületének hivatott őre.

A hajnal már derengett, mikor ilyen fogadkozások közben végre elaludt. Reggelre valamennyien későn ébredtek, a tejes asszony kopogtatta föl őket álmukból. Jani úgy érezte, mintha minden csontja össze volna törve; azóta, hogy Évával Sári után ment, nem érezte még magát annyira összetörve. Eszébe jutott, ami éjjel történt és bizonytalanul nézett Évára, aki felült ágyában. A nénje arca szederjes volt az álmatlanságtól, de különben olyan mogorva, közömbös, mint máskor. Öcscsére egészen nyiltan, szabadon nézett, úgy hogy Jani már kérdezte magában: nem álmodta-e az egészet? A vánkos alá nyúlt, ott volt a pénz, amit Éva neki adott. Tehát mégis valóság. A szíve hangosan dobogott. Tehát át kell mennie a minisztériumba és beszélni Deméndyvel, aki, úgy lehet, megrontója nénjének, Évának! Nézte azt az erős fejedelmi leányt, telt karjait, domború mellét, széles, gömbölyű vállát: lehetséges, hogy ő is gyönge legyen, mint más, csak olyan, mint Sári, mint Bellágné, mint az a többi, akiket messziről látott s a lelke mélyében megvetett? -273-

– Tán fölkecmeregnél már? – mordult rá Dermákné – délig akarsz lustálkodni?

Sohase bántotta annyira az édesanyja durva szava, mint most. Amikor ő a család becsületén gondolkodik!

Szó nélkül fölkelt, öltözködött. A Dermák-család nem szokott együtt reggelizni, ki, amikor elkészül, magába dönti a bögre kávéját. Jani ezuttal undorodott tőle. Olyan érzése volt, mint vizsga idején. Eszébe jutott a levél, melyet nénjétől el akar követelni.

– Dehogy követelem – gondolta magában keseregve – gyáva, haszontalan, pipogya vagyok, de nem leszek mindig – gondolta tovább és ökölbe szorította kezét, a férfival szemben férfi leszek.

Fél kilenc volt, mikor a kalapját fejébe nyomva, távozott. Végig a házon a gang tele volt rakva ágyneműekkel, itt-ott egy-egy foszladozó pokróc, melyet szinte kérkedve porolt a boldog tulajdonos. Az ágynemű piszkos, kék csikos, vagy vörös kockás bevonatával valóságos bűzt árasztott. De Jani nem érezte, benne élt ebben a légkörben. Félszegen nyult a kalapjához, amint a szomszédasszonyoknak köszöngetett és lesietett a lépcsőn. A legközelebbi sarkon megállt és várt Évára. Vagy egy negyedóra mulva jött is, pompázva, előkelően, mint mindig és Janinak összeszorult a szíve. Csak most kérdezte magában: honnan telik a drága ruhára, kocsira, meg minden egyébre, amije Évának van?

– Gyere – szólt ez – mert mindjárt tudni akarom, hogy mit végeztél. Én átmegyek a Lukács-fürdőbe, ott a kertben majd megtalálsz. Velem jösz a lóvasuton, azon mehetsz a János-kórházig, -274- onnan csak néhány perc a vár, meg a belügyminisztérium. A szolgától ne utasíttasd magad el, egyáltalán embereld meg magadat és ne légy pipogya. Aztán ismét lóvasuton gyere a Lukács-fürdőbe, a dolog sürgős. Értetted?

Jani nem szólt, csak bólintott fejével. Így mentek együtt, Éva egy féllépésnyire előtte, a váci-körútra, ahol jó soká vártak a budai kocsira. Jani emberemlékezet óta nem ült rajta s végignézett nénjén, aki egészen otthonosnak érezte magát s oly hanyagul fizetett, hogy a konduktor szalutált neki.

Jani dobogó szívvel nézett szét az ösmeretlen budai tájékon, úgy érezte magát, mintha idegen világrészbe szakadt volna és napok alatt sem érne haza. A tülkölés, az örökös csilingelés egészen elkábította és alig hallotta, hogy a János-kórháznál vannak. Sietve ugrott le és széjjelnézett, hogy merre is kell a várba menni. Azután neki indult, hol lassan, hol gyorsan és imádkozott magában: bár sohase érne föl.

Mégis csak fölért. A csöndes budai utcákon, tereken áthaladt, mint az álomkóros és valósággal megijedt, mikor a belügyminisztérium hosszú, szürke épületét meglátta, a sipkás kapussal, az úton veszteglő úri fogatokkal. Ide menjen ő be? Egy párszor el is haladt a kapu mellett, míg végre mégis rászánta magát és lihegő ajakkal, kalapjához nyulva belépett a hűvös kapun, ahol a kapus menten elébe toppant és kérdezte, kit keres.

– Köszönöm – hebegi Jani és szinte ujjong magában, hogy ily könnyű szerrel túlesett e nehéz dolgon.

Csak mikor már kint volt az utcán és visszafelé haladt az úton, amelyen jött, döbbent meg. Mi lesz? Mit szól majd Éva? Meg kellett volna kérdezni, hogy holnap eljön-e az államtitkár úr vagy hogy nem utazott-e el. Magára boszankodva rázta a fejét és unszolta magát: jó lesz visszamenni és kikérdezni a portást, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyot sóhajtott és megvetette magát gyávaságáért, aztán dobogó szívvel várta a kocsit, amely visszaviszi a Margit-hídjához.

A Lukács-fürdő parkjában sűrű emberraj kavarodott. Friss arcu fiatal leányok lenge színes ruhácskákban, viaszkos sipkával a karjukon, formátlan, totyogó kövér asszonyok, akikről csak úgy áradt a fürdőillat, mintha mosókonyhából jöttek volna.

Jani félénken ment a nyüzsgő sokaságon keresztül és a szegény emberek áhitatával nézett jobbra-balra, a lombokra, a díszes fürdő-épületekre, ami mind, mind a jómódúak számára való. Vidám kacagás, könnyelmű, közömbös beszélgetés hallik mindenfelől, fiatal emberek kötekednek fiatalleányokkal és öreg mamák mosolyognak hozzá. Azok után, amiket Jani eddig tapasztalt, Jani csodálkozott, hogy mamák mosolyogva nézhetik, mikor leányaik fiatalemberekkel beszélgetnek.

Kereste Évát és rá is akadt az uszoda előtt, a kis szökőkútnál, melynek tekenősbékáit az emberek úgy bámulták, mintha valami csodaállatok volnának. A szive megnyilallott: Éva nem volt egyedül. A hórihorgas Webstonné állt mellette és élénk gesztikulációval beszélgetett vele. A mellettük -276- levő padon pedig két fiatal ember ült és szemtelenül fixirozta őket. Jani egyáltalában tapasztalta, hogy a nénjén lehet valami különös, mert aki csak elhaladt mellettük, mind oly különös gyanusan nézett rajta végig, ahogy másokra nem szoktak nézni. Szinte szégyelte magát, hogy hozzá lépjen.

Amikor Éva meglátta öccsét, élénk mozdulatot tett, mintha elébe akarna menni. De Webstonné annyira bele volt mélyedve a diskurzusba, hogy le nem vette karjáról a kezét.

– Ah, jó napot, az öcséd. Igen, láttam, mikor Sárikát kerestétek. Jó napot Dermák úr, hogy van? Hát a Sárikáról igazán semmi hír? mondhatom, igen sokszor gondolok rá, végre mi lehetett vele? Én a te helyzetedben nem igen busulnék, a kis leány nagyon csinos és nagyon fiatal, nagy ára van az ilyen portékának, különösen Oroszországban, mert remélem, oda ment, de hol is hagytam? Hja igen, egy betű sem igaz az egészből, a fiú megbolondult vagy álmodta az egészet. Képzelheted a Gizi meglepetését, amikor egyszerre csak beállít a komisszió, hogy a halálát konstatálja. «Én? – mondta – hát úgy nézek én ki, mint aki meg van halva?» – «Hát a szeretője nem lőtt rá revolverrel?» – «Én rám? – Három napja nem láttam.» Aztán elvitték a rendőrségre és szembeállították a szegény bolonddal. Ez meg csak nézte, nézte, aztán kérdezte: hát mered tagadni, hogy agyonlőttelek? – Jaj, de sokat kellett nevetnem, mikor a Gizi este elmondta nekem. Aztán odafordult a kapitányhoz és azt mondta: a szentséges szűz Máriára esküszöm, hogy ma délben két golyót röpítettem ennek a leánynak a szívébe és ha tagadja, akkor nyomorultan hazudik. Aztán bizonygatta, hogy ott maradt a revolver is, meg ott kell lenni a vérnek -277- is, ha ugyan föl nem mosták. Hogy pedig mégis úgy látta, hogy a rendőrség többet hisz Gizinek, mint neki, dühöngeni kezdett, alig tudták leteperni. Aztán elvitték szegényt a bolondok házába.

– Szegény ember – szólt Éva, – mikor Wočaseknél láttam, már olyan különösen lobogott a szeme. Valószínűleg folyton azon járt az esze, hogy megöli és addig képzelődött, amíg azt hitte, hogy meg is tette. Persze, a Gizit ez nem igen bántja, pedig az ő lelkén szárad.

– Mit akarsz tőle? – mondja Webstonné – az olyan egészen közönséges lénynek se esze, se szíve. Úgy él, mint az állat, magam is mondtam neki: hallod, a te helyedben nekem most nem volna mulatós kedvem.

– Ami azt illeti – szólt Éva kicsinylően – te neked sincs okod másnak prédikálni.

– Ezt mondta ő is, de nincs igazatok. Az én esetem egészen más. Én férjhez mentem Alfrédhoz, hogy eltartson engem. Luxus voltam neki, amelyet csak addig engedhet meg magának, amíg pénze van. A pénze elfogyott, tönkrement, mi közöm most nekem a szegény emberhez? Azonkívül meg csaló is, aki sikkasztott, beszennyezte a nevet, melyet én is viselek s ha a szülei magukra nem vállalták volna a kárt, börtönbe is kerül. Így haza vitték Angliába, én meg itt maradtam. Nem vagyok bolond, hogy egy sikkasztóval éljek tovább vagy eltemessem magamat, mert becsapott, mikor gazdagabbnak mutatta magát, mint amilyen!

Éva hirtelen fölkelt. Jani szinte háladatosan nézett rá, hogy őt is visszataszítja a rettenetes könnyűség, mellyel ez a nő a legsúlyosabb dolgokról beszél.

– Mennünk kell – mondta Éva kurtán – és alig hogy érintette Webstonné kezét.

– Szervusz Évácska – mondja az nevetve -278- – értem, hogy finnyáskodol és rosszat gondolsz rólam, hanem azért nem haragszom. Könnyű neked, neked olyan szerencse jutott, amely ha engem ér, én se volnék okosabb náladnál. Isten veled, ej, nézd csak, ezek a szamarak milyen szemeket meresztenek reánk. Egyik nem is olyan csúnya. Hát csak végezzétek a dolgotokat, jónapot, Dermák úr, azt hittem, Éva maga előtt röstelkedik. Igaza van, az ilyen fiatalemberek előtt nem is illik így beszélni.

Jani félszegen billentett kalapján és megfordult. Rémület és utálat gyötörte, amellett a szíve dobogott: hogy fog beszámolni Évának eljárása sikertelenségéről?

Szó nélkül mentek ki a Császár-fürdő előtti térségre, csak ott szólalt meg Éva, aki maga is félt attól, amit öccsétől majd hallania kell.

Hallgatva mennek végig a törpe fasoron. Jani a fákat nézi, Éva magába mélyed. Föltünően halvány, majd egy nehéz, kínos sóhajjal mondja:

Janit ez a sóhaj majd sírásra fakasztja. Gyötrött kétségekben vívódó lelkéből kitör a szó, magánkívül belekapaszkodik Éva karjába, úgy kérdi:

– Semmit – szól az kurtán, régi, száraz hangján, melytől a fiú ismét megjuhászkodik. De összeszorítja ajkát és azt gondolja:

Lementek a hajóállomásra, a hajó éppen az orruk előtt indult el. Utána néztek hosszan, aztán Éva visszafordult:

Amint a töltésen végigmentek, Jani egyre küszködött magával. Hirtelen megállt, égő szemmel nézett Évára.

– Éva szépen kérlek, könyörgök neked, mutasd meg a levelét. Tudni akarom, hogy mit írt, mert nagyon félek.

– Mitől? Hogy ezentúl nem lesz olyan jó kosztod, mint mostanában? No hát ne félj, majd gondoskodom még jobb kosztról is.

A keserűség ragadta el, nyomban meg is bánta. Jani úgy meredt rá, mint az őrült, míg szeméből kicsordult a köny.

– Ne légy ostoba – szólt rá Éva – olyan dolgokba avatkozol, amikhez nem értesz.

– Velem jössz – sziszegte fogai között – és egy szóval sem ellenkezel többet. Nézze meg az ember!

Nem is ellenkezett, csak mosolygott magában, mint aki tisztába jutott a kötelességével. Önkéntelenül a zsebébe nyult és megcsörgette az Évától kapott hatosokat.

Felültek a lóvasútra, átmentek Pestre. Az Andrássy-út sarkán Éva habozva megállt, aztán odaszólt öccséhez: -280-

– Dolgom van még a városban, menj haza és mondd meg otthon, hogy ne várjanak ebédre.

– Jól van – mondta Dermákné és semmi különöset nem talált benne. Ellenben megragadta az alkalmat, hogy fiától megtudja azt, amit Évától nem mert megkérdezni.

– Együtt voltunk – mondja Jani – és csak most vette észre, hogy elszólta magát. Különben jó, gondolta utána, úgyis el akart mindent mondani a mamának, hogy tudja ő is, miféle kenyeret eszik az Éva pénzéből.

Jani röviden elmondta. Ő a minisztériumban volt, Éva a Lukács-fürdőben várta. Hogy mi történt Éva és Deméndy között, azt nem tudja.

– De tudom én – fakadt ki irtózatos dühvel Dermákné, az a gazember, az az alávaló, de meg fogja keserülni, most már másodszor hagyja cserben, hanem szárazon nem viszi el! Remélem ez a leány se lesz most olyan szamár, hogy csakúgy ingyen hagyja magát félrelökni. Ha nem fizet, magam megyek a feleségéhez és csinálok olyan botrányt, hogy holta napjáig koldul utána.

Janira ez a beszéd megint váratlan csapás volt. Értetlenül bámult anyjára. Hát tudott róla? És megengedte? És most is arról beszél, hogy Deméndynek fizetnie kell?

Végtelenül megutálta a világot. S ami az úton csak ötlet volt, most, úgy érezte, szilárd elhatározássá érlelődött benne. Meg fogja tenni, -281- hadd lássa a világ, hogy a Dermák-családban is van becsület.

Egész délután bolyongott a városligetben és újból, meg újból átgondolta a jelenetet, amelynek ő lesz a cselekvő hőse. Ó, ezuttal nem lesz gyáva, ha a becsület kívánja, megszűnik minden gyámoltalansága. Sőt a másik fog megrettenni, mert éreznie kell, hogy ő vele, Janival, van az igazság. Meg kell tennie, már azért is, hogy anyja ne tetézze a gyalázatot azzal, hogy pénzzel lekenyerezteti magát. Ezt minden áron meg fogja előzni.

Voltaképen már délután akarta megtenni, de inkább a hivatalban akarja végezni. Egyszerű és világos az egész. Elmegy Deméndyhez és számon kéri tőle nénje becsületét. Férfi áll férfival szemben, meg fog vele vívni, fegyverrel a kezében. Deméndynek nem lesz bátorsága, hogy visszautasítsa a kihívást, ha mégis megteszi, akkor ahol éri, ott lelövi. S ha ez megtörtént, akkor végez Évával is. Ennek a leánynak sem szabad tovább élnie.

Különösen ezt a jelenetet álmodta át a legélénkebben. Szinte kéjelgett benne, oly jól esett neki, hogy intéző akaratnak és parancsoló úrnak érezte magát. Rá fog parancsolni Évára, hogy kövesse, aztán elvezeti abba a ferencvárosi lakásba, ott azt mondja neki: Ajánld istennek lelkedet, mert ezt a házat, gyalázatod színhelyét, egyikünk sem hagyja el élve.

– Te nem vagy többé az, aki voltál, én se vagyok többé az a gyámoltalan fickó, aki voltam – mondja ismét – most meg kell halnod -282- s ha egy csöpp tisztesség van még lelkedben, nem is akarhatsz tovább élni.

Ez hat és Éva megretten és sírva borul lábai elé. Erre ő is elérzékenykedik, megsímogatja a megtört leány haját és azt mondja:

– Vérzik a szívem és nincs bennem semmi harag. Szeretlek és szánlak, hanem meg kell tenni. Imádkozzál.

A képzelődő fiúnak valóban köny áll a szemében, az emberek kutatva néznek rá. Jani észreveszi magát és lopva megtörli a szemét. De csakhamar folytatja az álmát, néhány stádiumot átugrik és hirtelen ott tart, hogy Éva kétségbeesetten védekezik és azt kiáltja:

– Kegyelem, kegyelem, nem akarok meghalni – de ő vasmarokkal a földre szorítja, a mellére térdepel, két kezével átfogja a nyakát és úgy fojtogatja, száját a halállal vívódó leány ajkára nyomva, csókolja, amíg ki nem száll belőle a lélek.

– Így lesz – gondolja aztán megborzongva és riadtan körülnéz: nem olvassák-e le róla ezt a gyilkos tervet?

És aztán? Aztán szépen az ágyra fekteti a holttestet, maga pedig még utoljára megcsókolja a hideg ajkat, aztán az ajtó kilincsére akasztja magát. Így találják majd őket meg, a világ tele lesz a hírrel, olvassák az iskolatársai, olvassák a tanárai és mind szánalommal és mély megbánással gondolnak majd arra, hogy mennyire félreismerték őt, mikor pipogya, gyáva fráternek tartották. Lassú víz partot mos és senki se láthat a más ember lelkébe.

A gyilkos képek egészen felvillámozták. Fölütötte a fejét és soha oly tisztán nem nézett körül a világon, mint most. Boldog volt és szabadnak érezte magát. Úgy látta, mintha lelke eddig -283- bilincsbe lett volna verve, csak most igazi ember. Türelmetlenség gyötörte. Bárcsak már lenne holnap, hogy mindezt megtehesse. Óriási emberrajok vonultak mellette el, különbnek érezte magát valamennyinél. Sőt annyira ragadta az önérzete, hogy betért egy vendéglőbe és sört, meg vajaskenyeret rendelt magának. Az Éva pénzén fizetett.

Mikor aztán hazafelé indult, titkolta maga előtt, hogy szíve hevesebben kezd dobogni. Nem, óvatos lesz, ma este semmivel sem árulja el, hogy lelkében megváltozott. Adja majd a régi, együgyü Janit, annál szörnyűbb lesz a meglepetés holnap.

Ezt a komédiát a szegény fiú nagyon könnyen vitte keresztül. Mikor benyitott a lakásukba, valóban a régi, ügyefogyott Jani volt, csak még komorabb és zárkózottabb, mint eddig. Éva már otthon volt és rá se nézett az öccsére. Úgy látszik, hogy jelenete volt a mamával, amelyet az ő jötte szakított meg. Évának mintha kisírva lett volna a szeme is, az édes anyja pedig oly dühösen vagdosta a himzőtűt a rámára feszített vászonba, mint annakelőtte, amikor a sok gond gyötörte és kenyér is alig telt vacsorára.

– Te is kódorogsz? – rivall rá az anyja – jobban tennéd, ha valami kereset után látnál. Lopod a napot, mintha isten tudja, hány milliója volna anyádnak. Ülj le és írj egy cédulát, nagy betűkkel, hogy jól lássák: Itt e házban egy hónapos szoba olcsón kiadó. Elég szamár voltam, hogy hallgattam a kisasszonyra, akinek derogált, hogy szobaurat tartottunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. De majd olcsóbban adja ő is.

És gyilkos tekintetet vetett Évára, aki a régi, gúnyos mosollyal állt az ablak mellett, sőt halkan dudolt is magában, úgy, mint azelőtt tette.

Szegény Jani pedig megrettenve látta, hogy -284- az egész drámából édes anyja csak azt nézi, hogy Éva nem hoz többé pénzt haza. Szeretett volna kifutni a világból és miközben oda ült az asztalhoz és mázolta a kapuba akasztandó cédulát, azt gondolta magában:

Csatakos, esős reggelre ébredtek. Dermákné jajgatott, hogy a víz befolyt a konyhába. Szidta a házmestert, meg a háziurat. A vízcsöppek csökönyös, sűrű kopácsolással táncoltak a gang gránitján s Éva, nézvén ezt a táncot, összehúzta szemöldökét és gondolkodott: már most hogy menjen el, mit vegyen fel?

Jani is nézte az időt: esik. Mintha a lelkébe esett volna, percről-percre súlyosodott az érzése. Ma van az a nap, cselekedni kell. De esik az eső, lehet-e ilyenkor cselekedni?

Éva egyet ránt a vállán, ő már határozott. Sötét ruhát vesz fel, kis kalapot. Olyan a szűk, elegáns ruhában, mint egy gyászoló királyleány. Csak a keztyűje fehér, melyet, szempilláit hosszan lebocsátva, begombolgatott. Dermákné morogva nézi leánya készülődését s valami olyasfélét mond, mintha kár volna ilyen időben rongálni a drága ruhát.

– Hátha ma ott lesz – mondja ez. – De légy bátor, ne sompolyogj úgy oda a portáshoz, hogy koldusnak nézzen Szolgákkal uras hangon kell beszélni, különben lenéznek.

Mire kiértek az Andrássy-útra, csuron víz volt mind a kettő. Éva habozott. Benyúlt a zsebébe, megnézte a bugyellárisát. Összeráncolt homlokkal habozott, aztán sóhajtva mondta:

Jani mámorosan ült mellette. Tompa kábultság nehezedett az agyára. Egyre noszogatta magát: meg kell lennie. És noha érezte, tudta gyávaságát, mégis el volt határozva, hogy megteszi, akármennyire gyáva is.

Jani támolyogva tartott a minisztérium felé. A kapuban nem volt senki – úgy gondolta – akadálytalanul feljuthat az emeletre. De a portás rákiáltott a fülkéjéből:

Jani fellélegzik. De mégsem tudott örülni rajta. Most már ő is gondolta, hogy elmegy a Deméndy lakására, mert az ő dolga fontosabb, mint az Éváé. Ahogy visszabaktatott a kocsihoz, el is határozta magát.

– Nincs ott? – szól rá Éva, aki a fiú gyors visszatértéből következtetett.

– A fejérvári kapuhoz – kiált Éva a kocsisra és dacos arccal hátra veti magát.

– Nem, majd magam megyek – mondja Éva összeszorított foggal – ostobaság volt, hogy eddig is nem magam mentem.

– Éva – rebegi a fiú, magából kikelve – mit akarsz te még Deméndytől?

– Éva, – szól ismét a fiú – bízd magadat rám, mondd meg, mit akarsz, én… én… elvégzem.

Éva nevetett. Kurtán, vérlázító gúnyosan. Janinak minden vére az arcába szaladt, szégyen és harag szállotta meg. Hátradült a kocsiban és nem szólt többé semmit, csak azt gondolta:

– Nem bánom, eredj be te s mondd neki, hogy itt vagyok s ha nem igéri meg, hogy még ma eljön, akkor magam megyek be hozzá. Látod ott azt az egyemeletes, nagy erkélyes házat? Ott lakik. Az egész házat lakja.

Jani némán engedelmeskedett. A szíve annyira dobogott, hogy csak úgy támolygott. A kapuban megállott és bambán nézte, hogy be van csukva. Nézte a villamos gombot is, rémült félelemmel és nem mert hozzányulni. Lopva a kocsi felé nézett, érezte, hogy Éva szeme rajta függ. Kínos sóhajjal megnyomta a gombot, amire rögtön megnyilt a kapu, de csak félig és egy szolgaféle ember állta el a nyílását, úgy kérdezte a kopott fiút:

Jani nem tudja, mit csináljon. A szolga már -287- be akarja csapni a kaput, de akkor eszébe jut Éva, aki kinevette és megembereli magát.

– Tessék csak engem bejelenteni – rebegi bizonytalan hangon – a méltóságos úr egész bizonnyal fogadni fog.

Míg ott állott a lépcsőházban, rámeredt az udvarból feléje meredő nagy, barna istállókapura. A kocsiszin is nyitva volt, feketén csillogtak elő a fogatok, ezüstösen a ragyogó lámpaüvegek. A szíve megdobbant és összefacsarodott. Ez a gazdagság! – gondolta és félni kezdett. – Hogy itt hagyták állani, soká, nagyon soká, átérezte, mennyire nem egyazon világból való azzal, akivel egyenlő rangúkép le akar számolni. Az udvaron az egyik ablakban egy vastag, parasztformájú asszonyt látott, feltűzött piros szoknyával, csöpögő, vörös kezekkel – ez az ő köréből való ember, nem az, aki odafönt kábító pompában, a keze egy legyintésével kormányozza a cselédek egész seregét.

De még ezek a cselédek is imponáltak neki. Ahogy egyik-másik felment a lépcsőn és végignézett rajta, tisztelettel huzódott össze, mindenkor készen, hogy a legalázatosabban megadja a kívánt felvilágosításokat.

Az, aki megvárakoztatta, végre megjelent a lépcsőn és intett neki, hogy jőjjön. Janinak minden vér szívébe tódult, azt hitte, ez az utolsó -288- pillanata. Bóduló fővel biztatta magát: most légy erős és míg a térde ina reszketett, összeszorította a fogát: igen, erős leszek!

A kárpittal bevont lépcső egy kápráztatóan bebútorozott, mindennemű szobrokkal, ősök képével diszített nyitott csarnokba torkollott. Jani a levegőn is érezte, milyen más ez, mint otthon, mintha ezek a drága tárgyak, ezek a borongó, régi képek lehelték volna ki. Alig tudott már magáról, mikor egy nehéz ajtó nyilt előtte és az inas intett neki:

Nem volt alkalma körülnézni. A benyiló szobából izgatottan rárontott Deméndy:

– Gyorsan, gyorsan, mit akar? – szólt szinte durván. – Jani arra gondolt, hogy erős lesz, de nem bírta. Hebegve, hangtalanul rebegte:

– Mondja neki, hogy hagyjon békét, a feleségem beteg, semmi kedvem most vele foglalkozni. És maga, förmed rá a fiúra, nem szégyenli magát fiatal ember létére, hogy a nénjétől ilyen üzenetet vigyen a férfiaknak?

Jani hátratántorodott. Üveges szemmel bámult arra az emberre, aki eddig mindig oly szíves, oly jólelkű, szelid és nemes volt! Most tétova, haragos tűz lobogott szemében, a szava csupa gorombaság, a modora csupa kíméletlenség. És azt hitte, hogy ő, Jani… a gyáva fiúnak ez az inszinuáció a vérét forralta, keze ökölbe szorult, de szó nem jött ki szájából. Sápadtan, reszketve megfordult és indult az ajtó felé.

– Megálljon – szólt rá Deméndy, aki megbánta kíméletlenségét, bocsásson meg, Jani, de igen, igen fel vagyok izgatva és rosszabbkor nem is jöhetett. Mondja meg Évának, hogy majd írásban -289- értesítem a többiről, addig nyugodjék bele abba, amit már tud. Maga pedig bocsásson meg nekem. Na, itt a kezem, maradjunk jó barátok.

Kezét a fiú elé tartotta, aki csak nézte, hol a kezet, hol a nagyurat, majd meg a szemébe akart nézni, de csak elfutotta a köny, végül görcsös zokogásban tört ki.

Deméndy meg volt rendülve, csitítgatta a fiút, kérlelte, leültette. Csak nyugodjék meg, nem akarta megbántani, nagyra becsüli, de hát a felesége olyan súlyos beteg, meg egyéb baj is van, aminek Éva az oka, hanem most már nagyon bánja s a többi. Nagynehezen felengedett a fiú és még mindig zokogva hajtogatta:

– Én nem tudtam semmiről, nem tudtam semmiről és most azt akartam, hogy… hogy…

Nem bírta kimondani. Ellenben mondhatatlanul hálásan dobogott a szíve, amikor Deméndy biztosította, hogy soha egy pillanatra sem gondolt semmi rosszat róla.

Háttal ült Janinak, de azért mégis látta, hogy a tárcájához nyul és abból tesz valamit a borítékba.

– Így ni – szólt felkelve és a borítékot odanyujtja Janinak, – ha ezt átadja neki, nyugodtabb lesz ő is és nem fog épen most zaklatni. Isten vele, barátom, isten vele!

Kezében a borítékkal, Jani lélek nélkül támolygott ki az utcára. Az eső arcába csapott, ez kissé magához térítette. A kocsi felé nézett, Éva állva tekintett a bakon keresztül feléje. Gépiesen oda tartott, Éva az esővel nem törődve kiugrott a kocsiból és feléje nyujtotta kezét. -290-

Kikapta kezéből, feltépte. Jani most már világosan látta a bankókat egy keskeny névjegy kíséretében. Mikor Éva észrevette a pénzt, mélységesen elpirult, aztán hirtelen zsebébe gyurta, meg sem nézve az írást. Nyilván a fiú előtt akarta titkolni, hogy pénzt kapott.

– Hová mész? Jani! – kiáltott utána Éva, de a fiú rá sem hederített, lehorgasztott fővel, gyors lépésekkel járt a zuhogó esőben. Mikor a kocsi közeledését hallotta, egy keskeny utcaközbe fordult be, ahová kocsi nem követhette.

Éva pedig sokkal inkább volt elfoglalva a maga dolgával, semhogy tulzott fontosságot tulajdonított volna a balga fiú viselkedésének. Azt gondolta, majd hazaér gyalog is.

Kivette zsebéből a levelet és elálló lélegzettel nézte az írást. Csak pár szó volt: «Nagy bajban vagyok, majd értesítem.»

Hátra dült a kocsiban és töprengett e sorok értelmén. Megerősítik-e ezek a szakítást, vagy sem? Nagy bajban van, vajon mi a baja? Legalább ez a fiú szólt volna, hogyan fogadta. Majd értesíti – miről? A bajról? Vagy a továbbiakról?

Nem igen áltatta magát, inkább hajlott a rosszabbik eshetőség felé. Most már mi lesz? Mélyen megalázva gondolt a jövendőre. Micsoda leány lesz ő ezután? S milyen volt eddig? Hogy így egyszerűen félrelökhetik. Nem, nem hagyja magát, egy darabig vár az értesítésre, aztán pedig cselekedni fog. Tartozik az önérzetének vele.

Otthon az anyja rá sem nézett. Csak amikor -291- csatakos szoknyáját az ablakra akasztotta, ripakodott rá:

– Máshova tedd a rongyodat, most már a szemem világát is el akarnád venni? Mit keresel itthon? Eredj, hogy ne kelljen többé pirulnom miattad.

Évát határtalan elkeseredés fogta el. Dühösen gyümöszölte össze a bankókat és az anyja felé dobta:

– Nem akarsz pirulni? Hát itt a pénz, ne pirulj. Hozok majd többet is, csak ne pirulj.

S a szóra mindig kész Dermákné ezúttal nem tudott felelni leányának. Lesütötte a szemét s míg lassan belészivárgott a köny, gépiesen nyult a földön heverő pénz után.

Sok minden járta át a szegény fiú lelkét, amikor ész nélkül nekivágott a záporos világnak, de mindenek fölött azt tudta, hogy szégyelli magát. Ez a legmegsemmisítőbb érzés, az önön megbecsülésnek a megtagadása. Abban a pillanatban, hogy Éva átvette tőle a levelet s mehetett tovább, minden baj nélkül, átcikkázott agyán mindaz, ami abban az időben történt, mióta Éva Deméndyvel megismerkedett és a szerep, melyet ő regényükben tudatlanul játszott. Kezdettől fogva ő volt a közvetítőjük. Ő kísérte őket és fedezte találkozásukat. Tavasszal ő vele üzent Deméndy, az új viszonyt is eszerint ő közvetítette. Most pedig pénzt vitt a nénjének a szeretőjétől. Ő! Megutálta magát és nem bírta undorát leküzdeni. Minden keserűsége maga ellen fordult: utálatos, alávaló, gyáva és gaz vagy! Az egyikkel meg kellett volna bírkózni, a másikat meg kellett volna fojtani s amazzal kezet szorítottál, el is -292- pityeredtél előtte, a másiknak meg elvitted a pénzt, a becsület árát. Gyáva, erőtelen, tehetetlen! Mit keres az életben az olyan ember, aki nem tudja megcselekedni, amit kötelességének lát s akit senki sem akadályoz benne, csak a tulajdon hitványsága?

Nem gondolt határozottan öngyilkosságra. Annyira erős még saját magával szemben sem volt. Csak érezte, hogy valami fog vele történni, ami véget vet az életének. Arra a fekete fejre gondolt, mely a Duna vizén úszott. A hídat látta, melyről leugrott s kapkodását, fuldoklását. Megborzongott és félt e látomásoktól, de szabadulni tőlük nem tudott. Az eső általjárta testét, csuron víz volt és ez jól esett neki. A bástya körül vezető úton leért a Krisztina-városba, ott indult meg a Gellért-hegy felé. Összevissza gondolt mindenre, az édes anyjára, Sárira, Bellágnéra, csak arra nem, hogy mi fog vele most történni. Csodálatos érzékenység szállta meg, mikor holt apjára gondolt, akire alig emlékezett, csak beteg korából, de most épen és erősen látta maga előtt és hallotta is a mély, férfias hangot, amint a rakoncátlankodó gyerekekre rákiabált. Közben, pillanatonkint eszébe jutott, ami az imént vele történt s ilyenkor úgy fájt neki a szégyen, mintha magas torony tetejéről leesett és összezúzta volna lelkét. Rázogatta a fejét és az ujjai görcsösen kaparásztak ruháján.

A Gellért-hegy tövébe ért, ott idegenül nézett fel, a kígyózó út fehér karfájára, a lelógó sziklákra, meg az oldalán roskadozó piszkos gunyhósorokra. Pesti gyerek volt, sohase járt még a Gellért-hegy tájékán, se a Zugligetben, annál kevésbbé a Margit-szigeten. Nem gondolt a halálra, mikor eszébe ötlött, hogy mások messze idegenből jönnek, hogy ezeket lássák, ő neki meg sohase volt arra való két krajcárja. -293-

A Rudas-fürdő gömbölyű tetején ázó félholdra meg úgy bámult, mint valami különös, történelmi ritkaságra. Török világ maradványa! Erről is tudott még. Ahogy tovább vándorolt, vissza-visszanézett és bámulta a félholdat. Végre eltünt. Aztán elmaradt az utca, előbukkant szélesen, hömpölyögve a Duna, piszkosan kavarodó habjaival. Vizi malom is volt már erre felé, erősen himbálódzott. A Tétényre menő hajó meg lebocsátotta a kéményét és élesen fütyülve osont el a vasúti híd alatt. A tulsó oldalon meg a Vámház és az Elevátor tűnt neki fel, meg a dunaparti pályaudvar hosszú vasúti kocsisora.

Embert alig látott. Néhány szekér zörgött el mellette és felfröccsentette a sarat. A kocsisuk hátrafordult és nézte a furcsa alakot, mely meglehetős egyenletesen, minden iparkodás nélkül bandukolt ebben a csökönyös, őszies esőben. Többet azonban nem törődtek vele.

Most már tudta, hogy hová megy. A vasúti híd vonzotta. Kormosan, borusan feküdt a Dunán, most, hogy közel volt hozzá, látta csak, milyen rettentő nagy ez a híd és milyen magasak az oldalai, mik messziről csak holmi alacsony kis kerítésnek látszottak. Megdöbbent a szíve, félt a híd erejétől. De azért csak tartott feléje. A Kelenföldre vivő úton egy kis finánc-ház mellett ment el, ott lézengett kettő a kardos emberek közül. Nagyot lélegzett, mikor csak végignéztek rajta, de nem állították meg.

Valamivel odébb meg egy kis csárda roskadozott. Megállt, habozott. Éhes volt, ma még alig evett. És messziről a nehéz levegőn keresztül hallotta a déli harangszót. Ilyenkor hazafelé szokott rohanni, ebédre. Gondolat nélkül zsebébe nyúlt, ott volt még néhány hatos abból a pénzből, melyet Évától kapott, s megint elhatározás -294- nélkül lassan, sorjában az út sarába potyogtatta őket. Mikor az utolsó piculát is eldobta, csak akkor határozta el magát: nem fog enni.

Ezentul megszakadt az út, rengeteg tócsákon keresztül gázolt, sokszor térdig lesüppedve. Mit bánta! Szemét a rettentő hídra függesztve vergődött előre. Mikor odaért, sírva fakadt és körülnézett. Kereste a csónakokat, melyek kimentsék. De sehol semmit se látott.

– Ez jó – gondolta és megijedt. – Egy nagy, csatakos kutya kerülgette, éhes, könyörgő szemmel nézve rá. Mondhatatlanul megsajnálta és beszélt hozzá.

– Miért nem jöttél előbb? Vettem volna neked valamit azon a pénzen, te ehettél volna rajta.

Rálépett a hídra. Kis házikójából a vasuti ember nagyot nézett rajta, de nem szólt semmit. A kutya vagy tíz lépésnyire követte. Szegény állat nagyon, ha ebbe a fiúba vetette minden reménységét.

Ezentul már elvesztette eszméletét. Odalépett a vaskorláthoz és vagy egy óra hosszat nézte a vizet. Beleszédült, be-behunyta a szemét, újból nézte. A lánchídi emberre gondolt, akit kihuztak. Itt nincs senki. Segítség! szinte kiáltani akar segítség után, kétségbeesetten védekezett a rettenetes belső erő ellen, mely akarata nélkül idekényszerítette s most bele akarja kergetni a hullámsírba. Nem, nem! Ekkor éles füttyöt hallott és a híd megremegett. Az oldalvasak muzsikálni kezdtek, kongva és búgva, mint egy óriási hárfa óriás húrjai. Jött a vonat. Hirtelen átvetette magát a karfán és a Duna fölött lebegett. Néhány pillanat és a vonat elrobogott mellette. Látta a gépészt, aki mintha rá is kiáltott volna, a kupékban néhány elsurranó, bámészkodó arcot. -295- A vonat szele megcsapta, a híd rengett és hintált, mintha le akarná rázni és le is rázta. Behunyta szemét és eleresztette a hídat. Hátra felé bukott a vízbe, a kezeivel kaparászva, hátha még megfogódzhatnék!

A kutya meg odasompolygott, ahol a fiú állott, kidugta a fejét a vasak között és utána nézett.

Nyugtalanul hánykolódva, de álmából föl nem ébredve töltötte Deméndyné az éjszakát. Különös éjszaka volt ez, édes anyjának, meg az urának, akik együtt virrasztottak ágyánál. Az órák lassan, ólmosan peregtek le és az asszony, meg a férfi, akit nem is oly régen még a szerelem vitt kísértésbe, most szó nélkül, egymásra sem nézve ültek egymás mellett, a közös aggodalom mellett is a legmélységesebb haraggal egymás irányában. Mindegyik a másikban látta a katasztrófa okozóját. Az anya a férfitől kérte számon leányát, ez meg az anyósát tette felelőssé felesége veszteért.

Volt egy harmadik ember is, azt egyszerűen elkergették a háztól. Kömley bárót, az apát. Holtra ijedve, könnyel a szemében borult a betegágyra és kétségbeesetten szólongatta a kis mamuskáját és kérdve nézett hol a feleségére, hol a vejére: mi baj van voltaképen?

– Lekötelezne – szólt a felesége hidegen – ha megkímélne szentimentálizmusától. Siratásra nincs szükség, ápolónak meg elég vagyok magam is. Jó éjszakát.

– Igen, csak menjen – vág a szavába -297- Deméndy – a cselédség előtt nem kell a dolgot felfújni.

Mit tehetett a szegény ember: ment haza. Komornyikját megbízta, hogy időközönkint lopva tudja meg, mi történik a betegszobában. Egész éjszaka nem történt semmi. A beteg egyszer sem ébredt föl.

Reggel aztán Kömleyné is, Deméndy is a legnagyobb mértékben meg volt lepve. Újabb rohamot vártak, készültek is reá. Deméndy elhagyta a szobát és fülét a kulcslyukra szorítva hallgatódzott.

Az államtitkárnak megdobbant a szíve, mikor ezt a kérdést hallotta. Mindenki más a megszokott mindennaposságot értette volna belőle, de ő megijedt tőle. Ez a hang, ez a minden szín és érzés nélkül való hang, meg hogy nem a keresztnevén említette, megrémítette. Máskép zendült ez a hang, még idegenek előtt, még közömbösséget erőszakolva is, mint mostan.

– Ugyan miért? Csak nem haragszom rá azért, hogy szeretőt tart! Olyan liba csak nem vagyok! Nem igaz?

Kömleyné erre nem tudott felelni. Csak nagynehezen talált egy frázist. -298-

– Örülök, hogy olyan nyugodt vagy, az orvos föltétlen nyugodalmat tart szükségesnek, azért tán ne is jőjjön be az urad, mert a látása, legalább ma még, felizgatna.

Olga mosolygott. Arcában nem volt egy csöpp vér, az ajka is beleveszett arca fehérségébe.

– Mindegy, mama, ma vagy holnap, vagy még későbben, olyan vagyok én már ma, amilyennek később kell lennem. Jöhet, mehet, nem háborgat a nyugalomban, melyet az orvos szükségesnek tart.

Mikor Deméndy benyitott, nyugodtan nézett a szemébe, de egész teste reszketett. A reszketés mind erősebbé lett, egy perc alatt valóságos vonaglássá vált. A szeme is elhomályosult, úgy, hogy Deméndy megrettenve húzódott vissza, Kömleyné pedig egyre biztatta:

Nem kívánta többé látni. A Deméndy ágyát is el kellett távolítani, mert ennek a látása is most már idegrohamot okozott. Dél felé Kömleyné, aki nem szokta meg a betegápoló szerepét, azt mondta, hogy most már hazamegy, tovább nem maradhat itt. Olga, mint a gyerek, karjába kapaszkodott és nem engedte.

Nagy sebtiben küldtek a méltóságos báró úrért, aki hívás nélkül nem mert mutatkozni. Olga szeme fölragyogott, mikor a szelid öreget látta. Szinte pajkosan kacsintott felé, magához vonta fejét s mint leány korában, a fülénél fogta s úgy cuppantott csókokat a szájára.

– Itt, kis anyám, itt maradok, akármeddig – szólt boldogan az öreg úr, akit oly könnyű -299- volt megtéveszteni. Hogy Olga enyelgett vele, már azt hitte, hogy nincs is semmi baja.

Mikor Kömleyné feléje hajolt és fehér kezével lélektelenül simogatott a haján, arca egy pillanatra eltorzult. Az édes anyja csókját csak tűrte, de nem viszonozta. Mikor magára maradt édes atyjával, felült az ágyában s maga mellé ültette az öreget.

– Most tanítsál – szólt teljes jó kedvvel, – a te kis anyád, mióta asszony, egészen elbutult. Add ide az orrodat.

– De igen – szólt Olga eltorzult arccal – megcsaltam, s most tudni akarom, hogy mit csinálnál velem, ha én volnék a feleséged?

– Megbocsátanék – szólt halkan a báró. Mást akart mondani, de a kicsi ujj az orrán volt, ilyenkor nem lehet füllenteni.

– Te jó vagy – szólt végül, inkább magába – de én rossz, nagyon rosz vagyok. Tudod, mit csinálnék én, ha férfi volnék és a feleségem megcsalna?

– Valami történt, édes leányom és nem -300- akarják megmondani, hogy mi. Most én tapogatok az orrocskádra és kérdezlek: mi történt nálatok?

Az asszonyka megrázkódott és hazudni akart, de a húsos mutatóujj orrocskáján nem engedte. Minden dermedtség fölengedett benne, könyekké olvadt és két kezét édesapja nyaka köré csapva, úgy zokogta:

– Mi történt? rebegte a szegény öreg – az istenért mondd meg, hiszen végre is apád vagyok.

– Megcsalt, meggyalázott! – kiáltott kétségbeesetten – az én uram gazember!

A báró himbálta fejét, mintha a foga fájna. Aztán gyöngéden megfogta Olga kezét, egypárszor végigsimogatta és mondhatatlanul lágy hangon szólt:

– Meg kell bocsátani, kis anyám, nekünk gyöngéknek mindig csak meg kell bocsátani.

– Meg kell bocsátani – ismételte Olga, majd hirtelen eszébe jutott valami.

– Úgy-e? – kiáltott föl szinte diadalmasan Olga – ugy-e, hogy téged sért már a gondolata is? Mert te jó, te becsületes vagy, hanem az enyém – gazember.

– Nincs igazad, édes leányom – szólt a báró – Deméndy derék, tökéletes ember. Én sem vagyok jobb nálánál, csak gyöngébb. A gyönge emberek mind becsületesek, mert a bűnhöz erő kell. Ha megcsalt, ballépés volt, amilyet valamennyien -301- elkövetnek. A férfiak nem tulajdonítanak oly nagy fontosságot az ilyesminek. Nem több az, mint egy üveg pezsgőt inni meg, jó társaságban. Ez a konvenció s ha csak azt tartod becsületes embernek, aki nem csalja meg a feleségét, a mi társaságunkban bizony hiába kutatsz ilyen ember után.

– Olyan világban – felelt szeliden az öreg, – melyet senkisem hagy el boldogan, aki megismerte. Te, édes kis anyám, a legtovább kerülhetted ki a megismerését, ne zúgolódjál, hogy későbben ért el a sors, melyet mások abban a pillanatban ismernek meg, melyben azt hiszik, hogy övék a mennyország.

Olga csak rázta szegény fejét. Ez a bölcsesség nem fért beléje. Majd hirtelen megfogta édes apja kezét, ellökte magától és hátrahanyatlott.

– Aludni akarok, – szólt fás hangon és behunyta szemét. Nyomban aludt is.

Kömley báró ott ült az ágyánál és nem mert megmozdulni. Vagy egy óra mulva a beteg fölriadt és minden átmenet nélkül kérdezte:

– Minden különös – szólt – és azt akarják, hogy mindent természetesnek találjak. Felelj! – kiáltott durcás akaratossággal – akarom, hogy felelj. Meg akarom tudni, hogy az én uram mennyiben hasonlít másokhoz.

Az öreg úr most már értette leányát és elhatározta magát. Ha így áll a dolog, majd mond -302- olyanokat, hogy hozzá képest Deméndy arkangyal lesz.

– Felelek, kis anyám, de aztán ne nagyon vesd meg a te szegény apádat. Ami gyarlóságot felőle megtudsz, az általános emberi gyarlóság. Hát tudd meg, édes kis anyám, hogy más a szerelem és más a szeretkezés. Anyádnak jó szívvel mondhatom, hogy előtte soha senkit nem szerettem s ha Deméndy ugyanazt mondta neked, el is hiheted. Az ember csak egyszer szeret igazán, de sokszor vétkezik. Ez, – hogy is mondjam? – hozzátartozik a férfi természetrajzához. Bocsáss meg, kedves gyermekem, hogy ilyen dolgokat beszél neked a te szegény öreg apád, nem is igen megy ajkamról a szó, mert lásd, a trágárság most is pirulásra készt, de meg kell tudnod, hogy hogyan itéld meg uradat. Nem lettem rosszabb ember, az egészség kérdése ez, mint a fürdő, mint a táplálkozás, mint a mozgás, a torna, vagy mi egyéb. Se a szívnek, se az erkölcsnek nincs hozzá köze, legfölebb az ifjonti könnyelműségnek és életkedvnek. Értesz engem, kis anyám?

Olga tágra meresztett szemmel hallgatta atyját, a kérdésére pedig különös jelentősen igent bólintott. Aztán beletemette arcát a párnába és hang nélkül zokogott. A könye se folyt, csak testét rázta a roham. A báró szeliden símogatta haját, vigasztaló szót nem mert ejteni. Végül elcsöndesedett, úgy látszott, ismét alszik.

Így telt el a délután. Elaludt, majd ismét hirtelen fölriadt és mindennemű kérdésekkel állt elő. A báró is észrevette, hogy még álmában, vagy ájulásában is egyre az ő nagy kérdésén töprengett, csudálatos, kifürkészhetetlen rendszerességgel vetvén föl sorjában a kérdéseket s amit megtudott, azt magában összeillesztgette.

– Egész éjjel ágyadnál virrasztott. Ki se mozdult a házból. A szobájában van és föl-alá járva, hallgatódzik minden neszre és kesereg utánad. Kis anyám, ha látnád, megesnék rajta a szíved és nem gondolnád többé, hogy nem szeret.

– Mondd csak, a házas embernek is az egészsége parancsolja, hogy szeretőt tartson?

Az öreg úr előre remegett már minden ilyen kérdéstől. Szegény feje alig tudott valamit a léhaságok világából, de érezte, hogy mennél általánosabbá, mennél kötelezőbbé teszi őket a férfi számára, annál jobban menti azt az egyet, akire leánya gondol. Most is ebből a szempontból felelt:

– Hát… tudod, erről bajos beszélni, például amikor a feleség beteg, vagy gyönge, bizony akkor megesik, hogy…

Tovább nem mondta. Olga fehér lett, mint a kréta és rémülten nézett apjára. Majd valami őrületes dühvel fakadt ki:

– Hát mért nem tanítjátok meg erre a leányotokat? Miért kellett bután és tudatlanul belemenni egy életbe, mely tele van förtelemmel, utálattal és veszedelemmel? Miért nem mondjátok meg, hogy a házasság baromi állapot és miért adtok férjhez egy leányt, aki gyönge és beteg?

– Én vagyok az oka, én vagyok az oka! – kiáltott magánkivül Olga. Kicsi hangját annyira megfeszítette, hogy majd megszakadtak a hangszálak. Szerencsére ismét elfogta a hangtalan síró roham, mely annyira kimerítette, hogy halálszerű -304- álomba merült, melyből aznap már nem is ébredt föl.

Édes apja csak ült mellette és gondolkodott. Olyasfélét érzett, hogy tennie kellene valamit. Például fogni a leányát és vinni magával, el ebből a világból, amely tönkreteszi a tisztát és valóságos belső titkos tanácsossá őt. De eszébe jutott a felesége és sóhajtott. Az fog történni, amit ez akar, tehát neki semmi köze a dologhoz. Csak a vejére gondolt nagy keserűséggel. Majd reménykedik: hátha nem igaz? csak valami gonosz látszat szól ellene? De nyomban ezt a föltevést is elejtette; a felesége is hiszi, tehát igaz. Az az ember, akiről azt hitte, hogy nincs más gondolata, csak Olga, szeretőt tart. Borzasztó. És a perfekt világfi nem tud annyira vigyázni, hogy titokban maradjon a bűne.

Hat óra után beállított Kömleyné. Mi ujság? Alszik? akkor a báró mehet. Úgy látszik, a gyerek kezd már csillapodni, akkor át is szállítjuk magunkhoz.

– Természetes. Olgának jó izlése van, undorodik attól az embertől. Ok van rá bőven, együttmaradásra meg nincs egy sem.

A báró kezet csókolt feleségének és ment. A Deméndy dolgozó-szobája előtt megállt habozva, fejét csóválta és tovább akart menni. De az ajtó nyílt és Deméndy előtte állt.

– Hogy van Olga? – kiáltott izgatott hangon, – hát te sem tartasz érdemesnek, hogy róla értesíts?

– Alszik – mondja halkan a báró, majd erőt vett rajta a keserűség. – Miklós, Miklós, ezt nem vártam volna tőled.

– Mit? – fakadt ki Deméndy – mit nem vártál tőlem? Ne beszéljetek többet erről a dologról, -305- mert nem tudom, mit csinálok. Az én vétkem komisz, de nem komiszabb akárki másénál. Hanem amit a feleséged csinált, az példátlan, az… az… nem, nincs arra szó.

– Ő rendezte az egész dolgot, ő tört ellenünk, még mielőtt valamit tudott volna, ő fogta fel leveleimet, ő világosította fel a leányát és… és ő öli meg a feleségemet. De ha az bekövetkezik, Kömley Ede báró úr, vigyázzon a feleségére, mert számadásom rettenetes lesz!

Az ablak felé fordult s ketté harapta a szivart, melyet foga között szorongatott.

– Állok elébe – szólt csöndesen a báró, a feleségemről azonban ne gorombáskodj, mert azt nem tűröm el.

Ezzel ment. Deméndy nem is hallgatott rá, nem is értette. Hogy mi gyötörte oly rettenetesen? Azt hitte, a felesége veszedelme. Úgy is érezte, hogy most már igazán, szerelmesen szereti a kicsi asszonyt. De voltaképpen csak a felelősség érzete sujtotta. Meghal, gondolta és ő ölte meg. Ezt nem tudja elviselni. Ezért a hosszú, magános órák töprengéseiben, vívódásaiban bűntársul magához láncolta Kömleynét, majd egyetlen bűnösül. Szenvedjenek együtt.

Fásultabb óráiban, ha hallotta, hogy Olga nyugodtan beszélget, vagy alszik, elfogta a skepszis.

– Dehogy hal meg! gyöngébb, mint más, de nem különb. Az asszonyok nem halnak meg a szerelemtől, a csalódástól sem. Ki fogja heverni és akkor vagy megbékül, vagy elválik. – Szabad leszek, gondolta tovább és iparkodott örülni a szabadságnak, de nem tudott. Szíve összeszorult a gondolatra, hogy kicsi édese elhagyja. Majd ismét ellágyult: ha nem is hal bele, de kigyógyulni, -306- boldoggá lenni szegény nem fog többé soha.

Már több huszonnégy óránál, hogy otthon van, mindig magában, mindig ezekkel a gondolatokkal elfoglalva. Aztán meg kivertnek érezte magát a saját házában. Olykor gyerekesnek is látta helyzetét. Ide dugták, nem szabad mutatkoznia, fogoly, akit majd csak a bíró elé fognak vezetni. Eh, ezt nem tűri.

Majd féltékenység bántotta. Voltaképen az anyja sem kevésbé vétkes, mint ő, mért hogy mégis hozzászít, őtőle pedig írtózik? Tán nem is szereti, nem is szerette. Még a megcsalt asszonyban is kell élnie a szerelemnek. Az a pár mondat pedig, amit a kulcslyukon keresztül meglesett, oly dermesztően szívtelennek hangzott.

– Annál jobb – gondolta sóhajtva – ha szerelméből is kigyógyult, akkor még lehet belőle valami. Talán grófné is – tette hozzá, az anyósa becsvágyára gondolva.

Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a szíve sem fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem tudott fölkelni. A sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és egyedül akart maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül, egyedül, nem szólni senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt szemmel, a fal felé fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt. Édes anyja, majd édes apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván, hogy nyugodtan fekszik, nem háborgatták. Jó a nyugalom.

Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman kiáltotta:

Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel fogyasztotta el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek, egyszer csak azt mondta:

– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre is az asszonynak csak kell érintkeznie az urával.

– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon – csak most lesz igazán az uram.

Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert ellenkezni. Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány perc mulva berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan aggódott. Lelkülete annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a lelkifurdalás, az elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya csatangol a házában, aztán meg Éva tolakodása, hogy most már maga sem tudta, voltaképpen mi bántja. Habozva megállt a szoba küszöbén és nézte felesége fehér gyermekarcát, melyről semmit sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes nagy szem kicsivé zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta. Sovány kis karját feléje nyujtva, üdvözölte:

– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot okoztam önnek, mint látja, teljesen fölösleges volt.

Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás. Odalépett az ágyhoz s megragadta -308- kezét, mely csak első pillanatban remegett az érintéstől.

– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek és méltó vagyok a bocsánatodra.

– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából azt látom, hogy nem haragszik rám.

– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam önnek én, mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly hazugságokat követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe. Megokosodtam, ennyi az egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon jó, ha az embernek okos felesége van?

Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem ismert benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő hasonlatosság volt az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki tegnapelőtt még a fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény vonások rajzolódtak, a kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből hol rajongó érzelmet, hol meg bohón komolykodó gondolkodást látott, most hideg értelmességgel, öregesen és józanul tekintett rá és oly átható közömbösséggel, hogy alig birta állani. Nem értette, de mégis azt gondolta magában, hogy nincs az a desperatus drámai jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint ezt a vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami rettentő veszedelem lappang.

Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta föl magát hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:

– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem -309- vezeti önt félre a történtek igazi következményei tekintetében.

– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a kettőnk dolgát igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi rossz néven, ugy-e bár?

Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett értenie. Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit kitessékelni.

– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a kérdés vár tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história nem jelent egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt még éretlen gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem, ezekről persze le kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-Füredre? Ott igen kellemes társaságot találunk mind a ketten. Nemde? Hiszen a minisztere is ott tartózkodik, s a klubja is elég szépen van képviselve.

– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga – gondolom, nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát oly fesztelenül a mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy az uram önnek udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen Kömleynéhez, oly egyszerűséggel, mintha egy gombostű után kérdezősködött volna.

– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak kérdezek. Amit eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem, ön szeret ezekről a dolgokról beszélni. -310-

– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz. Nem értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos asszony, miért tartanak betegnek.

A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna. Kömleyné izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig elfogultan ült a felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból magyarázatot akart olvasni e különös viselkedéshez. Olykor tekintete rátévedt anyósára, ki még most is gőgös és hideg tudott lenni, noha járása-kelése és a gyilkos, megvető tekintet, melyet olykor vejére vetett, óriási izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta tovább.

– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak le kell mondania ápolásomról.

Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul anyósa távozását, aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót, hogy Olga felriadt.

– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel. – Olga, édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő hidegen és most ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen, kicsi édesem, akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.

Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami bús, sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.

– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt -311- komédia. Hiszen ha volt okom valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén mondom, amit igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és tisztán látok. Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából és már tudja, hogy nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen vagyok most én. Nem haragszom magára, ön nem vétett nekem semmit. Sőt jó volt hozzám és iparkodott legalább látszatban megszerezni nekem azt a lovagi szép világot, melyben én képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. – Szegény barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek miatt. Még ma széthordatom.

– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem, lesz még idő, édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig hadd várjon reánk.

– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don Quijote-ba? Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen gyerek voltam és ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi felesége lesz, olyan leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor, amilyen, sőt azt akarnám, hogy még szabadabban élhessen hajlamainak, mint a többi férfi, mert megszolgált érte. Azért azt is gondoltam, hogyha végleg még nem szakított vele, oda vihetné azt az Évát is.

– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza magával, akkor kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.

– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – -312- magán nagy sérelem esett, rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel viszonozni. De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel, mert nincs az a sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.

– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg végre. Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy teljesítsem azt a kötelességet, melyet a józan világ a feleségre hárított. Nem szabad követelőnek lennem, nem szabad szentimentálisnak lennem és nem szabad betegnek és gyengének lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi közöm.

– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan – akkor azt is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy kissé tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje meg, hogy a beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a viszontlátásra holnap!

Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott szemmel nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.

– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét visszafordult és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy visszatérnek fészkünkbe a régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg kell őket tagadnod.

Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban szabadsága ügyét, délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy felesége fölkelt és -313- kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben is baj van, de csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis ismét föl volt állítva a másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a fészekbe. A fészekből ki voltak hordva a pálmák.

Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha ilyen lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál fogva leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most mind megvan. Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s valami iszonyú szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott hinni, hogy Olga csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében olyan lehetne, amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.

– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De szenved, szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat ad ennek az asszonynak fölöttem a szenvedése!

Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt rakva csomagokkal, skatulyákkal.

– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja, bevásároltam és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a világon, aki el ne késnék, amikor bevásárol.

Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most végzett először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta. Bizonyos bájos rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is mintha erővé változott volna. Apró kacér kalapkája -314- alatt arca az operette soubrettekére is emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi ügyefogyottság, ez az asszony igazi asszonnyá változott!

Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy mennyi dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha életében oly erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van ruhája, az sem az ő ízlése szerint való. Délutánra berendelte a varrónőjét, lesz dolog a válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy három napig is. Aztán a sok próba, meg mi, de azért nem baj, asszonynak élvezet, ha ruházatával bajlódik, de aztán majd meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még divatot is csinál Tátrafüreden.

– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek akarok öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná meg Évát? Szeretném látni, hogyan öltözködik.

Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen elfogulatlanul állta tekintetét.

– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte ingerültségét.

– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony – mondtam már, hogy viszonyát egészen természetesnek találom s mivel tudom, hogy ez a hölgy le tudta magát kötni, meg akarom szerezni az eszközöket, hogy én is leköthessem. Én tetszeni akarok önnek, Miklós, s önt ez sérti.

– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán kiváncsi vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám? -315-

– Kedves Olga – szólt fojtott hangon – ön számot tarthat mindenre, amit egy megbántott asszony elégtételül megkíván, de én, bármennyire akarnám is, nem vagyok képes arra a szerepre, melyet velem játszatni akar. Ha semmiképen sem akar megbocsátani, akkor történjék meg inkább a legrosszabb, ami rám csak képzelhető, váljunk el. Ne féljen, ez sem enyhébb bosszú, mint az öné, de legalább illőbb önhöz is, én hozzám is.

Deméndyné lehajtotta fejét, merengő szomorúságában ismét megnyilatkozott a régi édes, de aztán csak rázta fejét és vége volt.

– Erről szó sincsen – mondotta – nekem jogom van ahhoz, hogy igazi asszony legyek, mint a többi. Odaadó leszek, hű leszek, szerető is leszek, de azt egy férfi sem kívánja a feleségétől, hogy törődjék az ő érzékenységével.

– Ezt nem fogja tenni, mert gyávaság volna. Tessék megzabolázni engem, ha férfi, idomítson, parancsoljon, védekezzék, vagy büntessen. Ha tetszik, veszekedjék, legyen kíméletlen és aztán kárpótolja magát a házon kívül, de megszökni nem engedem. Végre is nem én vagyok házasságtörő, hanem ön. Mi oka volna önnek válni?

– Úgy beszél – szól keserűen Deméndy, – -316- mintha az édes anyja oktatta volna ki. Ez a kegyetlenség becsületére válnék ő méltóságának is.

– Egy okkal több, hogy tovább is ilyen maradjak. Hiszen önnek, mint tudom, faibleje volt ez a kegyetlenség.

Farkasszemet néztek egymással. Deméndyben forrt a vér, de csak türtőztette magát. Olga fölkelt és kezet nyújtott neki.

Hidegen, formálisan homlokon csókolta. Aztán az egyik jobbra, a másik balra ment.

– Ezt nem fogom elviselni – mondotta magában Deméndy, de azért csak elviselte.

Felesége csakugyan egész délután a varrónőjével volt elfoglalva. Deméndy járt az elintézendő dolgai után, este a klubba is betért. Mikor hazaért, Olga már ágyban volt. Nincs semmi baja, csak egy kicsit fáradt, egy kicsit lusta. Vacsorálni is fog, ha nincs kifogása ellene, majd az ágya mellett fog teríttetni.

Aztán magyarázgatta, milyen ruhákban állapodott meg. Egyet maga is komponált. Extravagáns, de nagyon szép, határozottan tetszeni fog. Egy angol derék, francia dísszel és betyárujjakkal. Majd meglátja, milyen pikáns lesz benne.

– Igaz is – szólt azután, – már délben akartam kérdezni, fölkereste már Évát? A levelében még egy találkozást követelt.

– Rosszul tette – mondja Olga – s igazán kérem, ne érzékenykedjék, mikor erről beszélek, de a magam érdekéről van szó, azért teszem. -317- Önnek teljesítenie kell e hölgy kívánságát, hogy botrányt ne csináljon. Ez fölötte kellemetlen volna, mert ha nyilvánosan is tudomásomra jut az eset, akkor a társaság kedvéért nekem is scénákat kellene csinálnom. Úgy-e?

– Nem akar elmenni? Az est igen kellemes. Sajnálom, hogy olyan fáradt vagyok, de talán holnap vele mehetek.

– Vigyázni kell az egészségére – folytatja Deméndyné – a többi urak, akik még itt vannak, nem ülnek otthon, s bizonyára az egészségük kívánja meg, hogy házon kívül szórakozzanak.

– Ön virtuózságra vitte a csipkedést – fakad ki Deméndy vonagló ajkkal – de jól van, tűrni fogom, amíg önnek csak jól esik.

– Jó mesterem volt – suttogja Olga és lehanyatlik a feje. Deméndy fölébe hajol és két könnycsepp szivárog szemébe.

Ez a kezével egy párszor végig simítja a férfi haját, aztán ellöki magától és csukott szemmel int neki: menjen.

– Azaz hova is gondolok? Hiszen este van s ez a szoba az öné is. Tehát tetszése szerint, Miklós. Ha éppen szüksége van rám, ne tekintse, hogy fáradt vagyok, ezt csak úgy mondtam.

Deméndy ezt is lenyelte. Az ajtóból visszafordult, felesége meredt szemmel bámult utána, de teljesen érzéketlenül. -318-

– Megtébolyodott – gondolta elhülő vérrel – nagy isten, mi lesz ebből?

Az éjszakát dolgozószobájában töltötte. Másnap egész nap nem találkozott feleségével. Időt akart neki engedni és ki akart térni a gyilkos előzékenység elől, mellyel szegény Olga vele szembe tüntetett. Vendéglőben ebédelt, aztán a minisztériumban belevájta magát a munkába s öreg este volt, mire elszorult lélekkel hazafelé tartott, ahol otthont többé nem talált.

Olga szalonjában várta, divatképeket tanulmányozva. Egy szóval sem kérdezte, hol volt napközben, ellenben a legaprólékosabban beszámolt a maga dolgaival. A bútorokat már bevonatta, a ládákat lehozatta, két nap alatt teljesen rendben lesz, utazhatnak. Aztán hozzátette:

– Sajnálom, hogy intézkedésemmel megfosztottam éjjeli kényelmétől. Már jóvátettem hibámat, melyet nem is kellett volna elkövetnem ha egy kicsit gondolkodom. Az a rend, hogy külön szobája legyen, hát miért kényszeríteném a régi parasztsághoz? Berendeztettem önnek öltözőmet, szomszédok vagyunk, de nem zavarom. Bizony, nagyon okos rendszer ez, nem hiába olyan általános.

Az asszony rideg arca erre a kérdésre felengedett, merengve sütötte le szempilláit, úgy mondta, suttogó hangon:

– Meg fogunk öregedni és akkor vége lesz mindennek. Nem hiszek már a halálban.

– Így nem akarok megöregedni – válaszol Deméndy vonagló ajkkal – inkább főbelövöm magamat.

– Nem, nem! – sikolt Olga és rémülten tárja karjait ura elé. Ez boldogan szökik melléje, -319- a melléhez szorítja és forró csókokkal borítja el arcát.

– Tehát szeretsz, úgy-e szeretsz még? Ó édes, tudtam, hogy csak meg akarsz büntetni, de a szíved örökre az enyém.

Az asszony karja lehanyatlik, arca, melyet a férfi elvakult csókokkal borít el, irtózatot és szörnyű fájdalmat tükröztet vissza. Fel is szisszen és összeszorítja fogát – ha Deméndynek csak egy csöpp józansága van, láthatta, hogy felesége az ő karjaiban most tízszeresen érzi azt a kínt, melyet a fészekben a kelletlen szeretkezések közepette ő szenvedett annyiszor végig.

Deméndy elereszti feleségét, kijózanodott. Szomorúan néz rajta végig és nehéz sóhajjal mondja:

– Nem – szól Deméndy a fejét rázva – azért mondja, hogy meg ne öljem magamat. Én pedig azt mondom magának, amit a fészekben annyiszor hallottam, hogy szerelmet nem lehet hazudni, megérzi azt az ember, ha igazán szeretik, azt is, ha csak mutatják.

– Édes – kiáltott boldogan Deméndy, ez ismét a régi felesége volt – most már érzem és esküszöm neked, hogy soha, de soha… -320-

– Ne esküdj, – súgja az asszony és szájára teszi kezét – hagyjuk a jövőt és hagyjuk a multat. De úgy-e, már nem gondolsz arra, hogy meghalj?

– Meg fogom próbálni, Miklós, ne haragudj, de csak ennyit mondhatok. Szeretlek és amíg kínoztalak, akkor is szerettelek. De még undorodom magamtól, azt hittem, bele fogok halni és mégis élek. Meg fogom próbálni, hogy újból megszokjam az életet.

– Édes, – áradozik Deméndy – a csapás nagy és váratlan volt, értem, hogy hamarosan nem teheted magad rajta túl. De el fogod felejteni és meg fogod szokni a te bűnös uradat, aki azért nem volt sohasem rossz. Bízzál bennem, édes, idővel minden jó lesz.

És három napot töltöttek még Budapesten, valami ősziesen bús boldogságban. Olga gyöngéd és érzelmes volt. Az ura ölelését nagy szeretettel fogadta, viszonozta is, bizonyos anyás odaadással, de jókedv nélkül és mindig csak úgy, hogy az urának engedett. Aztán elutaztak, a társaságba vegyültek és Deméndy a zajos életben kezdett feléledni és kevésbbé figyelte feleségét. Látta, hogy nem olyan, mint volt, de boldogan mondogatta magában: olyan most ez az asszony, amilyennek lennie kell. Olykor arra is gondolt, hogy megéri ezt az eredményt a krizis, melyen keresztülmentek, neki is, aki felszabadult a kényszerromantika alól, Olgának is, aki most igazán bízhatik benne – ilyen feleség mellett semmi oka többé a csapodárságra. -321-

Július vége felé járt már az idő, mikor a reggeli után a póstáról érkezett leveleket bontogatták. A sok hivatalos és nem fontos irka-firka között az államtitkár egy keskeny hajtású levélre bukkant, melynek láttára a vér szívébe tolult. Ránézett a feleségére, hátha nem vette észre, de ez is halványan megkövülve ült a széken és rémülten meredt az ura arcára, melyről világosan leolvashatta a pillanatnyi ösztönszerű gondolatot: Jó volna elrejteni a levelet. Hátrahanyatlott székén, Deméndy gyors és bosszus mozdulattal feltépte a levelet, belenézett és odadobta az asztalra.

Míg izgatottan járkált fel-alá a kis szobában, egyre folyt közöttük a néma tusa. Az ember reménykedett: nem fogja megnézni a levelet. Az asszony habozott: hozzányuljon-e, vagy várja be, míg az ura odaadja? Ó, a hajtásáról is megismerte, miféle levél az. S amíg előtte az asztalon feküdt s csak messziről elmosódva látta azokat a rettentő kézvonásokat, a szíve megdermedt. Mind a kettőben egyszerre feltámadt annak a jelenetnek az emléke, mikor Olga szemébe vágta urának a szeretője levelét. Egyszerre csak ugyanott tartottak, mint akkor s tudták egymásról, mire gondolnak. Olga üvegesedő szemmel bámult az urára s lassankint újból elfogta az akkori remegés, mind jobban rázogatva kicsi testét. Deméndy odaugrott hozzá és karjaiban felfogta. Az asszony rettentő erőfeszítéssel iparkodott erőt venni a rohamon s egyszerre csak mohón, elvakultan kapott a levél után s elolvasta. Rövid volt, metsző és fenyegető. Még mindig várja az értesítést, de már nem soká. Ha három nap alatt választ nem kap, személyesen fogja felkeresni. Nem pénzről van szó, hanem elégtételről. Őt nem -322- lehet ily durván ellökni, sem pedig lekenyerezni. Elégtételt követel, mely ha nem kielégítő, ő nem tudja, mit csinál majd.

– A szeretőd! – sikoltja Olga és hanyatt esik. Vége volt az erejének. Még próbált magán uralkodni, de teljes mértékben kitört rajta az idegláz. Sírt és reszketett és hangosan felkiáltott, valahányszor az ura hozzá akart nyúlni.

Vége volt a komédiának, a kicsi asszony nem bírta tovább. Deméndy csak most látta, hogy kevés együttlétük alatt Olga csak magára erőszakolta a nyugalmat és szerelmet s most, hogy ez az átkozott levél újból emlékeztette nagy csalódására, nem bírta tovább. A csillapodás óráiban még próbált a régi lenni, nem tudott. Olykor még közömbösen szóba ejtette a levelet s biztatta Deméndyt, hogy válaszoljon, nehogy az a leány csakugyan botrányt csináljon. Sőt egyszer maga is bele fogott egy levél írásába, amelyben arról akarta azt a hölgyet értesíteni, hogy ide ugyan hiába fárad, mert ő tud az ura apró kalandjairól, ő róla is és épen nem sikerül a bosszúállása, ha azt hiszi, hogy családi boldogságukat feldúlhatná. Papirosra vetett néhány betűt, aztán megirtózott tőle és visszaesett. Deméndy kétségbeesve nyugtatgatta; ebből is láthatja, mennyire őszinte a megtérése, hogy abszolute nem is gondolt már azzal a leánnyal, hogy felejtse el az egész dolgot és bízzék benne.

Olga igent bólintott, de csak nem sikerült megnyugodnia. Néhány nap mulva fellábadt ugyan, ki is kocsizhattak, de az árny, mely a hűtlenség felfedezése óta közéjök férkőzött, most már nem akart eloszlani. -323-

Ötödnapra egy kocsi állt meg a szálló előtt. Az erkélyen ültek, Olga kendőbe burkolva, mert hűvös volt, Deméndy mellette ült és a kendő alatt a magáéban szorongatta felesége kezét. Ahogy a kocsi alattuk megállt, Olga ültéből felugrott és a rémülettől elszorult torokkal kiáltani akart, de nem tudott. Egy szempár csüggött rajta, oly áthatóan lobogva, hogy rögtön megismerte: ő az, idejött!

– Mi lelt? – riad fel Deméndy. Olga még mindig némán a rémülettől a kocsira mutat, Deméndy odanéz, épen csak a gyászruhás magas alakot láthatja, amint a kapu alatt eltünik, de ennyi is elég volt. Ösztönszerűen magához kapta feleségét, aki mint a megriadt madár búvik a kebléhez és görcsösen a nyakába kapaszkodik.

– Ne félj, édes, – súgja a férfi és a szobába vonja Olgát – ha ide jött is, elébed nem fog jutni és én sem fogok vele szóba állani.

De Olgának nem ez kellett. Tagadólag rázta fejét s most már iparkodott erőhöz jutni.

– El kell intézned – rebegte iszonyú erőfeszítéssel. – Ne kímélj, erős leszek.

– De semmi joga, hogy így tolakodik – véli Deméndy és szívdobogva lesi, mikor lép már ajtajukhoz az a leány, akit most félelmetes kísértetnek nézett.

– Meg kell tudnia, hogy nincs semmi keresni valója, – mondja Olga – akarom, hogy megtudja, különben azt hiszi, hogy én… még mindig…

Deméndy elértette és megrendült. Tehát ezt is. Mélyen lesújtva, a szíve mélyében siratta a kis édest, akinek még ezt a martiromságot is el kell miatta viselni. Elborult arccal gondolkozott és Olga még hizelgett és könyörgött neki, hogy egyezzék bele, hogy állítsa szembe a volt szeretőjével. -324-

Egymáshoz tapadva hallgatództak kifelé és lesték a csengő hangját. A percek multak; nem jött. Deméndy hol a felesége kezét szorította, hol a haját simogatta bátorítólag. Közben mind a kettő egyet gondolt: ide szállt meg, csakugyan, láda is volt a kocsiján s most már öltözködik.

Keserves húsz perc mult el így, végre határozott, szinte dörömbölő kopogást hallottak. Férj és feleség összerezzent, Olga görcsösen az urába kapaszkodott, aztán egy hirtelen szökéssel a tükör előtt termett s lázasan kezdett a haján igazítani. A szobaleány jött be és névjegyet adott át. Egy hölgy, aki ide szállt, küldte és választ vár.

– Várjuk – kiáltott Olga erős, szinte vidám hangon, melytől Deméndy megijedt – öt perc mulva jöhet.

Aztán dudolva besurrant a hálószobába, magára zárta az ajtót s mind hangosabban hallatszott ki az éneke. –

– Mit csinálsz, édes? – kérdi Deméndy. Az ének épenséggel nem volt jókedvű, lelketlenül, üresen szóltak a hangok.

És az öt perc le sem telt, mire Olga kilépett, az ajtóban megállt és egy rózsát igazított még el hajában.

Szegényke kiöltözködött. Azt az extravagáns ruhát öltötte magára, melyet ő komponált össze. Különös volt, talán ízléstelen is, de meghatóan illett erre a gyenge kis testre és összevisszaságában rávallott a kis test tépett lelkére is. Deméndy összefacsarodott szívvel fonta karjaiba, úgy csókolta a fülébe: -325-

Odavonta urát a pamlaghoz és maga mellé ültette. A keze egyre remegett és szeme csillogva szegződött az ajtónak. Még néhány pillanat és jelentik:

Nyomban nyilt az ajtó és belépett Éva. Elegánsan, igézően szép és halvány volt, gyászruhája még magasabbnak mutatta. Tartásában dac, gőgösen felvetett fejében erő. Amint a két nő egymást meglátta, mind a kettő összerezzent. Néhány másodpercig nézték egymást, aztán Olga reszketni kezdett és mind közelebb húzódott urához, aki felfogta karjaiban.

– Bocsánat – szólt Éva száraz hangon – azt hittem, egyedül találom az államtitkár urat.

Ez indulatosan fel akar kelni, de Olga már összeszedte magát és visszaszorítja helyére.

– Tévedett, – mondja biztos hangon – az én uramnak nincs semmi titka előttem s én kérettem magát, mert magam akarom elintézni a dolgát. Tehát csak bátran, mi tetszik?

Éva nem volt erre elkészülve. Hamarosan alig tudott szóhoz jutni. Olga érezte győzelmét és asszonyi kegyetlenséggel kihasználta. Ahogy az ura mellett állt, a térdére ült le, átkarolta nyakát, úgy mondta végtelen szívességgel:

Évában felforrt a vér. Nagyon is értette a gyilkos gúnyt. Fülig elpirult, aztán félig elfordítva fejét, metsző hangon mondta:

Jobban hatott, mint gondolhatta. Olga lepattant az ura térdéről, mintha kígyó marta -326- volna meg. Deméndy pedig félkarjával átfogta derekát s lángoló szemmel rontott Évának.

– Megtiltom, hogy a feleségemet bántsa – kiáltotta – és vegye tudomásul, kisasszony, hogy jogom volna önt zsarolásáért azonnal letartóztatni.

Éva már feltalálta magát. Megvetően nézett végig az emberen, meg a feleségén s nyugodtan, lassan mondta:

– Kitelik öntől, noha nem pénzért jöttem. Hála az ön becsületességének, megtanultam a módját, mint kell pénzre szert tenni. Nincs is már semmi keresni valóm itt, mert célom a bosszú volt, a méltóságos asszonynak akartam bemutatni az urát. Tehát tud róla és nem bánja? Akkor az én boszúm kútba esett. Azok után, méltóságos asszonyom, amiket az ura nekem önről mondott, fel kellett tennem, hogy megjelenésem lesújtja. Tehát önről is hazudott.

– Ne hetvenkedjék, – szól kicsinylően Éva – az államtitkár úrral már semmi dolgom. De a méltóságos asszonynak meg kell magyaráznom, hogy nincs joga én reám, mint valami nyomorult teremtésre lenézni. Én se vagyok rosszabb önnél, méltóságos asszonyom, csak leszek. Kérdezze meg tőle, az urától, akihez oly kérkedve dörgölődzik, tud-e rólam rosszat mondani? Nem voltam-e tiszta és becsületes, mint ön, amíg az ő kezébe nem kerültem? S hogy az övé lettem, mézes-mázas szótól és hazug gyöngédségtől elkábítva, a szegénységtől lenyügözve, nem tartottam-e neki igaz hűséget – neki? nem, magamnak – mind a mai napig? Csak kérdezze meg tőle, nem lett volna-e százszorta boldogabb ő, ha engem hívnának Kömley baronesse-nek? De nekem nem jutott a törvényes becsületből, mert -327- szegény vagyok, eladott teremtés, mert kell a pénz, melyet ön épúgy kap, mint én, csak épen nem szorult rá. Ennyi az egész különbség.

– Ne hallgass rá, édes – szól Deméndy nyugtalanul, de Olga int neki, hogy hallgasson és előre hajtja fejét s figyelmes nagy szemével mondja Évának: folytassa.

– Látja rajtam ezt a fekete ruhát? – folytatja ez fájdalmas keserűséggel – az öcsémért viselem. Ártatlan, aranylelkű fiú volt, miattam halt meg, azaz önért, államtitkár úr. A vízbe ugrott, mert nem akart tovább élni, miután megtudta, hogy nincs becsületem. Ez az én becsületem, – teszi hozzá büszkén – mely halálba kergette az öcsémet. Romlott világban nem halnak meg becstelenség miatt.

– A Jani! – kacag gúnyosan Éva – az ön szobájából, az ön szavát hallva, egyenesen nekiment a Dunának. És ön még most is azt hiszi, hogy csak szükséges kalandja voltam fiatalember korában és fölösleges mulatsága azután. Az önök mulatságait a szegények az életükkel fizetik meg. Gazdagok, előkelők s hogy a gazdag, meg az előkelő leányok tisztességesek maradhassanak, rávetik magukat a szegényekre, akiket nem kell elvenni. És még merik fönnhordani a fejüket és ön, méltóságos asszonyom, még mer kérkedve lenézni rám? Gyilkosok maguk, gyilkosok, gyilkosok mind. Ó, hogy megvetem magukat!

– Menjen az utcára, méltóságos asszonyom, ezrivel látja ott a leányokat, romlottak, romlottabbak, mint én. Azért, hogy maguk gazdagok, tisztességesek lehessenek. Az urak, akik önöknek síma udvariassággal és válogatott finomsággal bókolnak, a szegények között valóságos durva -328- kocsisok. A pénzükkel kísértésbe viszik a szegényeket, a tekintélyükkel zsarolják, az előkelőségükkel erőszakolnak. Mit? Nagyra tartják a becsületet és jobban örülnek egy gyönge szegény leánynak, mint tíz becsületesnek. A férfiaknak szükségük van ránk, azért kell pusztulnunk. És pusztulunk is, maholnap nem is lesz már szegény asszony, aki szegény gyermeket szülne.

– Ezt akartam mondani – folytatja Éva és most, méltóságos asszonyom, átengedem önnek az urát. Ha még egyszer megcsalja, tudja meg, hogy nem én vagyok az oka. Egynéhány romlatlan teremtés még van köztünk, az államtitkár úr majd csak rájuk akad. Magamat ajánlom.

Nyomasztó csendben maradtak magukra. Multak a percek, Deméndy aggódva nézte feleségét, aki térdére támasztott karján nyugtatta a fejét és megerőltetve gondolkodott. Fel akarta belőle rázni, de Olga intett neki, hogy hallgasson. Egy kocsi állt meg a kapu előtt, majd megindult. Olga összerezzent, tudta, hogy az a leány távozott rajta. De mégis maga előtt látta és újból hallotta minden szavát. Egyszerre csak megragadta Deméndy karját.

– Joga van hozzá, – folytatja Olga – több joga, mint nekem, mert ő volt az első, mert sokkal különb nálamnál, mert jobban is szereted.

– Milyen szép, milyen erős, – szól Olga keseregve – mi vagyok én hozzá képest?

– Elég volt, – szólt most Deméndy – nem engedem meg tovább, hogy reá gondolj és hogy összehasonlítsd magadat ő vele. Amiket mondott, -329- tiszta valótlanság. Hiszen nincs az a tolvaj, aki ne keresne és ne találna mentséget abban, hogy muszáj volt lopnia. Ezren és millión vannak a szegény, becsületes leányok; aki elbukik, az arra való, és én nyugodt lélekkel válhattam el tőle, mert nem tartozom neki semmivel és tudom, hogy ha én nem, akkor más…

Megakadt. Ránézett a feleségére és nyomban lesütötte szemét. Szégyelte magát, megvetette magát. Összeszorította fogát és az ablakhoz lépett. Olga meg utána nézett, bús mosollyal az ajkán és rázta fejét. Ahogy így némán, a férfi háttal az asszonynak, kínos negyedórákat töltöttek együtt, talán először együttlétük óta értették meg egymást teljesen. Megértették, hogy a mivoltuk, a gondolkodásuk, az erkölcsük teljesen idegen s e szakadásokon keresztül hiába dobog egymás felé a szívük. És Deméndy, mintha csak hályog esett volna le szeméről, most érezte csak, hogy a felesége gondolkodása nemcsak gyerekes, hanem nemes is és az ő felfogása nemcsak köznapi, hanem nyomorúságos is. Az a különös, figyelő, félig anyás, félig megvető tekintet, mellyel Olga őt hallgatta, minden szavára megfelelt: lehet valakit szerelemmel a szívére zárni és azután így beszélni róla? Lehet valakiről így beszélni és meg nem undorodni a szerelmes multtól, mely hozzáfűzött? S ha lehet, érdemes akkor súlyt értéket tulajdonítani a becsületnek, a tisztességnek, az érzésnek, a szentségnek?

– Nem, Miklós, – szólt szeliden – a dolog el van intézve és ez nagyon jó. Most már élhetünk úgy, ahogy neked tetszik. Csak itt, ebben a szobában ne maradjunk.

– Ismételjük meg most nászutazásunkat – szól Olga szomorú mosollyal – nem emlékül, hanem búcsúzóul. Úgy érzem, mintha csak most volna jogom erre az útra. Az első egy rossz fogalmazásnak a kezdete volt, azt szét kell tépni, mint minden rossz fogalmazást és belekezdeni egy újba. Ez helyesebb lesz – teszi hozzá – és rövidebb.

– De igen – felelt különös mosollyal – majd ha búcsúzunk az ideáloktól és elfelejtjük, amit nem lehet feledni.

Deméndy nem merte folytatni. Csomagoltattak és a legközelebbi vonattal elutaztak.

A szerelmesek zarándokútján mindenütt szikrázott a nyári verőfény. Csobogó vizek és rengő erdőkoronák váltakoztak, a vasút, melyen ültek, vitt más szerelmes, boldog új házaspárokat. Ugyanabban a szállóban laktak, ugyanazokat a kirándulásokat tették meg, ugyanazokon a székeken ültek, ugyanazokban az ágyakban háltak. Olgának kitünő emlékezete volt: minden helyen, minden pillanatban emlékezett rá, hogy mi volt akkor. De már nem ismételték az akkoriakat, csak emlékeztek rá.

– Emlékszel? – szólt Olga – itt bizonyítottam neked, hogy a halál csak előítélet. Hogy az emberek csak azért halnak meg, mert nem ismerik a szerelmet. De mi feltaláltuk a szerelmet és halhatatlanok vagyunk. Mi ketten, én és te. És sajnáltam a szegény mamát, meg a papát, -331- hogy el kell majd tőlük válnunk, mert ők is halandók. Micsoda ostobaság volt, nemde, Miklós?

Helyről-helyre, napról-napra, így tagadta meg multját. Mikor az utolsó kis határszéli falut elhagyták, Olga a nyitott kocsiban felállott, visszanézett rá és kezével intett.

Úgy helyezkedett be a világba, mint valami hivatalba. A házukat teljesen átalakította. Nem maradt meg egyetlen bútordarab sem a régiből s megszüntetett minden lányos vonást és minden gyerekes elrendezést. Nehéz, méltóságos és hideg lett a házuk, mint a Kömley-palota. Reprezentált, látogatóba ment, páholyt bérelt és eljárt a parkklubba. Az ismerősök összecsapták kezüket: hogy megváltozott! És elismerően bólogattak a fejükkel: végre észre tért, ez az Olga most már talpig derék asszony; hiába, az ura mégis csak tudott vele bánni.

Annál feltünőbb volt, hogy ez az előnyös változás mennyire elkomorította Deméndyt. Az államtitkár zárkózott és ideges lett, kerülte az embereket és a politikával is csak úgy foglalkozott, mint a szivarjával. Egyikről a másikra gyujtott és nem élvezte. Pedig ha magukra voltak, gyöngéden, szeretettel simultak egymáshoz. Épen csak a hit az egymás boldogságában hiányzott házaséletükből.

Idővel azonban ez is bekövetkezett. Tavasz elején Olga anyának érezte magát. Ettől a pillanattól fogva visszavonult minden társaságtól és naphosszat ült az ablaknál, magába mosolyogva és figyelve a rejtelmes pihegésre, melyet szíve alatt érzett. Deméndy végtelen gyöngédséggel és szeretettel csüggött rajta. Mikor egy nap haza jött, végigjárta a szobák sorát, keresve a feleségét. -332- Nem volt sehol. Már kérdezni akarta, hogy kikocsizott-e, mikor szeme a kárpitajtóra esett. A szíve nagyot dobbant, nem merte remélni. És mégis fellebbentette az ajtót és ott állt a régi fészekben és Olga ott ült a régi helyén, a nyitott ablaknál és dudolva nézett ki a ragyogó tavaszi tájra. Deméndy elébe borult és elsanyargatott szívéből kitört a boldog zokogás.

– Egy kis időre, – szólt csendesen – szeretném neki megmutatni, hogy így is éltünk valaha.

Mennél közelebb értek a kritikus naphoz, Olga annál boldogabb volt. Készítgette, rakosgatta a kis holmikat és egyenkint könnyeivel áztatta. Deméndy nem tudott hova lenni az izgatottságtól. A felesége mind gyöngébb és vértelenebb lett. Az utolsó héten már nem is tudott felkelni. Iszonyú fájdalmai voltak, de szeme ragyogott és ajka mosolygott.

Egy októberi napon aztán a régi, gyerekes titokzatossággal magához vonta Deméndy fejét, úgy súgta a fülébe:

– Tudod, hogy ostoba vagyok. Hát csak azért, igérd meg, hogy nem adsz neki mostohát.

Meg kellett igérnie. És azt hitte, biztatnia kell a kicsi asszonyt, hogy ne féljen. Az orvost is kitanította rá és magyaráztatta vele, hogy a gyönge asszonyok sokkal könnyebben esnek túl a szülésen, mint az erősek. Olga mind boldogabb -333- lett és azt hitték, hogy fogott rajta a biztatás.

Aztán megszületett a gyerek, kis leány volt, egészen könnyen, minden baj nélkül. A beteg asszony bámulva nézte a csöpp teremtést, akit melléje fektettek. Kicsike kis beteg gyerek volt, alig két kiló. Az orvos csóválta a fejét és előkészítette az államtitkár urat, hogy legyen elkészülve a gyerek pusztulására. Végül meg kellett mondani Olgának is. A gyerek sárgaságot kapott, nem lehetett táplálni sem. És ekkor Olga magához ölelte a kis teremtést és boldogan súgta:

És két hét multán Olga, a kis édes, egészen váratlanul, minden látható betegség nélkül elszenderült és csak odaát ébredt fel, ahova való volt. Az ura karjaiban halt meg és utolsó szava ez volt:

És aztán? – Nyájas olvasó, ne kívánd tőlem, hogy mint az asztalos, dolga végeztével, összeszedjem a gyaluforgácsokat. Kérdezték tőlem, mi lett Sárikával s nekem nincs kedvem megmondani, mi lett Sárikával. Ahhoz sincs kedvem, hogy elmondjam, mi lett Évából s szívemnek ellenére mondom csak el. Lelkem tele van csüggedéssel, hogy papirosomnak utolsó lapjához értem. Alakjaimmal végeztem. Ha a búzaszem belekerül a malomba, kár részletesen beszélni arról, mi lesz vele. Ezek az alakok, akiknek életével húsz árkuson keresztül foglalkoztam – magyar írónak csak tíz árkus dukál – benne vannak az élet malmában. Megőrli őket, ennyi elég. De te is, jóhiszemű olvasóm, aki e sorokig követted írásomat, érzed majd, ami engem csüggeszt, hogy mondani valómnak épen csak a legelejére értem. Ön is, nagyságos műbíráló úr, rám sütheti, hogy el kellene égetni ezt a gyönyörű városunkat, ha élete, mivolta ebben a képben merülne ki. Ne higyje, én sem hiszem. Ez csak egyik képe ennek a városnak, nem az egész-képe. Folytatom-e majd, nem tudom, noha akarom. A mélységbe világítottam be, amelyen Budapest épül.

Megírhatom-e majd a második, a harmadik, a negyedik regényt is Budapestről? Tele vagyok -335- sötétlátással és a bátortalanság uralkodik lelkemen. Arról a szomorú, sivár Budapestről, melyről most szóltam, nincs kedvem többet is mesélni. Sietek a végével, ne vegyék rossz néven, ha meglátszik e sietség nyoma. Úgy érzem magam, mint aki későn veszi észre, hogy kelleténél tovább időzött s a nyakra-főre való búcsúzás közben ügyetlenkedik. Az elsietett búcsú mindig félszeg, de mindig helyén való. S a többi… és így tovább… művészietlen dolog biz ez, de bocsássanak meg, csak a papirosom fogyott el, nem a mondanivalóm.

Cél és öntudat nélkül töltötte Éva napjait. Ott ült hosszú délutánokon keresztül az ablak mellett és olvasott. Vagy feküdt a divánon és behúnyt szemmel gondolkodott. A nagy gyász nem hozta közelebb az anyát és leányt, sőt még jobban elválasztotta őket. Dermákné olcsó fekete kendővel a fején himezgetett a másik ablaknál és napokon át nem beszélt leányával. Éva minden este szó nélkül egy kis pénzt tett az asztalra, melyet Dermákné szó nélkül vett magához.

Jött az ősz, beköszöntött a saison. Éva minden este mindhosszabban nézte a pénztárcáját és összeráncolt homlokkal olvasgatta, mennyi van még benne. Bizony már alig volt. A Bernstockné kontójára már nem tudott fizetni. Pedig a divat nagyot ugrott, az egészen szűk ruhákból egészen bő ruhák lettek, átalakításra gondolni sem lehet.

– Beiratkoztam a színésziskolába, – folytatta – sok ember fog hozzánk járni, tisztességesen kell őket fogadni, ha valamire vinni akarom.

– Úgy, – mondja Dermákné – ideje, hogy valami tisztességes foglalkozás után láss. Miből telik majd a rendezkedésre?

És Éva ismét nyakába vette a várost. Órákon keresztül bolyongott a kirakatok között. Fejedelmi alakja mindenkinek feltűnt, de gyászruhája a legvakmerőbb aszfaltbetyárokat is elriasztotta. A Bernstocknéval való tárgyalások pedig sehogy sem vezettek eredményre.

Belépett a nagy nőidivatárú boltba és körültekintett. A segédek elébe ugrottak, de ő vidám hangon elutasította őket:

– De igen, itt van. – Az elegáns segéd azonban igen formálisan és igen hidegen hajtja meg magát, és észre sem veszi a kezet, melyet Éva feléje tart.

– Mondja csak, Blum úr, – szólt Éva halkan és szemével rávillan a jégbehűtött pultszeladonra – miért olyan ostoba maga?

– Bocsánat, nagyságos kisasszony, ha ostoba vagyok, akad itt nálamnál okosabb segéd is, aki kiszolgálja.

– Jól tudja, hogy hogyan értem, – felel -337- Éva – s ha meggondolja, hogy innen-onnan félesztendeje, hogy a kis magazinban már sejthetett valamit és ma még csak a kis magazinban sem vagyunk, akkor nem veheti rossz néven, ha ostobának tartom.

Blum úr még mindig erősíti magában, hogy nem ül fel az álnok szépségnek, aki bizonyára megint megszorult, de azért érzi, mint hevül a vére és alig tudja rejtegetni a keze reszketését.

– Ön akkor rászedett, – rebegi – levelet igért, máig is várhatnám, ha ugyan várnám.

– Épen ez a türelme az oka, hogy meg nem kapta. Mit akar? azt hitte, hogy csak úgy firkálok magának és esdek öntől egy kis rendezvoust? Végre is maga a férfi, nem én.

– Éva kisasszony, – szól most majdnem sírva az ember – én nem bánom akármilyen ostobának tart is, ha most még egyszer felülök magának, de azért nem bánom. Úgy-e, ön ma hitelbe akar vásárolni?

– Éva kisasszony, – folytatja Blum úr – lássa, ön már felültetett engem, nem veheti rossz néven, ha bizalmatlankodom. Adjon valami biztosítékot arra, hogy most nem játszik velem úgy, mint eddig és én… én mindenre kész vagyok.

– Jó, – mondja Éva – nem érdemli ugyan meg, de megteszem. Ma este vigyen az orfeumba, a szövetet pedig csak holnap küldje el. Elég ennyi?

– Angyal! – lelkesül Blum úr és mint a bakkecske ugrál a létrákon föl-le, halomba rakva Éva előtt a szebbnél-szebb kelméket. Majd eszébe jut valami és rákacsint a leányra.

Blum úr tántorogva megy előre s mikor a kis magazinba érnek, karjába kapja a leányt és eszeveszettül csókolgatja.

– Még nem – kacag felhevülten Blum úr – majd csak este, és hogy fogunk mulatni! Pezsgőzni is fogunk.

Ha szövet van, Bernstockné is kulansabb. Egy hét leforgása alatt Éva vadonatúj, kábítóan divatos toilette birtokában volt. Csak erre volt szüksége. És telt mindenre: új lakásra, új bútorral, tandíjra a színésziskolában. Dermákné végképen szakított a kenyérkeresettel, ő is belebujt a selyemruhába és gardirozta leányát. A lakásuk minden nap megtelt udvarlókkal, bokrétákkal, egyre hozták az ajándékokat, meg az ékszereket. Blum úr, a szerencsés kópé, mikor egy vasárnap szintén tiszteletét akarta tenni, fagyos visszautasításra talált. Levelet írt, választ nem kapott. Ő most már nem kell.

Csak egy esztendőt töltött a színésziskolában és akkor elszerződött a népszínházhoz, a karba. Nem tudott semmit, de a szép Dermák Évát mint kóristanőt is külön megemlítették az ujságok. Nemsokára apró szólószerepeket is kapott és ekkor már művésznő volt.

Dermáknénak is felvirradt a napja. Nagyságos asszony lett belőle. Elegánsan öltözködött s mindenüvé elkísérte leányát, már ahová csak lehetett. A derék asszonyság úgy érezte, hogy ha sok csapás érte is, sokat kellett is nyomorognia, mégsem élt hiába. Lám a legkedvesebb leánya -339- ünnepelt művésznő. Mert Dermákné ezekkel hitette el magának, hogy ezt a nagy jólétet a művészet szerzi meg. Mint minden igazi színházi mama, ő is értett a kritikához, meg a kulisszaintrikákhoz és ő is tudta, hogy a publikumot egyénenkint kell meghódítani bájos mosolyokkal és még bájosabb koncessziókkal. Ennyi az egész. Azt a sok ajándékot, pénzt, amit urak nálunk hagynak, az mind a hódolat jele csak s bizony ez is jól esik addig, amíg a nagyurak közül valamelyik meg nem bolondul és nőül nem veszi Évát.

Éva pedig csak élte új világát, mosollyal az ajkán, szenvedélyesen hajszolva a pompát és a kényelmet, de belül a lelke mindvégig fásult volt. Aki az ilyen bukott és ünnepelt leánynak a belsejébe néz, alig hinné, mennyi utálat és megdermedt jóérzés lakozik benne. Az ő elméje még most is az elmultak körül kóválygott és az öccse sírján borongott. A Jani! A jó Jani!

Egy őszi délután, talpig gyászban kihajtatott a temetőbe, óriási koszorúval a karján. Itt kinn nem kell komédiázni. Halvány arca megnyult a borongó gondolatoktól, lassan, elgondolkodva lépkedett messzire, messzire, be a temető szegény végébe, ahol a Jani sírja roskadozott. Letérdelt előtte és imádkozott volna. De csak a mult képei éltek lelkében keservesen vádolva és felkavarva benne mindazt az undort, amelyet magában hordott.

– Vége – gondolta, amikor nagysokára fölemelkedett és visszafelé indult. Amint előbbre jutott, egyszerre csak egy fényes sírbolt ötlött a szemébe. Rajta arany betükkel a Deméndy név. Megrendült, megállt előtte. Az a másik nyugszik alatta. Ő, meg a kis gyerek, aki élt három hetet. Nem tudta miért, de mély fájdalom szorongott terkában. -340-

Ennyi volt. Este a legjobb kedvvel táncolt a népszínház első négyesében és viharos tapsokat aratott. Másnap pedig elegáns gummikerekü kocsin kihajtatott a lóversenyre, ahol kacagva veszítette a tizeseket. Egyszerre csak meghökken, egy magas úriember áll háttal feléje, egy kacér kis hölggyel olvasgatva a totalizatőrön nyert pénzeket. A hölgyecske egy darabig csak nézi, lesi, egyszerre belekap a férfi kezébe és kikapja onnan az egész bankjegycsomót.

– Így sokkal egyszerűbb, – mondja hangosan kacagva és a férfi vele kacag. Aztán a hölgy barátságosan biccent Éva felé és a kezével is integet. A férfi erre megfordul, s egy pillanatra farkasszemet néz Évával. Aztán könnyen ő is kalapjához nyul és folytatja hölgyével a veszekedést.

– Hát így, – gondolta Éva – persze, hogy így. A felesége a sírban, ahova ő vitte, de élni csak muszáj.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BUDAPEST ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

BUDAPEST

ELSŐ FEJEZET.
A KORONAHERCEG-UTCA.

MÁSODIK FEJEZET.
ÉVA.

1.

2.

3.

4.

HARMADIK FEJEZET.
AZ ÁLLAMTITKÁR.

1.

2.

3.

4.

NEGYEDIK FEJEZET.
TALÁLKOZÁS.

1.

2.

3.

ÖTÖDIK FEJEZET.
SÁRIKA.

1.

2.

3.

4.

HATODIK FEJEZET.
KÖMLEYNÉ.

1.

2.

3.

4.

HETEDIK FEJEZET.
JANI.

1.

2.

3.

4.

NYOLCADIK FEJEZET.
OLGA.

1.

2.

3.

KILENCEDIK FEJEZET.
S A TÖBBI.

TARTALOM.

31	Wocasek bácsi	Wočasek bácsi
103	szerelmre	szerelemre
112	fétfiakon	férfiakon
147	koronaharceg-utcában	koronaherceg-utcában
215	ütötték volnai	ütötték volna
251	szob	szoba
316	fömedt	förmedt

BUDAPEST

ELSŐ FEJEZET. A KORONAHERCEG-UTCA.

MÁSODIK FEJEZET. ÉVA.

1.

2.

3.

4.

HARMADIK FEJEZET. AZ ÁLLAMTITKÁR.

1.

2.

3.

4.

NEGYEDIK FEJEZET. TALÁLKOZÁS.

1.

2.

3.

ÖTÖDIK FEJEZET. SÁRIKA.

1.

2.

3.

4.

HATODIK FEJEZET. KÖMLEYNÉ.

1.

2.

3.

4.

HETEDIK FEJEZET. JANI.

1.

2.

3.

4.

NYOLCADIK FEJEZET. OLGA.

1.

2.

3.

KILENCEDIK FEJEZET. S A TÖBBI.

TARTALOM.

ELSŐ FEJEZET.
A KORONAHERCEG-UTCA.

MÁSODIK FEJEZET.
ÉVA.

HARMADIK FEJEZET.
AZ ÁLLAMTITKÁR.

NEGYEDIK FEJEZET.
TALÁLKOZÁS.

ÖTÖDIK FEJEZET.
SÁRIKA.

HATODIK FEJEZET.
KÖMLEYNÉ.

HETEDIK FEJEZET.
JANI.

NYOLCADIK FEJEZET.
OLGA.

KILENCEDIK FEJEZET.
S A TÖBBI.